A szolidaritás válsága

Politika  |  2013. május 16.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A gazdasági és politikai válság meghaladásának kulcsa a szolidaritási válság megoldása. Ez azonban nem várható el sem kizárólag a civil, sem kizárólag a politikai szférától.

Miközben itthon évek óta elhúzódó politikai válsággal küzdünk, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy problémáinkkal korántsem vagyunk egyedül. A 2008-as gazdasági válság világszerte olyan folyamatokat indított be, melyek túlmutatva önmagukon, a képviseleti demokrácia rendszerszintű problémáira mutatnak rá. Emellett az EU is történetének egyik legnehezebb szakaszát éli: az eurózóna válságát az euroszkeptikus hangok korábban nem tapasztalt mértékű felerősödése kíséri, miközben az európai szintű döntéshozatal súlyának növelésére irányuló törekvések – erős páneurópai identitás és nyilvánosság hiányában – komoly legitimációs kérdéseket vetnek fel.

A gazdasági és a politikai intézmények egyidejű válsága gyökeres átvilágításukat teszi szükségessé. Ahhoz, hogy az intézmények megoldandó problémáihoz hozzáférjünk, azokat a folyamatokat kell megvizsgálnunk, melyek létrehozzák és fenntartják őket. Azokat a hétköznapi interakciókat, melyekben eldől, hogy miként viszonyulnak egymáshoz a cselekvők, kikben és mikben bíznak, mit tartanak helyesnek, és milyen várakozásokkal élnek környezetükkel szemben. Vagyis végső soron az együttműködés kereteit meghatározó morális alapokhoz kell visszanyúlnunk.

A gazdasági és politikai intézmények működését meghatározó morális perspektíva nem csupán a válság megértéséhez járulhat hozzá, feltárva azt a szintet, ahonnan ered, hanem egyúttal a megújulás potenciális forrásaként a lehetséges kiutak kereséséhez is. Ebben az értelemben nem meglepő, hogy korunk olyan meghatározó társadalomkutatói, mint Bauman vagy Habermas, egyaránt ebbe az irányba tapogatóznak.

A maguk módján mindketten úgy érvelnek, hogy a globális és európai válságokra egyaránt a társadalom morális tartalékainak, vagyis a szolidaritásnak a megújítása kínálhat lehetőséget. A szolidaritás sajátos modernitásbeli morális viszony abban az értelemben, hogy szemben a családi, illetve a közösségi kötelékekkel, olyan egyéneket kapcsol össze, akik személyesen nem ismerik egymást. A szolidaritás egy általános másikhoz fűződő kapcsolatra utal, azt fejezi ki, hogy mivel tartozunk egy tetszőleges embertársunknak.

Ahogy az európai modernizáció elválaszthatatlan volt a nemzetállamoktól, úgy a szolidaritás is elsősorban nemzeti keretekbe ágyazódott, az azonos nemzethez tartozók virtuális közösségére vonatkozott. A globalizáció olyan tendenciáinak felerősödésével, mint a nemzetközi migráció, a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok és környezeti kockázatok, ugyanakkor a nemzetállami keretek elvesztették magától értetődőségüket. Különösen felerősödött ez a tendencia az EU-ban, ahol explicit törekvések irányulnak a nemzetállamok meghaladására.

Ebben az értelemben a szolidaritás gyengülése alapvetően azoknak a társadalmi feltételeknek a gyengülésével hozható összefüggésbe, melyekbe az eredetileg beágyazódott. Azáltal, hogy bizonytalanná válnak a vonatkoztatási közösség határai, egyúttal maga a szolidaritás is megszűnik magától értetődő lenni, vagyis kérdésessé válik, újbóli végiggondolást igényel. A gazdasági válság alighanem ezt a folyamatot katalizálta. Míg a konjunktúra idején ezek a kérdések többé-kevésbé elnapolhatónak tűntek, addig a forráshiányos időszakban hirtelen széles társadalmi rétegeket érintettek.

Aggasztó tendencia, hogy a kérdésessé vált szolidaritásra elsősorban a demagóg, populista politikai erők reagáltak. A válság idején megjelenő félelmek és szorongások felerősítése és a valós megoldási kísérletek helyett leegyszerűsítő, retrográd megoldási alternatívák felvillantása kitűnő lehetőség a gátlástalan politikai haszonszerzésre. Bár a demokratikus állampolgárok többsége világ- és Európa-szerte egyaránt ódzkodik ezektől a válaszoktól, az ugyanakkor mégis a populista pártok malmára hajtja a vizet, hogy a demokratikus jobb- és baloldali pártok mindeddig nem találtak meggyőző stratégiát a szolidaritási válság kezelésére.

