Alkotmányos válság Olaszországban?

Politika  |  2013. április 30.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az olasz demokrácia hosszú ideje súlyos gondokkal küzd, és a februári választásnak sem lett egyértelmű győztese. A patthelyzet megszűnését az elnök az egymással húsz éve szemben álló balközép és jobbközép párt nagykoalíciójától várja. Eközben figyelmen kívül marad az olasz választók jelentős részének mélyreható változást óhajtó akarata.

2011 végén Silvio Berlusconit menesztették, és Giorgio Napolitano államelnök Mario Montit nevezte ki az országot irányító szakértő kormány élére. Ez volt az első jele a demokratikus működés zavarainak. Az, hogy Mario Montit az elnök jelölte ki, és nem választott kormányfő alakíthatott kormányt, sok tekintetben a demokrácia felfüggesztését jelentette. Ahogyan azt egy szardíniai jogász megfogalmazta, az olasz alkotmány népszuverenitást megfogalmazó 1. cikkét sértette a Monti-kormány megalakulása. Monti a nemzeti erőfeszítés kormányának nevezett átmeneti kormányt alakított, amely időlegesen, az Olaszországot sújtó gazdasági válság menedzselése céljából vette át egy olyan kormány feladatkörét, amelynek a képviseleti elven nyugvó, pártpolitikai versengésben kellett volna megmérettetnie magát. Az átmeneti kormányt eleinte Pier Luigi Bersani balközép Demokrata Pártja (PD) és Silvio Berlusconi jobbközép Szabadság Népe pártja (PdL) is támogatta. Ez a parlamenti többség azonban törékeny volt, mert Berlusconi pártja folyamatosan támogatása megvonásával és előrehozott választásokkal fenyegetőzött, ami aztán 2012 decemberében be is következett.

Az év eleji választások több ok miatt is a képviseleti demokráciához és a pártpolitikához való visszatérés reményével kecsegtettek. Egyrészt a választóknak először volt alkalmuk véleményt mondani a Monti-kormány drákói szigorúságú megszorító politikájáról. Másrészt maga Monti is belépett a „normál” politikai mezőbe, amikor saját politikai pártot alapított. A „Polgárok Választásának” nevezett „civil társadalom lista” élére állt, melynek többek között olyan támogatói voltak, mint a Ferrari vezérigazgatója, Luca Cordero di Montezemolo.

A február 24–25-ei választások kimenetele azonban sok fejtörést okozott, mert a két legnagyobb párt (PD, PdL) egyike sem szerzett világos többséget, s ez patthelyzetet eredményezett. A PD vezette balközép koalíció az alsóházban a helyek 29,54 százalékához, a szenátusban a helyek 31,6 százalékához jutott. A PdL vezette jobbközép formáció ehhez képest 29,13 és 30,66 százalékot ért el. A mostani választások egy új, rendszerellenes és politikaellenes mozgalom elsöprő sikerét hozták. A Beppe Grillo exkomédiás vezette Öt Csillag Mozgalom (M5S) az alsóházban a parlamenti helyek 25,55 százalékát, a szenátusban a helyek 23,79 százalékát szerezte meg. Monti listája ehhez képest csupán 10 százalék körüli eredményt ért el.

A balközép tehát az alsóházban megszerezte ugyan a parlamenti helyek többségét (345), de az olasz választási szabályok miatt a szenátusban megszerzett többség nagyon törékenynek bizonyult. A választások valódi győztese így nem a balközép szövetség, hanem Grillo lett, hiszen jelenleg az ő mozgalma a legnagyobb egységes politikai formáció.

Február vége óta Bersani a balközép szövetség vezetőjeként folyamatosan tárgyalt az Öt Csillag Mozgalom élén álló Grillóval és a jobbközép szövetséget képviselő Berlusconival a kormányalakításról. Ugyanakkor rögtön a tárgyalások elején világossá vált, hogy a Bersani vezette PD és a Grillo-féle M5S nem fog tudni együttműködni. Az M5S egyébként is különféle módokon szigetelte el magát, a PD szavazóbázisa pedig egyértelműen elutasította a Berlusconival való együttműködést. A kormányalakítási kísérlet így kudarcba fulladt, mert Grillo nem volt hajlandó az együttműködésre, Bersani pedig a Berlusconi erőivel való nagykoalíciót nem szorgalmazta. Bersani feladatát tovább nehezítette a tény, hogy Napolitano államelnök mandátuma május 15-én lejár.

