A nép szabadsága

Politika  |  2016. november 5.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az értékes kulturális javak feletti tulajdonosi jogok kötelezettségekkel járnak. Legalábbis a polgári demokráciákban. Ami a Népszabadsággal történt, az alig leplezett cenzúra volt.

A kormányzat többé-kevésbé felmorzsolta a sajtót, mondják, mondjuk. Tegyük most félre a szűk értelemben vett média, a tévé és a rádió szabadságának kérdéseit. A közszolgálati feltételekhez kötött autonómia közelebbi meghatározását. Azt is, hogy miként terjeszthető ki a sajtószabadság intézményes garanciája a közösségi médiára. Szorítkozzunk arra az állításra, hogy a Népszabadság bezárása a sajtószabadság egészen durva, szimbolikus jelentőségű megsértése volt.

Fontoljuk meg például a New York Times felháborodására adott hivatalos kommüniké válaszát (itthon, magyar nyelven), hogy az államnak semmi köze a sajtópiac fejleményeihez. Az ellenvetés nem hárítható el harsány kacagással, utalva a bank-, a termőföld-, a trafik-, a labdarúgás- és általában a pályázati piac közismerten nagy szabadságára. Az sem meggyőző, ha azt mondjuk, hogy a Népszabadságot nem egy valódi tulajdonos zárta be, állítólagos ésszerű gazdasági érdekei okán, hanem egy állami stróman, a megszüntetve megtartás egy még inkább ésszerű, korrupt érdeke alapján. Ez a konteó (amiről immár mellesleg bebizonyosodott, hogy aligha légből kapott) feltételezné ugyanis, hogy megkülönböztethető a bezárt Népszabadság régi és új „tulajdonosának” ügylete az úgynevezett „sajtópiac” úgynevezett „tulajdonosainak” ügyleteitől.

Az idézőjelek azonban egyszerre két dologra utalnak. Egyrészt arra, hogy korántsem azt nevezik piacgazdaságnak az illiberális demokráciában, amit a láthatatlan kéz alakít ki. (Szívesen használom a miniszterelnök Tellér Gyula Nagyvilág-tanulmányán alapuló elnevezését, mert pontosabb, mint a „maffiaállam”, a „viktatúra” és a hasonlók.) A politikai mondanivaló nyilvánossága kapcsán meg kiváltképp nem. Másrészt, a szabadelvű demokráciák helyesen teszik, ha megkülönböztetik a sajtószabadság védelmét élvező sajtó piacát a nem ebben az értelemben vett „sajtó” kereskedelmétől. Az az állítás azonban, hogy a Népszabadság bezárása a rejtőzködő, de ebben az esetben alig rejtett sajtócenzúra példája volt, a sajtószabadság alkotmányos védelmét élvező, valódi sajtóval kapcsolatos.

A szabad sajtó elsőrangú példájaként a Dél-Afrikai Köztársaságtól Dániáig, Indiától Izlandig az olyan jó nevű lapokat említenék, amilyen a Le Monde és a Le Figaro, a Guardian és a The New York Times. Amelyekhez a legutóbbi évek Népszabadsága állt még a legközelebb. Bizonyos fokig könnyű dolga volt. Miközben egyre kevésbé tekintette a szűkülő újságolvasó közvélemény túlélő pártlapnak, a túlélő párt holdudvarát és pénztárosait is beleértve, egyre inkább főszereplővé válhatott a kormányzat bírálatában, a közügyek szabad vitájának közvetítésében – abban, amit John Rawls szerint találóan neveznek „médiának”, hiszen közvetíti a civilek háttérkultúrájának politikai mondanivalóját a parlamentarizmus közös politikai kultúrája felé. Nem a Népszabadság tehet egyfelől a parlamentarizmus, másfelől a civil politikai mondanivaló közös gondolkodásának állapotáról.

Egy egészen sajátos szeglete a sajtónak Magyarországon is, másutt is a regionális és helyi lapok természetes monopóliuma. A megyei lapok bekebelezése talán még a Népszabadság elhallgattatásánál is súlyosabb fejlemény. Ha egy adott területen különféle gazdasági és nem gazdasági okokból egyetlen lap marad talpon, ésszerű úgy kezelni azt, mint az egyetlen közhasználatú előadótermet, ahol helyet kaphat minden lényeges politikai mondanivaló.

A sajtószabadságot védő állam megkülönbözteti a polgári tulajdon három fajtáját. A személy sérthetetlenségéhez szükséges javakét, a törvényes üzleti vállalkozásban forgatható eszközökét és – a mi esetünkben – a kötelezettségekkel járó, különleges értékekhez fűződőt. A közgazdászok ide sorolják a közjavakban szerzett részleges tulajdont. A kultúra terén rendszerint ilyen a csillagvizsgáló és a múzeum, a könyvtár és a levéltár, a nagyzenekar és a közoktatás tankönyveinek kiadása. És ilyenek a politikai szabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság garantálása számára fontos szerkesztőségek. Ebbe a harmadik kategóriába kellett volna tartoznia a Népszabadság tulajdonosi jogainak.

