A választások tétje

Politika  |  2018. február 6.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A NER látszólag stabilan őrzi támogatottságát. Azonban legitimációs tartalékai kimerülőben vannak, ami egyszerre destabilizálja és valószínűsíti radikalizálódását.

Két hónappal a választások előtt továbbra is a kormánypárt tűnik a legesélyesebb indulónak. Bár a legutóbbi közvéleménykutatások alapján támogatottsága a biztos választók körében számottevően csökkent, még mindig nagyságrendileg nagyobb, mint a különböző ellenzéki formációké. Ráadásul egy esetleges ellenzéki összefogás pontos keretei továbbra sem látszanak világosan. Ennek ellenére a tavaszi választásokat hiba lenne lefutottnak tekinteni: a rendszer instabilitása és dinamikája egyaránt magában rejti a lehetőségét egy földcsuszamlásszerű átrendeződésnek.

Ahhoz, hogy a rendszer dinamikájáról pontos képet alkothassunk, mindenekelőtt azt kell világossá tennünk, hogy mik azok az igazolási elvek, amik működtetői és hívei számára legitimálják sajátosságait. A kormánnyal szemben megfogalmazott kritikák fényében ez ugyanis korántsem magáról értetődő. A 2010 óta született kritikai reflexiók vagy a demokratikus intézmények lebontása miatt „autoriterként”; vagy a gazdasági és újraelosztási folyamatok pártpolitikai kontrolljának abszolutizálódására utalva „kleptokráciaként”; vagy az ideológiai cinizmusa okán „populistaként”; vagy gátlástalan propagandagépezetére utalva „demagógként”; esetleg szakpolitikai diszfunkciói okán „inkompetensként” jellemezték a NER-t. Bár ezek a meglátások a rendszer morális defektusait feltárják, arra nem voltak képesek, hogy az azok ellenére töretlenül meglévő legitimitását, vagyis széleskörű elfogadottságát megmagyarázzák.

Sokak számára értethetetlen, hogy a tömegmanipulációs eszközökkel operáló, gátlástalan, expanzív hatalmi logika megannyi megnyilvánulása miért nem vont magával automatikusan a pártot elsöprő felháborodást. Hogyan lehetséges az, hogy az alkotmányjogi kontroll lebontása, ágazatok monopolizálása vagy újraelosztása, a következetesség és racionalitás látszatára sem adó kommunikáció, az ’50-es éveket idéző, szemérmetlenül lebutított politikai hirdetések és mindeközben az egyre szembe ötlőbb oktatási és egészségügyi ágazati diszfunkciók ellenére a Fidesz továbbra is a legnagyobb stabil választói tömböt tudhatja magáénak?

Bár bizonyára vannak olyanok is, akik egyáltalán nem rendelkeznek sem közvetlen, sem közvetett tapaszalatokkal e folyamatok káros következményeiről, mégis valószínűbb, hogy a kormánypárt híveinek többsége valamilyen módon kapcsolatba kerül mindezen aggályokkal, azonban különböző racionalizálási stratégiákra támaszkodva semlegesíti őket. Ezekben közös, hogy valamilyen módon a globalizált világból származó fenyegetésekre utalnak, ugyanakkor különböző formában.

Ilyen legitimációs diskurzusnak tekinthető egyrészt az — elsősorban hívek számára fontos —menekültekre és bevándorlókra vonatkozó narratívák. Ezek segítségével a bűnbakképzés klasszikus logikája szerint a közösség életére törő, ijesztő „idegen” fenyegetése kerül megidézésre. Ráadásul a „migráns” nem önmagában álló veszély, hanem egy bonyolult összeesküvés bábja is, amennyiben globális hálózatok ösztönzik útra kelését, abból a célból hogy nem csupán fizikailag, de egyúttal eszmei szinten is felszámolja az európai keresztény civilizációt.

