Visegrádi alkotmányok

Jog  |  2010. december 10.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A közép-európai posztkommunista országok mindegyike új alkotmányt fogadott el a rendszerváltás után. Kivéve Magyarországot. A most készülő alkotmány nem pótolhatja a mulasztást, mivel más a célja, mint a többinek.

A visegrádi csoportot Antall József magyar kormányfő, Václav Havel csehszlovák és Lech Wałęsa lengyel államfő hozta létre 1991-ben, hogy az együttműködő államok összehangoltan vegyenek részt az európai és transzatlanti integrációban. A közép-európai posztkommunista államokat a geográfiai közelségen túl a rendszerváltás közös tapasztalata, valamint a hasonló politikai és gazdasági érdekek fűzték össze.

1989 előtt ezek az országok – az NDK-val és más, keleti országokkal együtt – szovjet elnyomás alatt álltak. Tartottak ugyan képviselő-választásokat, de valódi választási lehetőség nélkül, mivel a kommunista párt uralma érvényesült. (Magyarországon egypártrendszer volt, Csehszlovákiában és Lengyelországban a kommunista párttal szövetséges kispártok működhettek.) Az alkotmányok tartalmaztak alapjogi rendelkezéseket, de a „dolgozó nép érdekeit” előrébb rangsorolták a jogoknál, és persze nem léteztek független jogvédő intézmények. Az államok „szocialista demokráciának” nevezték magukat, csakhogy a „szocialista” szó fosztóképző volt.

A politikai fordulat valamennyi országban 1989-ben következett be. Mindenhol kerekasztal-tárgyalásokon egyeztek meg a régi rendszer és a demokratikus csoportok képviselői a hatalomváltás menetéről és főbb tartalmi feltételeiről. Ez vezetett el az első szabad választások megtartásához és az új, demokratikus parlamentek felállításához. A tárgyalásos átmenet sajátossága volt, hogy a megegyezés érdekében kompromisszumokat kellett kötni, de semmit nem kellett feladni az alkotmányos demokrácia és a magántulajdonon alapuló piacgazdaság elveiből.

A politikai átalakulás radikálisan gyors ütemben ment végbe, az egyes államok alkotmányai azonban fokozatosan alakultak át. A lengyel alkotmányt a kerekasztal-tárgyalások lezárultakor kiegészítették, majd az első demokratikusan választott parlament az úgynevezett kis alkotmányban módosított az államszerkezeten, végül 1997-ben fogadták el a Lengyel Köztársaság új alkotmányát. Csehszlovákia régi alkotmánya szintén sok módosítást ért meg 1989 és 1992 között. Ezek közül a legjelentősebb az Alapvető jogok és szabadságok chartájának elfogadása és inkorporálása volt 1991-ben. A folyamat egy évvel később fejeződött be, amikor a „bársonyos szétválást” követően a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság is elfogadta saját új alkotmányát. Magyarország alkotmányos átalakulása egy ideig párhuzamosan zajlott a többi közép-európai országéval: 1989-ben az alkotmány tartalmi megújítása, a következő egy-két évben további jelentős kiegészítések, majd megkezdődtek a szakmai és politikai előkészületek a rendszerváltást lezáró alkotmány elfogadásához. Erre azonban nem került sor.

A visegrádi országok új alkotmányainak közös karaktere, hogy elveiben és intézményeiben mindegyik a rendszerváltáshoz kötődik, az akkor létrehozott struktúrát szilárdítja meg. A lengyel alkotmány bevezetőjének első mondata azt rögzíti, hogy az ország 1989-ben nyerte vissza szuverenitását, demokratikus önrendelkezését. Csehországban megmaradt az alapvető jogok és szabadságok chartájának alkotmányos státusza, Szlovákiában pedig az új alkotmányba illesztették a charta főbb rendelkezéseit. Mindegyik alkotmány megőrizte a rendszerváltás parlamentáris rendszerét, és erős alkotmánybírósági jogkörökkel és más jogvédő intézményekkel ellensúlyozta a többségi hatalomgyakorlást. Nyelvezetükben a visegrádi alkotmányok a modern nyugati alkotmányokat és az újabb emberi jogi egyezményeket követik.

A lengyel, a cseh és a szlovák alkotmány – az intézményrendszeren és az alapjogokon túl – abban is követi a modern alkotmányos eszméket, hogy nem élezi ki a történelmi és társadalmi megosztottságokat és nézetkülönbségeket, hanem – óhatatlan fogyatékosságai ellenére – mindenki számára ésszerűen elfogadható elveken nyugszik, és a rivális demokratikus pártok számára egyaránt elfogadható keretet kínál a közügyek megvitatásához és eldöntéséhez. Ez azért különösen fontos, mert Lengyelországban súlyos történelmi sérelmek és konfliktusok terhelik a békés együttélést, a csehszlovák állam felbomlása és a két kis utódállam létrejötte pedig eleve magában hordozta az alkotmányos közösség kialakításának nehézségeit. Az alkotmányok a rendszerváltás közös örökségén alapulnak, és elfogadásuk a demokratikus politikai pártok együttes teljesítménye, ezért nem teszik reménytelenné a partneri együttműködést a közügyekben.

Az alkotmányszövegek és különösen a mindennapok politikai gyakorlatai természetesen távol vannak az ideálistól. Mindegyik visegrádi állam keserves és olykor sikertelen küzdelmet folytatott a kommunista múlt politikai és gazdasági maradványaival (kárpótlás, privatizáció, felelősségre vonás, ügynökügyek). Parlamentáris rendszerben anakronisztikus jelenség az államfő ambíciózus fellépése, amelyre legfőképp Wałęsa és Klaus a helytelen példa. Külső ellenség hiányában mindenhol találtak belső bűnbakokat: a kommunistának kikiáltott szabadgondolkodókat, a romákat, és Szlovákiában a magyarokat is. A politikai kooperáció hiánya Prágában és Pozsonyban is többször eredményezett súlyos kormányzati válságot. A konfliktusok és működési zavarok azonban többnyire nincsenek bekódolva az alkotmányokba, a politikai szereplők rendszerint maguk keverik a bajt. 

A két évtizeddel ezelőtti rendszerváltás alkotmányos konstrukciói igazán a lehetséges alternatíva fényében értékelhetők. Lengyelországban a Jog és Igazságosság pártja hirdette meg a negyedik köztársaság programját, amely az 1989-es alapú harmadik köztársaság felszámolására és új politikai rendszer kialakítására irányult. A Kaczyński ikrek mozgalma a politikai riválisokat a posztkommunista múlt felszámolandó ellenségének tekintette, és a szekuláris állam helyett a közhatalom valláserkölcsi megalapozásával kísérletezett. A történelmi sérelmekre és a belső ellenségeskedés szítására épülő politika azonban kudarcba fulladt, és az 1989-es rendszerváltás eredményeit megjelenítő alkotmány sértetlen maradt.

A mostani magyar alkotmányozási folyamat tehát egyrészt abban különbözik a többi visegrádi országétól, hogy a hatalom birtokosai nem a rendszerváltás alkotmányos berendezkedését szeretnék stabilizálni, hanem gyökeresen eltérő alkotmányos alapokra akarják helyezni a politikát: az alapjogok helyett erkölcsi hiedelmek elsődlegességére, a korlátozott közhatalom eszméje helyett mítoszokra. Másrészt az eljárás menete abban tér el, hogy az egyik oldal vezére a demokratikus szellemi és politikai riválisokat semmibe véve, saját kénye-kedve szerint változtatja meg az alkotmányt.