Társadalomra veszélyes börtönpolitika

Jog  |  2017. október 20.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Fontosabb kormányzati cél lett a korszerű programokat megvalósító szervezetek ellehetetlenítése, mint a bűnmegelőzés.

A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága egyik napról a másikra felmondta a civil szervezetekkel kötött megállapodásait. Felmerülhet a kérdés, hogy mit kerestek eddig a civilek a börtönök falain belül. Ezeknek a szervezeteknek eddig kettős szerepük volt. Egyrészt jogi, társadalmi kontrollt gyakoroltak olyan helyeken, ahova egyébként a közvélemény szinte egyáltalán nem nyer betekintést, másrészt segítették az elítéltek társadalomba való visszailleszkedését.

Miért fontos ez? Először is azért, mert a szabadságvesztésre ítélt emberekkel szembeni bánásmódnak is vannak határai. Annak ellenére, hogy sokan közülük rémes tetteket hajtottak végre, a jogszabályokat, nemzetközi egyezményeket a börtönökben is be kell tartani.

Másodszor a büntetés célja miatt fontos. Igaz, hogy jogfilozófusok véget nem érően vitatják az állami büntetés legitim céljait, de az is igaz, hogy a demokratikus jogrendű államokban a büntetés céljai közé tartozik a megelőzés és a rehabilitáció. A magyar büntető törvénykönyv szerint a büntetés célja „a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el”. Azaz elrettentse a bűnözéstől azokat, akik még nem követtek el bűncselekményt és visszatartsa a bűnismétléstől azt, aki már szembekerült a törvénnyel. A büntetések végrehajtásáról szóló törvény pedig a büntetések végrehajtásának egyik célját úgy fogalmazza meg, hogy az „a joghátrányon, illetve a megelőzést szolgáló rendelkezések érvényesítésén túl elősegítse az elítélt társadalmi beilleszkedését és a jogkövető magatartás kialakulását”.

Ez utóbbi célok megvalósításában van lemaradva a magyar büntetés-végrehajtás. A statisztikák szerint rendkívül magas a visszaesők száma, a hosszabb időtartamú elítélések után a szabadulók nem tudnak visszailleszkedni a társadalomba. Ez természetesen a társadalom hozzáállásán is múlik, de igazán eredményt úgy lehet elérni, ha a fogvatartás ideje alatt az elítélteket felkészítik a civil életre. Könnyen belátható, hogy ezt a feladatot nehéz úgy ellátni, hogy ha az elítéltek kizárólag egymással és a börtönőrökkel találkoznak, értelmes tevékenységre pedig kevés a lehetőségük.

A büntetés-végrehajtás keretein belül nehéz olyan körülményeket teremteni, amelyek elősegítik, hogy a rabok később visszailleszkedjenek a társadalomba. De nem lehetetlen. A börtönévek alatt erre szolgálnak a foglalkoztatási, oktatási és szakképzési programok. A szabadulás előtti időszakban pedig a reintegrációs program, a társadalmi kötődés program, a reintegrációs őrizet vagy az utógondozás. Ezek a lehetőségek mind azzal a céllal kerültek a törvénybe, hogy az elítéltek munkát tudjanak találni és szorosabbra fűzzék a családi kötelékeket is. A törvényben lefektetett jogintézmények azonban egyfelől a gyakorlatban nem megfelelően működnek (a parancsnokok sok börtönben gondolják úgy, hogy akkor lesz eléggé visszatartó erejű a büntetés, ha az elítélt végig a legszigorúbb magatartási szabályok mellett, a négy fal között van). Másfelől pedig a büntetés-végrehajtási intézményeknek sokkal több civil szervezetet, gazdasági társaságot kellene bevonniuk a reintegrációs programokba, hiszen enélkül nehéz kapcsolatot teremteni a való világgal. Ám a tökéletlen működés sem feledtetheti, hogy a magánszervezetek olyan közfeladatot végeztek (állami támogatás nélkül), amit az állam nem tud megfelelően ellátni. Így a tevékenységek betiltásával a közfeladat ellátatlanul marad.