Ám hogyan lehetne megvédeni a sajtószabadság értékeit képviselő szerkesztőséget függetlensége megszüntetése nélkül? Nehéz megmondani, miként kell szabályozni a kötelezettségekkel járó tulajdont, különösen ha a tulajdonosnak nem volt a polgári viselkedés kötelességeit tekintve gyerekszobája. Hogyan tilthatná meg a sajtószabadság és a piac tisztességtelen monopolizálása ellen fellépő versenyjog mondjuk a Le Figaro tulajdonosának, hogy megvegye a Le Monde kiadására alakult részvénytársaság tulajdonjogait, hogy azután rátegye a kezét a szerkesztőség értékeire, szellemi erőforrásaira, a múlt teljes archívumára? Demokráciában nyilván tisztán munkajogilag, a szakszervezetek félresöprésével sem teheti ezt meg a tulajdonos, a Lochner-éra szállóigéjével: jó okkal, rossz okkal vagy minden ok nélkül. A Népszabadság nem a Le Monde, amely vitathatatlanul a francia politikai kultúra része. Akármennyire ballib, csak feltételekkel, felelősséggel együtt veheted birtokodba.

Az alapgondolatban nincs semmi különös. Ha veszel egy értékes festményt, nem égetheted el, nem áshatod el, nem varrathatsz belőle ruhát szerető tanácsadódnak. Sőt, meg kell engedned a nagyközönségnek, hogy alkalmanként – méltányos feltételekkel – megnézze. Egy komoly újság tulajdonosa rendes körülmények között nincs teljesen abban a helyzetben, mint amikor befektet egy gyárba. A gyártulajdon sem szent és sérthetetlen, például az adótörvényekkel szemben, hiszen a törvényhozásnak kötelessége – ezt tanítják a nyugati egyetemeken a társadalmi szerződés gondolatát magyarázva – újra és újra helyreállítani, amennyire lehetséges, a társadalmi-gazdasági viszonyok igazságosságát.

A közvetlen cenzúrával ellentétben az illiberális „politikai termék” előállítása ritkán kívánja meg a sajtószabadság kifejezetten putyini, erdogani vagy kínai értelmezését. Itt általában nincs hivatalnoki cenzúra. (Még abban a formában sem, ahogyan annak idején Pozsgay elvtárs gyakorolta a kaposváriakkal szemben a destruktív kritika féken tartásának művészetét.) Az illiberális kormányzat nem bántja ilyen ortodox módszerekkel kritikusait. Megkerüli, kikapcsolja, helyettesíti, túlharsogja, megveszi a lábra kapó sajtót. Kommunikál. Ágál és ír, dicsekszik és vádol. Tengernyi pénze van „a Kormány társadalmi hirdetéseire”, nemzeti konzultációra, népszavaztatásra. Egy, kettő, három, négy, öt, valójában legalább hat nemzeti televízióra. Az ezeket kiegészítő rádiókra, lapokra, internetes portálokra, óriásplakátokra, egyebekre. És akkor ott van még a kézből etetett, kézben tartott színház és film, a művészeti és tudományos akadémia, a megfélemlített, Klebelsberg Kunó vezérlésű közoktatás. Minden, aminek csak szerepe lehetne egy szabad ország közös politikai kultúrájában. Igyekszik elfoglalni a szólásszabadság valamennyi fórumát, eltiporni Wesselényi védőjének szép megnevezésével – a köztanácskozást. Itt szinte mindig és mindenütt a király beszél. A kormányzati „sajtó”. A Pravda „szólásszabadsága”.

A Népszabadság nyugodjék békében. Soha nem felejtik el az egykori utódok, hogy miként hallgattatta el a Magyar Idők eltartójának dühkitörése, a steril hisztéria bosszúja. Mint kirívóan veszteséges céget, de valójában úgy, mint egy Karthágót, kerül amibe kerül. Nem csupán az épület bejáratára tettek lakatot, miközben ünnepi pizzát ígértek a munkatársaknak. Nagyvonalúan lemondtak a zárolt teljes adatbázis tiszta nyereségéről is. Meg sem próbálkoztak a költséghatékonyság legelemibb figyelembe vételével. Nem volt két hetük sem arra, hogy megpróbáljanak tárgyalni az alkalmazottakkal és az előfizetőkkel. A szélesebb olvasótábornak és a jóérzésű polgároknak okozott károkat meg se említsük. Talán az is igaz, hogy az oroszok már a spájzban vannak, s hogy a miniszterelnök gázszerelője, ha kedve tartja, bármit megvesz, a Népszabadságot is, engem is, titeket is. Amíg hagyjuk.