Ez a feladat értelemszerűen korántsem könnyű. Olyan kérdésekkel való szembenézést igényel, ami a társadalmi igazságosságról alkotott elképzeléseink alapjait érinti. Az egyenlőtlenségekből és a környezetszennyezésből fakadó kockázatok egyaránt azzal a dilemmával állítanak minket szembe: képesek vagyunk-e életünk természetesnek tekintett, ám alapvetően mégiscsak kényelmi funkcióinak kisebb vagy nagyobb részéről lemondani egy fenntarthatóbb társadalmi és világrend reményében?

Az ilyen kérdések megválaszolása egy társadalom szintjén nem követheti a morális meggyőzés társadalompolitikájának logikáját. Ahogy azt a francia forradalomtól az államszocializmusokig számtalan történelmi példa megmutatta, a moralitás politikai átalakítására tett kísérletek óhatatlanul félresiklanak, és kontraproduktív módon diktatúrákhoz vezetnek.

A moralitás és a szolidaritás megújítása csakis az állampolgárok önálló cselekvéseinek eredményeként képzelhető el. Mindez azt a kérdést veti fel: miként képzelhető el az autentikus demokratikus önrendelkezés egy olyan társadalomban, melynek politikai intézményei válságban vannak? Belátható, hogy a tömegpártok által uralt politikai szférától ilyen változások aligha várhatók, minthogy ezek részben maguk is okai a válságnak.

Ebből kiindulva, napjaink demokratikus megújításra törekvő mozgalmai – mint például nemzetközi szinten az Occupy vagy hazai szinten a Hallgatói Hálózat – erre a kérdésre alapvetően egyoldalú választ adnak. A pártpolitika civil társadalom felőli kritikájára törekszenek, abszolutizálva a direkt demokrácia gyakorlatát a – potenciálisan vagy ténylegesen óhatatlanul korruptnak tekintett – képviseleti logikával szemben.

Ez az álláspont azonban paradoxonhoz vezet, nem csupán a direkt demokrácia praktikus problémái miatt, de elvi okokból is. A direkt és képviseleti demokrácia logikája egymás komplementerének tekinthető abban az értelemben, hogy különböző gyakorlatokat ugyanazon egyetemes emberi jogok alapján legitimálnak. Míg a direkt demokrácia gyakorlói közvetlenül élnek elidegeníthetetlen állampolgári jogaikkal, addig a képviseleti logika szerint eljárók egy intézményrendszer kontrolljának alávetve.

A demokratikus jogok gyakorlásának e két módja kölcsönösen egymásra támaszkodik abban az értelemben, hogy a direkt demokrácia a fennálló intézmények morális kritikáját, a képviseleti pedig az intézményi korlátok közé szorított közhatalom gyakorlását teszi lehetővé. Ebből fakadóan akár az egyik, akár a másik abszolutizálása végső soron csorbítja a demokráciát.

Ebben az értelemben fontos, hogy egyfelől világos, kölcsönösen elismert határok legyenek a kétféle gyakorlat között, másfelől ezek – elsősorban a direkt szférából a képviseleti irányába – átjárhatóak legyenek. Előbbi hiányában a kétféle funkció közül az egyik óhatatlanul sérül, utóbbi hiányában viszont a funkciók hatása korlátozott.

A napjaink szolidaritási válságát meghaladni kívánó mozgalmaknak éppen ezért kettős feladatot kell megoldaniuk. Egyrészt a civil mozgalmaknak anélkül kell a direkt demokratikus keretekre támaszkodniuk, hogy elutasítanák a képviseleti logikát mint olyat. Másrészt a politikai pártoknak oly módon kell megújulniuk, hogy a direkt demokratikus közösségekben formálódó döntéseket becsatornázzák saját stratégiájukba.

Egyelőre ezt a nehéz feladatot sem itthon, sem máshol nem tudták sikerrel kezelni a politikai cselekvők. Ennek hiányában pedig aligha várható azoknak az új szolidaritási formáknak a meglelése, melyek talaján a globalizálódó nemzetállamok gazdasági és politikai intézményeiket megújíthatnák. Márpedig az idő szorít: a demokratikus megújulás elodázása napról napra növeli az antidemokratikus alternatívák esélyeit.