Egész másfajta legitimációs diskurzus részét képzik azok az — elsősorban a rendszer működtetőinek önigazolását segítő — gondolatmenetek, melyek egy ellenséges globális térben, a többiek eszén túljáró, és ennyiben a hatékonysága által igazolt politikaként igazolják a rendszer működését. Ebből a perspektívából nézve a kiszolgáltatott geopolitikai helyzetben lévő ország számára az egyetlen esély az autonómia bővítésére, ha nem egyszerűen maximálisan kihasználja a növekedés lehetőségét magában rejlő EU-forrásokat, hanem azt egyúttal egy nemzeti „eredeti tőkefelhalmozásra” is fordítja.

Különbözőképpen, de mindkét ideáltipikus legitimációs narratíva olyan kisebbik rosszként utal a kormányzás autoriter, kleptokrata, populista, demagóg és diszfunkcionális elemeire, mely „eszközöket” szentesíti a sokkalta fontosabbnak tekintett „cél”. Ha ebből a perspektívából tekintünk a Fidesz táborára, akkor világossá tehető egyrészt az, hogy milyen dinamikája képzelhető el a rendszernek, amennyiben folytatódik 2018 után, és az is, hogy milyen instabilitással kell folyamatosan szembenéznie.

2014-ben a civilek ellen indított kampány – noha a hasonló autortier eszközöktől nem vonakodó külföldi rendszerekben korántsem példa nélküli – meglepőnek volt tekinthető amiatt, hogy egy többé-kevésbé elismert, előítéletekkel nem terhelt csoportot jelölt meg ellenségként. Kevéssé volt látható, hogy milyen haszon várható azoknak a civileknek a megbélyegzésétől, akik az esetek többségében – gyakran épp az állam által el nem végzett területeken – közhasznú tevékenységet folytatnak és kézzel-lábbal igyekeznek távol tartani magukat a pártpolitikától.

A menekültválságig ez a kormányzati stratégia alighanem vesztett is jelentőségéből, hogy majd 2016 után váljon kulcsfontosságúvá. A külső ellenség ügynökeiként a civilek tökéletesen beilleszthetők lettek egy a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott összeesküvés-elméletbe. Viszonylag alacsony társadalmi beágyazottságuk és érdekérvényesítési képességük okán, sokan nem rendelkeznek személyes tapasztalatokkal tevékenységükről, kontaktus híján pedig a rájuk vonatkozó attitűdök épp oly könnyen befolyásolhatók, akár a „pirézekkel” kapcsolatosak.

Bár a bűnbakképzés stratégiája többféleképpen is folytatható egy esetleges újabb ciklusban, hiszen látszólag tetszőlegesen bővíthető újabb ellenségek vagy az összeesküvés újabb összefüggéseinek bevonásával, azonban valójában komoly korlátai vannak. A (virtuális) háború retorikája által felkorbácsolt érzelmek vagy tényleges agresszióban, vagy pedig a félelem állandósulásában ölthetnek testet. Ezek pedig különbözőképpen bár de egyaránt destruktív potenciált rejtenek magukban.

A félperifériás geopolitikai helyzetre adott hatékony stratégiára hivatkozó legitimációs narratíva 2010 óta a nemzeti vállalkozói és nagytőkés réteg megteremtését ismeri el legfőbb célnak. Ezt a képletet azonban árnyalják a jelenlegi ciklus tapasztalatai: az olyan leszámolások mint a Simicska vagy Spéder-ügy arra utalnak, hogy a nemzeti tőkésosztály növekedésének komoly politikai korlátai vannak. A nemzeti vállalkozó annyiban különbözik a kapitalista tőkéstől, hogy mozgásterét nemcsak a piaci, hanem egyúttal a politikai erőviszonyok is meghatározzák. Abban a pillanatban, hogy valakinek túl nagy vagyon összpontosul a kezében, túl sokféle portfólióval (pl. média, gazdaság, párt) rendelkezik, vagy túlságosan független a párton keresztül zajló újraelosztástól, politikai értelemben veszélyessé, így barát helyett ellenséggé válik.

Az ebből fakadó belső aggodalmakat feltehetően tovább növeli a kérdés, hogy egy esetleges újabb ciklusban, miként biztosítható a jó eséllyel megcsappanó EU-s források nélkül a kedvezményezett társadalmi rétegek támogatása. Ebben a helyzetben a globális piaci rendszerben való hatékony navigálás illúziója könnyen semmivé válhat. Ennek helyén pedig egyedül a magántulajdon politikai újraelosztásának kvázi-pártállami logikája marad.

