Az egykulcsos adó ára

Politika  |  Gazdaság  |  2011. április 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az ezermilliárdos megszorítócsomagra jelentős részben az egykulcsos adó elhibázott bevezetése miatt van szükség. Enélkül az elkerülhetetlen költségvetési konszolidáció rövidebb, kevésbé fájdalmas és igazságosabb lehetett volna.

Közel egy évvel a kormányalakítás után körvonalazódik, hogy milyen gazdaságpolitikára számíthat az ország a ciklus hátralévő éveiben. A március elején bemutatott Széll Kálmán-terv lassan szivárgó részletei és a napokban Brüsszelnek elküldött konvergenciaprogram alátámasztja azt, hogy a kormányzat végre valóban elszántnak látszik a költségvetési hiány és az államadósság elvárt szintre csökkentésére, és ezt többnyire reális számításokon alapuló intézkedési tervvel próbálja elérni.

Mindenképpen üdvözlendő, hogy a döntéshozók már nem kergetnek délibábos szabadságharcos ábrándokat, de elégedettségre vagy megnyugvásra semmi ok sincs, és nem csak azért, mert a tervek végrehajtását jelentős bizonytalanság övezi. A kirajzolódó kép alapján a következő kérdéseket kell feltennünk: a konszolidáció társadalmi terheit milyen módon osztja el a kormány által választott út, és milyen következményei vannak a kormány csaknem egyéves késlekedésének?

A válaszokhoz meg kell értenünk, milyen kitérők után jutott el a kormánytöbbség a valóság tudomásulvételéhez, és a kitérők révén miképp szűkült a mozgástere. A kormányalakítás idején az Orbán–Matolcsy-kettős gondolkodását az az elképzelés dominálta, hogy az adók csökkentésével felpörgethető a fogyasztás és ezen keresztül a gazdasági növekedés, ami lehetővé teszi, hogy az átmenetileg megugró hiányt „kinője” a magyar gazdaság, mégpedig kiadáscsökkentés vagyis megszorítások nélkül.

Erről a kiindulópontról két lépésben jutottak el a konvergenciaprogramban tükröződő gondolkodásig. Amikor a nyár közepén az Európai Unió vezetői egyértelművé tették, hogy átmenetileg sem tűrik a hiány elszállását, a kormányzat félfordulatot hajtott végre: eldöntötte, hogy nem mond le a személyi jövedelemadó felső kulcsának eltörléséről, de nominálisan betartja a hiányelőírásokat, mégpedig úgy, hogy a kieső adóbevételeket átmenetinek mondott forrásokból – az ágazati különadókból és a bankadóból, valamint a magán-nyugdíjpénztári járulékbefizetések átmeneti eltereléséből – pótolja ki.

A koncepció – a felkészületlenség és a rögtönzés mellett – arra is utalt, hogy a kormány még nem adta fel a „hiány kinövésére” alapozott látásmódját, hiszen azt feltételezte, hogy két-három év után kivezethetők a különadók anélkül, hogy valamilyen új bevétellel vagy kiadáscsökkentéssel ki kellene váltani azokat. Csakhogy az ország államadósságát finanszírozó piaci befektetők – a független elemzőkhöz, az EU-hoz és az IMF-hez hasonlóan – nem hittek ebben, ami viszonylag gyenge forintárfolyamban, az állampapírok emelkedő hozamában és magas országkockázati felárban mutatkozott meg. Ez kényszerhelyzetbe hozta a kormányt, amely az év elejére végre elfogadta, hogy az szja-csökkentésből fakadó állandó bevételkiesést csak az állandó – nem egyszeri – kiadások jelentős csökkentésével lehet ellensúlyozni.

Mára már nagyjából azt is tudjuk, mire jut majd kevesebb: az ilyenkor szokásos fűnyíróelv is működésbe lép, de a többi területnél nagyobb elvonás sújtja a munkanélküli-segélyre, nyugdíjakra, táppénzre, gyógyszerár-támogatásra, felsőoktatásra, az állami alkalmazottak bérére jutó kereteket. Magyarán, a roppant megszorítások mindenekelőtt a társadalom alsó és középrétegeit sújtják, tehát azokat, akiknek a teherbíró képessége a leggyengébb, miközben az adócsökentés kedvezményezettjei a jóval az átlag felett keresők.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a tervek szerint a következő években a szuperbruttó, valamint az adójóváírás fokozatos kivezetése miatt a tehetősek helyzete tovább javul, míg az átlag alatt kereső milliók adóterhelése növekszik, akkor kijelenthető, hogy a költségvetési konszolidáció terheit szinte teljes egészében a közepes vagy annál rosszabb helyzetűek viselik, miközben az átlag felett keresők helyzete érzékelhetően javul. Ez önmagában is elfogadhatatlan, de talán enyhíthetné a kiáltó igazságtalanságot, ha abban bízhatnánk, hogy az intézkedés gyors növekedést, munkahelyeket és mindenki számára bővülő lehetőségeket hoz. Ám a kormányzat egyéves késlekedése és a félfordulat során hozott intézkedései ennek esélyét jócskán lerontják.

