A médiatörvény és ami utána jön

Politika  |  2011. január 17.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A médiatörvény körül kialakult nemzetközi botrány jelentősen szűkíti a kormányzat mozgásterét a további jogállam-korlátozó lépések tekintetében. Vezetői a teljes elszigetelődés és a visszavonulás közötti választásra kényszerülhetnek.

A hazai médiarendszert felforgató, a sajtószabadságot súlyosan korlátozó törvény elfogadása olyan nemzetközi vihart kavart, amely minden bizonnyal a törvény támogatóit és bírálóit egyaránt meglepte. Csaknem három héten keresztül alig akadt olyan nap, amikor ne bírálta volna éles szavakkal valamelyik vezető nyugati lap vagy tévé az új rezsimet. Egyre-másra szólalnak meg a nemzetközi szakmai szervezetek is, és ami talán a legérdekesebb, kendőzetlen kritikák érték a törvényt nyugat- és kelet-európai kormányok és vezető politikusok részéről is. A magyar kormány képviselői és médiabeli támogatói igaztalan, politikailag motivált és tájékozatlanságból táplálkozó támadásokról beszélnek. Számunkra nem az a kérdés, hogy igazuk van-e a bírálóknak: a Szuverén.hu rendszeres olvasói tudhatják, mit gondolunk az új szabályokról. Ami a mérvadó fórumokon megjelenő nemzetközi bírálatokat illeti, azok a lényeges részletek vonatkozásában valósághűek, pontosak, arányosak voltak. (A médiabotrányt megelőzően, más tárgyban jelentek meg félrevezető, túlzó és nem a lényeget érintő beszámolók, főleg a német sajtóban). Az igazi kérdés az, hogy a heves nemzetközi reakciók hogyan befolyásolják a kormányzat más jogállam-korlátozó törekvéseit, mindenekelőtt a kormányfő által egyoldalúan végigerőltetni tervezett, szimbolikájában kizárólag a jobboldalhoz szóló új alkotmány tartalmát és elfogadását.

A kormánytöbbség mozgástere jelentősen összeszűkült. Érdemes abból a körülményből kiindulni, hogy a magyar médiatörvény körüli nemzetközi botrány önálló életre kelt, és ma már nemcsak arról van szó, hogy hajlandó-e valamit engedni a kormány, hanem arról is, hogy az Európai Unió intézményeinek és vezetőinek milyen felelősségük van abban, hogy ez megtörténhetett, illetve milyen eszközökkel rendelkeznek ahhoz, hogy máskor ne történhessen hasonló. Európai politikusok nemcsak a magyar kormányt bírálják, hanem – tétlenségük miatt – az unió vezetőit is. Németországban belpolitikai ügy lett a magyar médiatörvényből: szociáldemokrata vezetők azzal vádolják a kereszténydemokrata-liberális szövetségi kormányt, hogy túlságosan meghunyászkodó az ügyben (Szijjártó Péter ezen bizonyára meglepődött). Vezető lapok támadják az Európai Néppártot, amiért a politikai hovatartozást a sajtószabadság védelme elé helyezi, amikor az Orbán-kormányt védi, és arról írnak, hogy az unió külpolitikájának a hitelessége a tét. Egyébként nemcsak baloldali és liberális, hanem konzervatív lapok és kormányok – például a francia, a német és a cseh – is bírálták a törvényt. Mindez azt vetíti előre, hogy nem gyorsan múló szenzációval van dolgunk. Az Európai Parlament három frakciója követel alapjogi vizsgálatot a magyar kormány ellen, a frontvonalak kikristályosodtak, a szereplők egy része kellően elkötelezte már magát ahhoz, hogy komolyabb hitelességvesztés nélkül ne fújhasson visszavonulót. Az őket ért bírálatok fényében az uniós intézmények viselkedését is nagyobb figyelem övezi majd, és vezetőiknek ügyelniük kell arra, nehogy túlzottan engedékenynek mutatkozzanak az Európában most épp nem túl népszerű magyar kormánnyal szemben.