Ilyenformán belátható, hogy az a két különböző legitimációs bázis, amin a Fidesz támogatottsága alapul, egyaránt komoly korlátokkal kell, hogy szembe nézzen egy esetleges újabb parlamenti ciklusban. Nem lehet kizárni, hogy valamilyen váratlan esemény hatására ezek a korlátok ne lehetnének továbbra is semlegesíthetők, azonban ennek ellenkezője valószínűbbnek tűnik.

Azt szintén nehéz megbecsülni, hogy a kormánypárt vezető politikusai mennyire vannak tisztában ezekkel a természetüket tekintve inkább társadalmi, mintsem politikai korlátokkal. Ugyanakkor félő, hogy egy jelentősen meggyengített demokratikus intézményrendszerben a végsőkig megpróbálnák pozíciójukat védeni, aminek kézenfekvő eszközeként az eddig elsősorban szimbolikusan gyakorolt erőszak kiterjesztése kínálkozik. Ez jelöli ki a tavaszi választások tétjét: e súlyos belső ellentmondásokkal terhelt, ugyanakkor az intézményes védelmi mechanizmusoktól megfosztott rendszer összeomlása beláthatatlan következményekkel járna.

A fentiekből következik továbbá az is, hogy a gazdaság, államigazgatás, média kulcspozícióit egyaránt kézben tartó, látszólag ereje teljében lévő hatalmi konglomerátum mennyire instabil valójában. Legitimációja ugyanis lényegét tekintve negatívnak tekinthető abban az értelemben, hogy pusztán egy nagyobb veszélyre való hivatkozásból táplálkozik. Minthogy a NER önigazolása nem a morális kritikák (autoriter, kleptokrata, populista, demagóg, diszfunkcionális) cáfolatán, hanem azoknak egy nagyobb veszélyre való hivatkozás révén történő relativizálásán alapul, így folyamatosan ki van téve annak a lehetőségnek, hogy az előbbi szempontok felszínre kerüljenek és felülírják az utóbbiakat.

Bár bizonyára akadnak olyan dogmatikus támogatói a rendszernek, akiknél mindennek az esélye elhanyagolható, sokkal realisztikusabb „agymosott tömeg” helyett úgy gondolni Fidesz-szavazó polgártársainkra, mint akik folyamatosan küzdenek ezzel a belső konfliktussal. Ez pedig remény mindazok számára, akik a rendszer megváltoztatását fontosnak tartják: ahogy a NER legitimációs potenciái kimerülnek, úgy nyílik egyre nagyobb tér a morális kritika számára.

Ahhoz ugyanakkor, hogy ezek a folyamatok áttörést érhessenek el, mindennél nagyobb szükség van egy olyan politikai alternatívára, ami egyszerre tudja a lehető leghitelesebben képviselni a moralitás szempontjait és rendelkezik minimális választási esélyekkel. Ebből a szempontból tűnnek különösen bíztatónak az egészségügyi és oktatási minimumhoz hasonló kezdeményezések. Ezekben ugyanis a civil érdekvédelmi szervezetek és az ellenzéki pártok közti olyan összefogás lehetősége mutatkozik meg, ami rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal.

Félreértés ne essék, ezek a szakpolitikai irányelvek semmiféle konkrét garanciát nem kínálnak. Jó oka van a választóknak arra, hogy kételkedjenek e széles politikai paletta egyik vagy másik tagjának kompetenciájában vagy éppen szavahihetőségében. És könnyen lehet az is, hogy egy esetleges kormányváltás esetén, egy belső feszültségektől terhelt és végső soron diszfunkcionális koalíció jönne létre. Azonban alighanem egy ilyen könnyűnek és veszélytelennek semmiképp sem mutatkozó forgatókönyv is kívánatosabbnak tűnik egy olyannál, amilyenre a rendszer önfelszámoló dinamikájából következtetni lehet.