Alaptörvénykultusz történelmi tablóval

Politika  |  2011. november 11.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Figyelemre méltó, hogy létezik konzervatív szellemi irányzat, amely elutasítja az alaptörvényt illusztráló kurzusműveket. Indokolt, hogy a baloldal is hozzákezdjen 2006 átértékeléséhez.

A miniszterelnök szerint azért volt szükség új alaptörvényre, mert a rendszerváltás alkotmánya csupán „technokrata szabályhalmaz”, amely ezért „nem tisztelhető". Úgy látszik azonban, a gyakorlatilag titokban elkészített, a demokratikus parlamenti ellenzék bojkottja mellett megtárgyalt, és tiltakozó utcai tüntetések közepette elfogadott új terméket azért nem tartja annyira jónak, hogy bízna abban, a széleskörű társadalmi tisztelet magától kialakul majd, ezért ésszerű, hogy állami kultuszt igyekszik teremteni köré. Már maga a próbálkozás is elutasítást szült nem csak baloldaliak és liberálisok, de a függetlenebb konzervatívok között is. Az alaptörvény díszkiadásának illusztrációjául szánt festményeket pedig a jobboldali média állami vagy közvetlen fideszes kontroltól független része szinte egyöntetű fanyalgással fogadta. Már-már az az ember benyomása, hogy a kultuszteremtés váratlan nehézségekbe ütközhet.

A legtöbb kommentárt a 2006. október 23-i rendőri lovasrohamot ábrázoló alkotás vonzotta. A szuverén.hu rendszeres olvasói tudhatják, hogy ez a fórum az akkor történteket a rendszerváltás óta esett legsúlyosabb jogsértések között tartja számon, és az akkori koalíciót támogató közszereplők zömének az ügyben akkor és azóta tett megszólalásait nem kielégítőnek, illetve elfogadhatatlannak látja. Ezért hiba lenne, ha a kormány baloldali és liberális ellenzői az egyébként tényleg zavarbaejtő festményben csak a kurzusművet vennék észre, és nem látnák meg benne azt a traumát, ami máig érzelmi kapcsot teremt a szélsőjobb és a demokratikus jobboldal között, és a jobboldalra nem nyitott fiatalabb nemzedékeket is távol tartja az akkor kormányzó politikai erőktől és vezetőktől. Látni kell, hogy a téma látványos kormányzati szerepeltetése éppen ezt az ideológiai funkciót szolgálja: a súlyos gazdasági gondok, a csökkenő támogatottság és a pánikszerű kapkodás közepette ez a kérdés alkalmas arra, hogy egyben tartsa a jobboldali szavazótábor radikális és mérsékelt részét, legalábbis addig, amíg nem változik meg gyökeresen a baloldal hozzáállása az akkor történtekhez. Ezért ha az akkor kormányzó balközéppel politikailag folytonos vezetők és közszereplők komolyan gondolják, hogy a jobboldal demokratikus részével egyszer szót érthetnek például alkotmányos alapkérdésekben, akkor az egyébként indokolt gúnykacaj mellett az akkori szerepükkel való őszinte szembenézésre is alkalmat kellene most találniuk.

