A népszavazási parádé

Politika  |  2016. április 1.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Vezető európai politikusok divatba hozták a népszavazást. Tudják, hogy sok választópolgár nem bízik a képviselőkben. Ám a referendum gyakran nem a demokráciát szolgálja, hanem azokat, akik azt híresztelik, hogy a Nép hangján szólnak.

Júniusban a britek szavaznak arról, hogy az Egyesült Királyság az Európai Unió tagállama maradjon-e, a magyar kormányzat pedig az Unió „betelepítési kvótájáról” kezdeményezett népszavazást. Orbán Viktor szerint Magyarország nem fogja beengedni a menekülteket, hiszen „minden terrorista migráns Európában”. A népszavazás, ha lesz, eszerint alakulhat.

Talán a legfurcsább referendumra Hollandiában kerülhet sor áprilisban. A kérdés arra vonatkozik, hogy Hollandia aláírja-e az Európai Unió es Ukrajna közötti társulási szerződést. Az összes többi uniós tagállam hozzájárulását adta a dologhoz, de Hollandia beleegyezése nélkül nincs ratifikáció.

Elsőre azt gondolnánk, hogy a kereskedelmi egyezmények és a vámkötelezettségről szóló szerződés részletei hidegen hagyják a holland választókat. Vajon mégis miért mozgósíthatja a hollandokat ez a kérdés olyan mértékben, hogy népszavazást tartsanak róla? A referendum egyébként jól illeszkedik abba a populista áramlatba, amelynek Donald Trump Amerikájától Orbán Viktor Magyarországáig tanúi lehetünk.

A népszavazás a közvetlen demokrácia eszköze. A nép (vagy még inkább így nagybetűsen, a Nép) ilyenkor nem választott képviselőin keresztül gyakorolja hatalmát, hanem közvetlenül, népszavazások, népi kezdeményezések útján. Winston Churchill 1945-ben azt javasolta, hogy a britek népszavazáson döntsenek arról, folytassa-e munkáját a háborút végigkormányzó koalíciós kormány. A Munkáspárt vezetője, Clement Attlee ellenezte az elképzelést, mondván, a népszavazás idegen a brit mentalitástól, diktátorok és demagógok kedvelt eszköze.

Attlee-nek igaza volt. Bár olykor képviseleti demokráciákban is indokolt népszavazást tartani, például 1975-ben a britek népszavazáson döntöttek az európai gazdasági közösségben maradásról. Ám ehhez az eszközhöz leginkább diktátorok ragaszkodnak. Hitler 1938-ban, miután lerohanta Ausztriát, népszavazást tartatott az ország Németországhoz csatolásáról. Hogyan is utasíthatta volna el az osztrák nép az „ajánlatát”? A despoták szeretnek népszavazási eredményekre támaszkodni, és úgy tenni, mintha nemcsak a népet képviselnék, hanem ők maguk volnának a Nép.

A mai népszavazási őrület a politikai képviselettel szembeni bizalmatlanság jele. Normális esetben egy liberális demokráciában képviselő férfiakra és nőkre szavazunk, és azt várjuk tőlük, hogy olyan szakkérdésekben lássanak tisztán és döntsenek, amelyek intézéséhez nekünk sem elég időnk, sem kellő tudásunk.

A kereskedelmi egyezmények megkötéséről a választók közvetlenül nem szoktak véleményt nyilvánítani. A népszavazás ugyanis a legtöbb esetben nem az emberek racionális elgondolásaira, illetve szakértelmére kíváncsi. A népszavazás sokszor az emberek érzelmeire apellál, amelyek könnyen manipulálhatók. A demagógok ezért szeretik.

Eddig a Brexit-vita (az Egyesült Királyság Európai Unióban maradásáról) szinte teljes mértékig az érzelmekről szól: a britek történelmi nagyszerűségéről, a külföldi türannusok szörnyűségeiről, vagy éppen a status quo felszámolásától való félelemről. Nagyon kevés brit szavazó van azzal tisztában, hogyan is működik az Európai Bizottság, az Európai Tanács, de sok szavazónak van valami sejtelme arról, milyen volna, ha az Egyesült Királyság egyedül állna szemben Hitlerrel, vagy ha bevándorlók áradatával szembesülne.

Egy népszavazás során az emberek olyan tényezők alapján is döntenek, amelyeknek kevés közük van a feltett kérdéshez. A britek egy része akár azért is szavazhat majd az Unió elhagyása mellett, mert nem kedveli a jelenlegi miniszterelnököt, David Cameront, aki most éppen a bennmaradás pártján áll. 2005-ben a holland és francia polgárok leszavazták az Európai Unió alkotmányát. Közülük valószínűleg nagyon kevesen olvasták a szövegét, igaz, nem is túl olvasmányos. A „nem” szavazatok túlsúlya inkább a brüsszeli politikai elit elutasításának szólt.

Ez bizonyos szempontból érthető, és nem is teljesen alaptalan. Az uniós tárgyalások rendszere komplex, és a legtöbbek számára alig átlátható, az uniós intézmények pedig távol vannak a szavazópolgároktól. Nem csoda hát, ha sokan úgy érzik, elvesztették a kontrollt saját politikai ügyeik felett. A demokratikus nemzeti kormányok egyre cselekvőképtelenebbnek tűnnek, az Európai Unió pedig nem demokrácia. A népszavazás iránti vágy nem csak a belső nemzeti megosztottság tünete. Azt is jelzi, hogy immár globális mérteket ölt a populista kísértés arra, hogy „vegyük vissza az országunkat”.

Ez többnyire persze illúzió (az unión kívül az Egyesült Királyság sokkal kevésbé lehet hatással saját sorsára, mint ha belül marad), de a bizalmi válságot komolyan kell vennünk. Hiszen bár a népszavazások többsége nehezen vehető komolyan, azok következményei korántsem lényegtelenek. Fontos, hogy mi történik Ukrajnában. Az Egyesült Királyság kiválása pedig nemcsak a briteket érintené rosszul, hanem Európa egészére káros hatással volna. Ahogyan később más országok is követhetik majd Magyarország példáját és tagadhatják meg az együttműködést a menekültügyi válság közös európai megoldásában.

Alapvető probléma, hogy a választópolgárok nagy többsége úgy érzi, nincs képviselete a politikában. A régi pártelitek által uralt és a hagyományos befolyási rendszereket működtető pártpolitika már nem alkalmas arra, hogy a polgárok azt érezzék: részt vesznek a közügyek alakításában. Egy maroknyi milliárdos elképesztő befolyása az Egyesült Államokban vagy az Európai Unió sokszor átláthatatlan működése csak tetézi a bajt.

A közvetlen döntéshozatal nem fogja helyreállítani a polgárok bizalmát a képviseleti demokráciában. S ha a képviselők iránti bizalom nem tér vissza, akkor nagy valószínűséggel olyanok kaparinthatják meg a hatalmat, akik azzal kérkednek, hogy a Nép hangján szólnak. Ez pedig semmi jóra nem vezethet.

Fordította: Kovács Kriszta

(A szerző a demokrácia, az emberi jogok és az újságírás professzora a Bard College-ban. Írását a Project Syndicate engedélyével közöljük.)