A civil szervezetek nem bűnözők segítői, hanem a bűnelkövetés miatt elítéltek társadalmi rehabilitációjában vesznek részt. Annak a célnak az eléréséhez nyújtanak támogatást, hogy az elítéltek legalább a minimálisan szükséges egzisztenciális és szociális biztonságban szabaduljanak és szabad társadalom tagjaként betartsák a magatartási szabályokat. Azaz többet ne gyűljön meg a bajuk a törvénnyel, ne kövessenek el újabb bűntettet. Ez pedig nyilvánvalóan nemcsak az elítéltek és családjuk, hanem az egész társadalom fontos érdeke.

A Helsinki Bizottság 1999 óta volt kapocs a büntetés-végrehajtás intézményrendszere és a társadalmi nyilvánosság között. Számtalan programon, tanulmányon („börtönjelentéseken”) és jogi tanácsadásokon keresztül vigyáztak arra, hogy a bíróságok által kiszabott büntetések ne terjeszkedjenek túl a törvényi kereteken. Javaslataik sokszor találtak meghallgatásra, annak ellenére, hogy gyakran úgy tűnt, a büntetőpolitika más irányba halad az egyesület alapelveihez képest. Ezen kívül korántsem elhanyagolható támogatást is nyújtottak a Budapesti Fegyház és Börtön részére, amikor közel háromszáz könyvvel és hanganyaggal bővítették a börtön könyvtári állományát. Ma még elérhető a BVOP honlapján a 2015-ös beszámoló, mely szerint az „intézetparancsnok köszönettel fogadta a felajánlást, mely elősegítheti a fogvatartottak társadalomba történő sikeres visszailleszkedését”.

Az Adj Hangot Egyesület segítségével Vácon, Győrben és Budapesten üzemeltettek börtönrádiót a fogva tartottak. A program 2014 szeptemberében indult, a Rács Fm-et az egyesület mentorai segítségével azóta készítették és hallgatták az elítéltek. A rádióadás komoly és hasznos elfoglaltság volt a készítőknek, feszültségoldó, oktató hatású a hallgatóknak. 2016-ban Budapesten elindult az első női börtönrádió is, Hessz Fm néven. Az egyéves évfordulóról 2017. július 14-én a BVOP honlapja is beszámolt: „Most ünnepli egy éves fennállását Magyarország első női börtönrádiója, a Hessz FM, amely a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet II. számú objektumában egyelőre napi két és fél óra adásidővel jelentkezik. [...] A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) és az Adj Hangot Egyesület már negyedik éve működik együtt azért, hogy a Börtönrádió a fogvatartottak szabadulás utáni, társadalomba való visszailleszkedését elősegítse. [...] A Börtönrádió eddigi eredményei meggyőzőek: a közel harminc szabadult börtönrádiós fogvatartott között nincs visszaeső.” A beszámoló az egyesület tevékenységének hasznosságát általánosságban is kiemeli: „A szabadulók reintegrációja, a társadalomba történő visszailleszkedésük mindannyiunk közös érdeke. A hazai büntetés-végrehajtás számára minden ezt segítő program és kezdeményezés, így a Börtönrádió is kiemelt fontossággal bír.”

Úgy látszik, az elmúlt néhány hónapban a BVOP számára teljesen lényegtelenné vált „mindannyiunk közös érdeke”. A rádiós szerződés azonnali hatályú felmondása mondvacsinált okra hivatkozik (egy hanganyag előírt határidőn túli, de még adásba kerülés előtti engedélyeztetése), ami nyilvánvalóan nincs arányban a rádió megszüntetésével (a börtönrádió nyújtotta szociális előnyökkel pedig végképp). A Helsinki Bizottság szerződésének felmondása pedig lényegében indoklás nélküli. Azért nincs vállalható, nyilvános magyarázat ezekre a hatósági intézkedésekre, mert a háttérben vállalhatatlan indokok húzódnak meg.

A reintegrációs programok és az emberi jogi kontroll radikális visszaszorítása az egészségügyhöz és a közoktatáshoz hasonlóan az államtól független magánszektor elleni fellépés, miközben az állam képtelen megfelelő színvonalon ellátni a feladatát. De itt többről is szó van. Vajon van-e köze a civil szervezetek kiebrudalásának ahhoz, hogy a Helsinki Bizottság a kormányzat kereszttüzébe került, az Adj Hangot Egyesület pedig részben norvég pénzből fedezi programját? Milyen közhatalom az, amely úgy véli, ezek az egyesületek nagyobb veszélyt jelentenek a társadalomra, mint a börtönben évekig teljesen elszigetelt, majd kilátások nélkül szabaduló rabok?