Másfelől azért sem volna helyes a lovasrohamot ábrázoló festményt állítani a kritikák középpontjába, mert a többi alkotás együttesen sokkal többet árul el az alaptörvény identitásáról és arról a rezsimről, amit szerzőik látni szeretnének Magyarországon. Az elvben az egész nemzet számára készült alaptörvényt illusztráló tabló ugyanis az elmúlt százötven év magyar történelmét kizárólag a jobboldali szemléleten keresztül láttatja, a különböző korszakokból pedig csak a jobboldalnak kedves motívumokat és figurákat mutatja be, a jobboldalnak tetsző módon. A dualizmus koráról készült képen (a manapság nyilván kötelező Széll Kálmán mellett) a korszak egyre reakciósabbá váló második felét megtestesítő Tisza István és a miniszerként a nemzetiségekkel iskolaügyi lépései miatt heves konfliktusba kerülő Apponyi Albert a főszereplők, és még véletlenül sem kapnak helyet a kiegyezés utáni időszak liberális hősei, Eötvös József vagy Deák Ferenc. Nem az a baj ezzel, hogy a nemzet történeti emlékezetében ne kaphatna méltó helyet Tisza vagy Apponyi, hanem az, hogy most csak nekik jut szerep ebből a korból. A Horthy-korszakot a bolsevik és fasiszta veszedelem között óvatosan egyensúlyozó kormányzó képe mutatja be, ami önmagában is hamis, hiszen a kormányzó, fenntartásai ellenére is, végzetes szövetséget kötött a náci Németországgal, és háborút viselt a Szovjetunió ellen, értelmetlen és kegyetlen halálba küldve kétszázezer magyart. De ettől eltekintve is, a tablóról hiányoznak a demokratikus szakszervezetek éppúgy, mint az ekkortájt izmosodó kisgazda mozgalmak, vagy akár a rendszer ellenzékének különböző árnyalatai, a népi írók és a szociáldemokraták. A második világháborút feldolgozó kép az országot pusztán áldozatként láttatja, hűen a jobboldalnak az időszakról alkotott felfogásával. Nincsen kép a 45 utáni koalíciós időkről, a földosztásról. Rákosi áldozatai közül csak Mindszentyt láthatjuk, a szintén általa bebörtönzött, elüldözött vagy meggyilkolt szociáldemokratákat, kisgazdákat, polgári radikálisokat hiába keresnénk. Ezzel megint csak nem az a gond, hogy a Horthy-rendszer egy-egy jobb kvalitású vezetőjének vagy Mindszentynek ne lehetne semmiféle helye valamilyen modern konzervatív panteonban, hanem az, hogy kiradírozza a modern magyar történelem minden republikánus, progresszív, emancipáló törekvését és figuráját, a tizenkilencedik század liberális oktatásügyétől és jogpolitikájától a népi írók által megörökített embertelen magyar agrárvilág humanizálásáért küzdő kisgazdákon át a demokratikus baloldal minden árnyalatáig. A teljes magyar progressziót egyedül Károlyi figurája képviseli, a jobboldali mitológiának megfelelően kizárólag Trianon felelőseként. És persze az ifjú Orbán Viktor rendszerváltáskori – egyébként valódi – érdemei sem lesznek méltatlanul elfeledve, szemben például az Ellenzéki Kerekasztallal. Az már csak vicc, hogy százötven év magyar művelődéséből éppen az Orbán által a belső-soroksári Duna-partra álmodott ízlésficam szerepel, nem pedig például Bartók, Kodály vagy Szentgyörgyi.

Miért érdekes ez? Azért, mert pontosan tükrözi azt a történelemszemléletet, ami áthatja a néhány hét múlva hatályba lépő alaptörvény egészét, és legfőképp persze annak bevezetőjét. A torz tabló ugyanolyan híven ad hangot az alaptörvény identitásának, mint a Kossuth tér elhatározott átalakítása: a teret az 1944-es állapotába kell visszaállítani, hiszen az alaptörvény megmondja, hogy a magyar történelem 1944. március 19-e után évtizedekre szünetelt. A parlamentet övező, a magyar politika szimbolikus centrumát alkotó köztéren nincs helye József Attilának, Károlyinak, vagy a demokratikus baloldal más figurájának, lesz viszont ötméteres Tisza-szobor. Az alaptörvény által megálmodott Magyarországon, akár csak a Kossuth téren, a demokratikus baloldal legfeljebb megtűrt vendég, nem egyenlő partner a politikában.

Minden kultuszépítési próbálkozás ellenére persze az Orbán-rezsim előbb-utóbb meg fog bukni. A nehezebb kérdés az, hogy az akkor kormányra kerülők mihez kezdenek majd az ittmaradó diszletekkel. Némi reményt az ad, hogy láthatóan létezik olyan konzervatív irányzat, egyelőre csak szellemi alakzatként és nem önálló politikai erőként, amely kedvező körülmények esetén egyszer talán partner lehet az alkotmányos szimbolika méltányos revíziójában. Ma még messze vannak ettől, de a lélektani fordulat mintha érlelődne. De ahhoz, hogy ez reális lehetősségé váljon, a ma létező baloldalon is számos, most még nehezen elképzelhető változásnak kellene történnie. Sok minden más mellett például a 2006-ban történtekhez fűződő viszonyt is újra kellene gondolni. Ha ezt nem teszik meg, marad a lassú marginalizálódás.