A médiabotrány és a jobboldal jövője

Politika  |  2011. január 31.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A médiatörvényt övező nemzetközi botrány a hazai demokratikus és antidemokratikus jobboldal viszonyában is változást hozhat. A csak nemrég elindult kedvező tendenciák könnyen megállhatnak.

A tavalyi választások óta a kormányzatot ért heves bírálatok fókuszában mindenekelőtt az alkotmányosságra és a gazdaságirányításra vonatkozó törekvései, kisebb részben a társadalompolitikában tett lépései álltak. Ez szembeszökő ellentétben áll az első Orbán-kormány (vagy épp az Antall-kormány) időszakával, amikor a megfogalmazott kritikák jelentős része a jobboldali kormánynak a hazai szélsőjobbal folytatott, bújtatott szövetségesi viszonyát támadta. Felidézhetjük: a MIÉP-hez közeli újságírók és más figurák jelentős pozíciókat kaptak elsősorban az állami irányítású médiában és olykor-olykor a közigazgatásban (emlékszünk még Grespik Lászlóra? Ma az ő egykori pozíciójának megfelelőjét Pesty Imre, a kormányfő közeli bizalmasa tölti be), viszonzásként a Csurka-párt önfeledt boldogsággal (és politikailag igencsak önsorsrontó módon) szekundált a koalíciónak a parlamentben.

Ma ilyen összjátéknak nyoma sincs. Orbán és Vona, a Fidesz és a Jobbik valóban ellenfelek, és nem is kímélik egymást. A változás legfontosabb oka a MIÉP és a Jobbik politikai karaktere közötti alapvető különbség. A MIÉP szélsőjobboldali párt volt, de nem az állami intézményeken kívül, azokkal szemben alakította ki a politikáját, hanem azokon belül. Be akart ülni a kuratóriumokba, szerkesztőségekbe és felügyelőbizottságokba, nem pedig elsöpörni azokat. Szavazóinak világnézete nem azonos, de kontinuus azzal a hagyományos jobboldali réteggel, amely a Fidesz-törzsközönség jellegadó összetevője. A Jobbik politikájának legfontosabb szimbólumává ezzel szemben a Magyar Gárda vált, ami azt üzente a közvéleménynek: ha nem működnek megfelelően az állami intézmények, saját kezünkbe vesszük az ügyek irányítását. Röviden: a Jobbik nemcsak szélsőséges, de rendszerellenes mozgalom is, és ebben a minőségében a kormányzásra készülő Fidesz számára megszelídíthetetlenné vált. Hiába próbálta volna kisajátítani szimbólumait és elcsábítani egy-egy személyiségét, a Jobbik-politika alapvető vonzerejét nem ezek adták a kiábrándultaknak és reményvesztetteknek, hanem rendszerellenessége, amely az egyetlen hathatós válasz azoknak, akik arra jutottak, a köztársaság mélységes válságára nincsen megoldás, azt el kell söpörni és valami radikálisan másra lecserélni.

Erre az útra a széles középrétegek támogatását bíró Fidesz már nem léphetett rá. A MIÉP- és kisgazdaszavazókat még magához édesgethette szimbolikus üzenetekkel, de a radikális válságszavazók feltörő áradatával szemben csak egyvalamibe vethette reményét: ha magát a válságot sikerül valahogy csillapítani, a társadalmat konszolidálni, az állami intézmények cselekvőképességébe vetett állampolgári hitet visszanyerni. Ilyenformán a tavalyi választási harc legfontosabb frontja a Fidesz és a Jobbik között húzódott. A Fidesz megszerezte mindazon honfitársaink túlnyomó többségének a szavazatát, akik a jövőt illető reményeiket még a rendszer konszolidálásához fűzték, a Jobbik pedig azokét, akik a rendszer bukásától várják sorsuk jobbulását. Ebben a moralitásjátékban a szocialistákra a rendszert csődbe juttatók szerepét osztották.