Miután a koalícióalakítás kudarcot vallott, Bersani Napolitano elnökhöz fordult segítségért. Az államfő egy 10 „bölcsből” álló bizottságot hívott életre, amelynek tagjait azzal a feladattal bízta meg, hogy készítsenek tervet a legégetőbb alkotmányos és intézményi változtatások (ezen belül is leginkább a választójogi reformok) végrehajtására. Az volt a cél, hogy a bizottság javaslatai hozzájáruljanak egy szélesebb politikai platform létrejöttéhez. Az államelnöknek ezt a lépését több kritika érte. Volt olyan, aki az olasz alkotmány 92. cikk (2) bekezdését sértőnek találta, mondván, a szakértői bizottság létrehozása a pártpolitika és ezáltal a demokrácia felfüggesztését jelentette, hiszen az alkotmány nem tesz említést ilyesfajta bizottságról a kormányalakítási eljárás leírásakor. És talán az sem mellékes körülmény, hogy Grillo mozgalma teljesen kiszorult e szakértői bizottságból.

Az olasz politika új fejezete kezdődött aztán április 19-én, az államelnök-választás napján, ahol a politikai patthelyzet ismét nyilvánvalóvá vált. Bár Bersani próbált alkalmas jelöltet találni, például az Európai Bizottság korábbi elnöke, Romano Prodi személyében, a jelölt nem kapott széles politikai támogatást, ezért Bersani lemondott a PD pártelnökségi posztjáról. Végül az április 20-án tartott hatodik körben sikerült a parlamentnek „új” elnököt választania a távozó Napolitano személyében. (Az olasz alkotmány szerint ahhoz, hogy a jelöltet elnökké válasszák, a szavazás első három körében a képviselők kétharmadának, a negyedik körtől pedig abszolút többségének szavazata szükséges.) Ez azonban ismét egy vitatható alkotmányjogi lépés volt. Olaszország világháborút követő időszakában ugyanis most először került sor az elnök mandátumának 14 évre történő meghosszabbítására, az alkotmány 85. cikke szerint ugyanis az elnök megbízatása 7 évig tart, és az 1948 óta érvényben lévő alkotmányos szokás alapján az elnök nem újraválasztható.

Napolino, a régi-új elnök nemrégiben a PD második emberét, Enrico Lettát kérte fel kormányalakításra. Április 27-én Letta nagykoalíciót hozott létre a jobbközép PdL-lel, amelynek az lesz a feladata, hogy kb. két évig működjön, és – Napolitano kifejezett kérésére – a bölcsek alkotmány- és intézményi reformra vonatkozó javaslatait hajtsa végre. A kormányban helyet kapott Berlusconi jobb keze, Angelino Alfano, és az Európai Bizottság volt tagja, Emma Bonino, továbbá Fabrizio Saccomanni, az olasz központi bank elnöke.

Az már most látható, hogy az új kormány sem lesz figyelemmel a lakosság nagy részének a politikai elittel, a korrupcióval és a technokrata megszorító intézkedésekkel szembeni ellenérzéseire. Egyrészt mert a nagykoalíció a Beppe Grillo vezette mozgalmat (és ezzel a morgalom sikerében testet öltő, a jelenlegi politikai elittel szemben meglévő ellenérzést) marginalizálta; másrészt mert a reformok nem pártpolitikai, hanem elnöki kezdeményezésként indulnak, s az elnöknek egyre nagyobb a súlya az olasz politikai rendszerben, miközben a pártok puszta végrehajtókká válnak, vagyis a politikai képviselet elértéktelenedik. Harmadrészt, amint azt az alulról jövő Occupy PD kezdeményezés jól mutatja, a nagykoalíció miatt a balközép szavazók jelentős rétegei becsapva érzik magukat. Mindezek pedig azt eredményezhetik, hogy a szóban forgó, egyébként jelentős alkotmányos és intézményi változások zátonyra futhatnak, mert a civilek széles tömegei fenntartással fogadhatják a nagykoalíció intézkedéseit. Strukturális értelemben az önmagába zárt politika szembetalálhatja magát a kiábrándult és egyre türelmetlenebb civil társadalommal.