A szélsőjobb uszálya

Politika  |  2011. április 20.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Sarkozy elnök pártja súlyos vereséget szenvedett a helyi választásokon. A baloldal korántsem lehengerlő győzelménél is látványosabb a szélsőjobb előretörése. A kormány szélsőjobbos politikája nem húzta ki a talajt a Nemzeti Front alól.

Nicolas Sarkozy politikai krédójában mindig is fontos szerepet kaptak a szélsőjobboldalnak kedves témák: a bevándorlás radikális visszaszorítása, a bűnelkövetőkkel szembeni kemény fellépés, a francia identitás védelme az iszlámizmussal szemben. A korábban a Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontjára szavazóknak is köszönhetően 2007-ben választást nyert elnök ettől a politikai stratégiától remélte, hogy hatékony ellenszer lesz a szélsőségesek lefegyverzésére. A sorozatos pártfinanszírozási, korrupciós és magánéleti botrányok, a nyugdíjrendszerek reformja és az azt követő sztrájkok azonban azt eredményezték, hogy a kormánypárt súlyos vereséget (országos 18 százalék) szenvedett a helyhatósági választásokon. (Ma még kérdéses, hogy a népszerűtlenségen változtat-e a francia kormány kezdeményező líbiai szerepvállalása.)

A szélsőséges Nemzeti Front 11 százalékos eredménye elsőre nem tűnik ijesztőnek. De ha figyelembe vesszük, hogy a Le Pen rendkívül népszerű lánya, Marine Le Pen által vezetett szélsőségesek hagyományosan kevés helyen képesek jelöltet állítani a helyi választásokon, és a legutóbbi közvélemény-kutatási adatok szerint egy elnökválasztáson az ifjabb Le Pen már mindenkit megelőzne, akkor van ok az aggodalomra. A kormány előbb említett kudarcai és Sarkozy rendkívüli népszerűtlensége mellett a jobbközép kormány által hangoztatott politikai üzenetek is hozzájárultak a szélsőjobboldal megerősödéséhez.

A közbiztonság mint legfontosabb közpolitikai kérdés a Sarkozy-éra védjegye. Az utóbbi közel tíz évben a végig jobboldali többségű nemzetgyűlés mintegy negyven közbiztonsági, valamint a büntetőjogot szigorító törvényt fogadott el. Ezek közül kiemelendő a visszaesők büntetésének szigorítása és a fiatalkorú elkövetők erélyes megbüntetése. Megválasztását követően a tengerentúli law and order eszközökre nyitott Sarkozy előírta egyes bűnelkövetések esetén a letöltendő szabadságvesztés automatikus kiszabását, csökkentve ezáltal a bírói mérlegelési lehetőséget. Az intézkedéssel Sarkozy a külvárosok „söpredékének porszívóval való megtisztítására” törekedett (az elnök a bevándorlók által sűrűn lakott lakótelepekről beszélt így a választási kampányban), ám a 2007. augusztusi törvény valójában a humánus bírók megregulázását célozta.

A kemény kéz büntetőpolitikája együtt járt a független igazságszolgáltatás bíráinak folyamatos pellengérre állításával: sorozatosan előkerült a bűnözőkkel szembeni engedékenység és az eljárások lassúságának vádja. Noha a statisztikákból nem volt kiolvasható komolyan romló bűnügyi tendencia, és hosszú ideje közismert tény a bíróságok rossz anyagi helyzete. Az Európa Tanács igazságszolgáltatási rendszerek hatékonyságát mérő testületének összehasonlításából kiderül: Franciaország feleannyit költ az igazságszolgáltatásra, mint Németország, s ezzel az európai lista végén kullog.

A közbiztonsági láz és a bírói gyengekezűség hangoztatása természetesen nem csak Párizsban divat. Sarkozy elnök politikája azonban a közbiztonság és a bevándorlás permanens összekapcsolásával válik teljessé. A bevándorlás és az iszlám elleni fellépés, valamint a nemzeti identitás védelme szimbolikus politikai egységgé kovácsolódott az elmúlt évtizedben. Törökország uniós tagságának megvétózása, a „nemzeti identitás” minisztériumának felállítása vagy a „francia önazonosságról” szóló országos vitasorozat mind ugyanazon politika részei.

A mélypont azonban tavaly nyárra tehető. Miután vándorló romák hivatalos személyek ellen követtek el erőszakos bűncselekményt, Sarkozy a hírhedtté vált grenoble-i beszédében további büntetőjogi szigorításokat és a romák ideiglenes táborának evakuációját jelentette be, ami zene volt a szélsőjobboldali szavazók fülének. A beszédet azonban nem ezek az intézkedések tették emlékezetessé, hanem az állampolgárság visszavonásának lehetősége. Sarkozy ugyanis azt tűzte ki célul, hogy súlyos bűncselekmények esetén a francia állampolgárságot nem születéssel megszerzők érdemtelenség jogcímén megfoszthatók legyenek állampolgárságuktól.

A mostani helyhatósági választás eredménye és a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Sarközy politikai taktikája sikertelen, hiszen a szélsőjobboldal erősödik. Úgy tűnik, a szélsőségesek témáinak kormánypolitikává tétele inkább felhozza, mintsem visszaveti a Nemzeti Frontot.

A jogegyenlőség, és az alkotmányos elvek mellett elkötelezett citoyenek azonban az elmúlt hónapokban több biztató eseménynek is örülhettek. Az állampolgári egyenlőség eszménye mellett – legalábbis a szavak szintjén – rendkívül elkötelezett francia politika mérsékelt erői, ideértve a jobboldali kormánykoalíció egy részét is, elhatárolódtak a grenoble-i eszméktől. A diszkriminatív állampolgársági koncepcióval szembeni ellenérvek sokáig visszhangoztak a francia közbeszédben. A francia jobboldal centrista része nemcsak hangos nemtetszését fejezte ki az állampolgárság megvonásának büntető lehetőségével szemben, hanem a szenátusban ennek megfelelően is voksolt. A javaslatot így végül a parlament felsőháza szavazta le.

A kormány szélsőjobbtaktikájára az alkotmánytanács mérte a legkomolyabb csapást. A testület évtizedes hatáskör-kiterjesztés eredményeképpen ma már a szerencsésebb európai országok alkotmányvédő testületeinek jogköreivel rendelkezik. A hosszú fejlődés fontosabb állomása a kormánypártok előzetes kontrollt kezdeményező monopóliumának lebontása és a teljes körű utólagos normakontroll intézményesítése volt. Az intézmény ma a De Gaulle által lesajnált parlamenti tanácsadó szerepétől eltávolodva a „többség zsarnokságával szembeni” alkotmányőrző szerepét tölti be.

Az alkotmánytanács ez év márciusában a kormány legújabb, a grenoble-i instrukciók szellemében fogant büntetőjogi törvényét rostálta meg alaposan. Megsemmisítette a vándorló romák telepeinek erőszakos evakuálását, az illegális bevándorló gyermekekkel szembeni aránytalan büntetéseket, a fiatalkorú bűnelkövetők automatikus bebörtönzését előírő és a szankciók egyéniesítését korlátozó vagy egyenesen ellehetetlenítő rendelkezéseket. A törvény további részei hatályban maradtak, ám a grenoble-i program szelleme visszakerült oda, ahová való: a szélsőjobb fantáziájába. A kirekesztő politikai tendenciák azonban maradnak, és a szélsőjobb virágzik, ami jórészt a kormány populista és nacionalista politikájával magyarázható.