Ez azt is jelenti, hogy az elkövetkező néhány hónapban bizonyosan kitüntetett figyelem fogja övezni a kormány minden, a jogállami intézményekkel összefüggő lépését. A médiabotrány kapcsán az európai sajtó kevésbé éber része is felfigyelt más, korábbi fejleményekre, az Alkotmánybíróság jogkörének megcsonkítására, a jegybank elleni támadásokra, a köztársasági elnöki tisztség méltatlan megcsúfolására. Ezek a törekvések fogják alkotni minden elkövetkezendő döntés értelmezésének a kontextusát, és a kormányzat szavának vajmi kevés súlya lesz a nemzetközi közvélemény szemében. Ha el akarja kerülni a páriasorsot, a kormányfőnek a legnagyobb körültekintéssel és visszafogottsággal kell mindenben eljárnia, márpedig ebben kevés gyakorlata van. A kormánytöbbség vezetői láthatóan elbizonytalanodtak: először harciasan elzárkóztak bármilyen változtatástól, majd hangnemet váltva látszatengedményt tettek, mondván, ha az Európai Unió valamit kifogásol, akkor készek a módosításra. Holott mindenki tudja, hogy ha az unió intézményei uniós jogot sértőnek találják a médiatörvényt, akkor a változtatás jogi kötelezettség, nem szabadon választható gyakorlat.

Mindeközben a nemzetközi vihar a kormánypárt holdudvarából a legrosszabb reakciókat hozta elő, és egyelőre úgy tűnik, a reális helyzetértékelés helyett a nemzeti sértettség és bosszúvágy kerekedik felül. Ez további rossz döntésekhez, azok pedig további – szellemi és politikai – elszigetelődéshez vezethetnek.

Ugyanakkor nem a nemzetközi közvélemény az egyetlen fontos tényező, és nem is csak önmagában érdekes. Az európai vihar a cselekvési helyzetben lévő magyar szereplők viselkedését is befolyásolja. Különös figyelmet érdemel az Alkotmánybíróság helyzete. Az Alkotmánybíróságnak hamarosan döntenie kell arról, hogy mikor veszi napirendjére a médiatörvénnyel kapcsolatos beadványokat. Fontos hangsúlyozni, semmilyen jogi akadálya nincsen annak, hogy az Alkotmánybíróság soron kívül vizsgálja a törvényt, és annak sem, hogy elkaszálja azt. A nemzetközi figyelem közepette bármi komolyabb késlekedés nehezen volna indokolható, ráadásul csak tovább erősítené azt a hazai és külföldi vélekedést, hogy a kormány végképp ellehetetlenítette az alkotmányvédelem legfőbb intézményét. Ha viszont dönt a bíróság, akkor szinte biztosra vehető, hogy megsemmisíti a törvény legvitatottabb részeit. Ebben a helyzetben a kormánytöbbség választhat a megalázó, zajos kudarc elfogadása és az Alkotmánybíróság hatáskörének további csorbítása (vagy felszámolása) között, vélhetően a tervezett új alkotmány keretében. Ha az utóbbit választja, ország-világ előtt azoknak az igazát bizonyítja mindennél hathatósabban, akik a kormány jogállamellenes szándékaira figyelmeztetnek. A nemzetközi reakció és a nyomában járó elszigetelődés ekkor minden korábbinál fojtogatóbb lehet.

Közben a hazai közvélemény türelme is gyorsan elapadhat. A társadalom többsége az ország helyzetének határozott konszolidációját várja a kétharmados kormánytöbbségtől, és kezdetben igen sokan hitelt adtak annak a véleménynek, hogy a hatékony kormányzáshoz új alkotmány kell. Azonban a tavalyi év végére már többségbe kerültek azok, akik szerint az ország rossz irányba halad, és ezzel párhuzamosan drámaian csökkent az új alkotmányt akarók aránya: fél év alatt 67 százalékról 47 százalékra! A jelek szerint minél többet lát a közvélemény a kormánytöbbség jogállamellenes lépéseiből, annál kevésbé venné szívesen azok rendszerbe foglalását. (És ez a felmérés még a médiabotrány előtt készült.) Az Orbán-kormány versenyt fut az idővel: ha jelentősen megrendül az általános politikájának sikerességébe vetett bizalom, akkor az alkotmánnyal kapcsolatos törekvéseit egyre kevésbé a hatékony kormányzás zálogának és egyre inkább hatalma öncélú kiterjesztésének fogja látni a társadalom. És akkor az új alkotmány elfogadása körüli politikai küzdelem a közvélemény szemében az Orbán-féle hatalomgyakorlás feletti ítéletalkotás pillanata lehet.