Az amerikai választás margójára

Politika  |  2016. november 13.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Hogyan függ össze a racionalitásellenes demagógia diadala az értelemvesztéssel? És mik a tanulságok Európa számára?

Alighanem a világ nagyobbik része számára váratlan eredményekkel zárult az amerikai elnökválasztás, melyben a racionális kommunikáció elemi szabályait és a demokratikus hagyományokat egyaránt figyelmen kívül hagyó jelölt diadalmaskodott. Az eredmény okait és lehetséges következményeit sokféle szempontból lehet értelmezni, melyek elfogulatlan átgondolásához alighanem nagyobb távolságra és alaposabb elemzésre van szükség.

Az alábbiakban ehelyett egy olyan kérdésre fókuszálok, ami sok szempontból túlmutat az amerikai elnökválasztáson és általában a populizmus esélyének megnövekedésére vonatkozik: hogyan válhatott vonzóvá egy olyan jelölt, akinek szavahihetősége és sokat hangoztatott üzleti szakértelme egyaránt kétséges, morális nézetei elfogadhatatlanok, politikai tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkezik és választási ígéretei egyszerre nélkülözték a realitást és az átgondoltságot?

A későbbi győztes a kampány során már-már túlzó és ennyiben karikatúraszerű ellenpontjaként jelent meg mind a tradicionális, mind a modern politikusi értékeknek, és ennek megfelelően leginkább esztétikai jelenségként értelmezhető: egy olyan karakter, aki kizárólag arra koncentrál, hogy szüntelenül ismételjen már-már meseszerűen leegyszerűsített vágyképeket, és eközben teljességgel figyelmen kívül hagyjon minden az észen és szakértelmen alapuló kritikát.

Ebben az értelemben a modernitás politikai nyelvjátékainak kereteit bontja fel: felelős, felnőtt, autonóm állampolgárok helyett, egy mesékre szomjazó infantilizált hallgatóságot szólít meg, melyet, minthogy nem tekint partnernek, így nem is akar meggyőzni. Sokkal inkább olyan fantasztikus és félelmetes víziókkal szórakoztatja, melyekkel szemben a racionális kritika nem csupán teljesen inadekvát, hanem inkább kontraproduktív. (Ez könnyen belátható, ha elképzeljük, hogy milyen reakciókat váltana ki, ha egy egyébként izgalmas mesét valaki azon az alapon kezdene bírálni, hogy a valóság másképp működik.)

Belátható, hogy ilyen jellegű politikai szemantikák a modernitás történetében soha nem tűntek el teljesen. Így a kérdés az, hogy mikor és miért nő meg rájuk a kereslet, vagyis milyen társadalmi viszonyok között válnak vonzóvá regresszív jellegük ellenére? A társadalmi problémákra vonatkozó populista és demagóg értelmezésekre való nyitottsággal kapcsolatban – némiképp leegyszerűsítő módon – többnyire az alacsony iskolai végzettséget és az anyagi státusszal kapcsolatos – a relevánsnak tekintett vonatkoztatási csoportok viszonylatában értelmezhető – elégedetlenséget szokás kiemelni. Nincs ez másképp a mostani választás esetében sem, ahol a legtöbb elemzés a helyzetét bizonytalannak érző fehér, munkásosztálybeli férfiak kulcsszerepét emeli ki.

Azonban önmagában az anyagi megbecsüléssel való elégedetlenség, valamint a tágabb következmények számbavételéhez szükséges ismeretek hiánya önmagában talán kevéssé magyarázza azt a perspektívát, melyben a pusztán lenyűgöző mivoltukkal operáló politikai narratívák vonzóvá válnak. Hiszen a jól belátható anyagi érdeknek mindennél jobban ellentmond egy nem szavahihető, inkompetens vezető megválasztása. Hiába ígéri meg ugyanis, hogy „munkahelyeket teremt” ha az ígéretei nem számon kérhetőek.

Így hát pusztán a materiális elégedetlenség mellett további okokat kell keresnünk. Olyanokat, melyek megmagyarázzák, hogy egyébként felelős, autonóm, felnőtt emberek miért adják fel a hétköznapi életükben – már csak ráutaltságukból fakadóan is szükségszerűen – gyakorolt érdekkalkulációt akkor, amikor politikai döntést hoznak. Más szóval, hogyan tud kizárólagossá válni az esztétikai szempont akkor, amikor életkörülményeik egészét hosszútávon meghatározó ügyben foglalnak állást, ha egyszer hétköznapjaiktól elválaszthatatlan a racionális, stratégiai kalkulus.

Aligha feltételezhető, hogy egyszerűen nem rendelkeznek azokkal a kompetenciákkal, melyek az ésszerűségen alapuló döntéshozatalhoz szükségesek. És történelmi példák alapján belátható az is, hogy korántsem szükségszerű, hogy a relatív deprivációban élő csoportok populista demagógiával azonosuljanak. Erre azokban a kivételes pillanatokban kerül sor, amikor az anyagi lehetőségekkel való elégedetlenséget „értelemvesztés” is kiegészíti.

Ennek – az eredetileg Weber által azonosított – jelenségnek különböző formái írhatók le, melyekben közös ugyanakkor, hogy megszűnik a hétköznapi cselekvések magátólértetődősége, kérdésessé válnak az identitások és az elérendő célok. Más szóval, megrendül az a hit, hogy a fennálló keretek között van miért folytatni az életet. Amellett, hogy az értelemvesztés az egyén számára egzisztenciális válságként mutatkozik meg a társadalom szintjén legitimációs válsághoz vezet: a fennálló viszonyok elvesztik elismerésre méltóságukat, a domináns értelmezések és kulturális kódok kiürülnek.

Ebben a helyzetben a megújulás iránti vágy mindennél fontosabbá válik, potenciálisan felülírva az egyéb szempontokat, beleértve a racionális érdekkalkulust is. A demagóg politikai szemantikákra való fogékonyság ennek megfelelően az anyagi elégedetlenség és az értelemvesztés szintjén egyidejűleg értelmezhető: amennyiben csak az előbbi áll fenn, úgy nincs ami indokolja az ésszerűség szempontjainak feladását, amennyiben csak az utóbbi, úgy a fennálló viszonyok felrúgásából fakadó státuszvesztés kockázatának megnövekedése inthet óvatosságra.

E két tényező együttállása ugyanakkor különösen veszélyes elegyet alkot: amennyiben az elégedetlenséghez az azonnali, radikális változtatás igénye kapcsolódik, úgy megnyílik az út az amerikai elnökválasztáson is diadalmaskodni tudó racionalitásellenes szemantikák számára. Ez pedig egy olyan tanulság, ami a populizmussal egyre nehezebben megküzdeni tudó európai társadalmak számára is megfontolandó: nem elég pusztán a materiális kihívásokra fókuszálni, a (társadalom)politika nem térhet ki értelemvesztés kihívásai elől sem.