Ez a felállás, noha persze a baloldaliakat és liberálisokat okkal töltötte el mélységes aggodalommal, kecsegtetett bizonyos reményekkel is. Úgy tűnt, a Fidesz érdekei kivételesen, egy időre, azonosak lehetnek az egész demokratikus oldal érdekeivel, tehát mindazokéval, akik a megbicsaklott köztársaság konszolidálódását és talpra állását remélik. Hiszen míg rendes körülmények között a választások arról szólnak, hogy milyen gazdaság- és társadalompolitikát kövessen a kormányzat, és a demokratikus keretek működőképessége magától értetődő, addig most arról kellene meggyőzni a szavazók jelentős részét, hogy a demokratikus jogállami keretek egyáltalán alkalmasak a társadalom válságának kezelésére. Ezért a Fidesz-féle konszolidáció sikerének az egész demokratikus oldal örülhetett volna, és bizonyos határig talán számíthatott volna a demokratikus vetélytársak együttműködésére. Ugyanakkor volt ésszerű alapja abban bízni, hogy a Fidesz középre húzó, a demokratikus pártokkal rendezett viszonyra törekvő politikával igyekszik konszolidálni, hiszen máshogy aligha lehetséges.

A választási kampány idején voltak egyértelmű jelek arra, hogy a Fidesz vezetői is hasonlóan értékelik a helyzetet. A Fidesz-nagygyűlésekről eltűntek az árpádsávos zászlók, a jobboldali párt legcsahosabb sajtóbeli vérebei hirtelen felfedezték a mértéktartás erényeit, és rádöbbentek a felelőtlen szélsőségek veszélyeire. Ez a felismerés jelenthette volna – talán még most is jelenthetné, a kormánytöbbség vegyes jelzéseket ad ki – például a demokratikus pártok konszenzusát a cigányság integrációjának alapvetéseit illetően és még sok egyéb égetően fontos kérdésben. És mindenekelőtt persze jelentette volna a demokratikus pártok kölcsönös szóértésének zálogaként az alkotmányosság garanciáinak érintetlenül hagyását, esetleg megerősítését.

Tudjuk, nem így történt. A legfőbb veszélyt erre a forgatókönyvre kezdettől a kétharmados többség megszerzésének esélye jelentette, no meg a jobboldal vezetőjének alkata, önkorlátozásra való képtelensége. A kormányfő előtt nyitva állt a lehetőség, hogy a demokratikus pártokkal viszonyát rendezve az ország jogállami keretek közötti konszolidációjára teszi fel politikai jövőjét. Nem ezt választotta, talán nem bízott eléggé magában, abban, hogy körültekintő, hosszú távra építkező kormányzással is megtarthatja a választók bizalmát. Ehelyett az új rendszerváltás retorikáját kisajátítva rohamot intézett a jogállami intézmények ellen, Jobbik-kompatibilis multiellenes szólamokkal és politikával távolítja az országot a nyugati világtól, és adminisztratív eszközökkel, a játékszabályok megváltoztatásával igyekszik biztosítani hatalmon maradását. (Ebben egyébként nem lesz sikeres. Nem hiszem, hogy Magyarországon olyan helyzet teremthető, amelyben drámai támogatásvesztés mellett is elkerülhető a választási vereség.)

Így persze a köztársaság konszolidálásának ügye és a Fidesz érdekei élesen elválnak egymástól. Az új rendszerváltás hazug politikájához a kormányoldal vezetője szükségképpen a 89-es köztársaság bukására bevégzett tényként tekintő választói csoportok között remélhet támogatást. Ezért előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, hogy a választási kampány óta elcsitított szélsőjobb hangok is megszólaljanak a kormánytöbbség berkeiben. A médiatörvény botránya és az arra adott reakciók megmutatták, hogy a szélsőjobbtól történt eltávolodás egyelőre felszínes és visszafordítható. A nemzetközi bírálatokra kialakítandó válaszhoz a kormánytöbbség és a vele rokonszenvező médiaszereplők a nemzeti sértettség és a hazai ellenfelek által tüzelt nemzetközi összeesküvés jól ismert sémáin kívül nem tudtak mihez visszanyúlni.

Csak remélni lehet, hogy a konzervatív értelmiségiek között a választások óta bizonyos kérdésekben megjelent önálló kritikai hangot nem sodorja magával ez a hullám. Politikusok, pártok jönnek és mennek, de konzervatív szavazók és véleményalkotók mindig lesznek. Hogy az ő közéleti hangadóik milyen viszonyt alakítanak ki a közös demokratikus normákhoz, milyen hangot tartanak elfogadhatónak a politikai ellenféllel szemben, bizonyos szempontból fontosabb, mint hogy rövid távon miképp alakulnak a jobboldal választási kilátásai. Ugyanis demokratikus jobboldal nélkül az előbb-utóbb bekövetkező jogállami korrekció sem lehet szilárd.