Abból érdemes kiindulni, hogy az egykulcsos adó terve nem eleve a „szegényellenes” jövedelem-átcsoportosítási szándék jegyében született (bár bizonyára jelen volt a felső középosztály megjutalmazásának célja), hanem a döntéshozók komolyan gondolták, hogy az így elérhető gyors növekedés révén mindenki jól jár majd vele. Ezért nem adták fel a tervet azután sem, hogy az unió vezetői egyértelművé tették, nem tűrik a hiány elszállását. Ha a fentieknek megfelelően három szakaszra osztjuk a kormányzat egy évének gazdaságpolitikáját, akkor azt mondhatjuk, a jómódúak adójának csökkentése az első szakaszt domináló gondolkodás következménye, a rendkívüli különadók és a bankadó, továbbá a magánnyugdíjrendszer szétverése a félfordulat terméke, míg a tavasszal bejelentett megszorítások már a teljes fordulatot dokumentálják. Csakhogy az első két szakaszban elkövetett súlyos hibák alapvetően meghatározzák mind a megszorítás társadalmi profilját, mind pedig várható hosszabb távú lefolyását.

Egy évvel ezelőtt is egyértelmű volt, hogy a kormánynak rendkívül szigorú költségvetési politikát kell folytatnia, de akkor még semmi nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a fiskális szigor terheit méltányosan ossza el a kormánypolitika a különböző társadalmi csoportok között, és hogy olyan módon vigye véghez azt, ami nem rontja, hanem javítja a növekedési kilátásokat, és ezzel lerövidíti a kiigazítás fájdalmait. Nem így történt, és ezért most már egyértelműen az Orbán-kormányt terheli a felelősség. A még az első szakaszban elfogadott egykulcsos adó eldöntötte, hogy a költségvetési kiigazítás terheit az alacsony és átlagos jövedelműek fogják viselni, míg a második szakaszban, a félfordulat idején elfogadott intézkedések, mindenekelőtt az európai összehasonlításban példátlan mértékű bankadó, a pénzügyi közvetítőrendszer szétzilálása, a megnőtt jogbizonytalanság révén azt is nagyon valószínűvé teszik, hogy a kilábalás a szükségesnél hosszabb és fájdalmasabb lesz.

Érdemes összevetni néhány számot. A tavaly év végén kicsinyes bosszúból megszüntetett Költségvetési Tanács számításai szerint a jómódúak adójának csökkentése a 2011 és 2013 közötti három évben összesen mintegy ezerhatszázmilliárd forint bevételkiesést jelent a költségvetésnek. Ezzel nagyságrendileg megegyezik a Széll Kálmán-tervnek nevezett Orbán-csomagra épülő konvergenciaprogram megszorításainak az összege 2012-re és 2013-ra (2011-re elhanyagolható kiigazítást tartalmaz a csomag): összesen 1400 milliárd forintnyi kiadáscsökkentést tervez a kormány, mint írtam, elsősorban az alsó és középrétegektől.

Ne legyen félreértés: az Orbán-kormány a Medgyessy- és Gyurcsány-féle rövidlátó gazdaságpolitika miatt igen nehéz helyzetben vette át az ország irányítását, és a kilábaláshoz vezető út mindenképpen fájdalmas és feszültségektől terhes lett volna. Az sem vitás, hogy a bejelentett lépések egy része – a korai nyugdíjba vonulás szabályainak szigorítása, a felsőoktatásban tanulók nagyobb tehervállalása tanulmányaik költségeiben – irányában helyes és elkerülhetetlen. De a fenti számok alapján az is egyértelmű, hogy a kormányzat téves gondolkodásmódja és az ebből fakadó alaphiba – az egykulcsos adó bevezetése –, valamint a rákövetkező kétségbeesett rögtönzés a mindenképpen elkerülhetetlen kúrát a szükségesnél sokkal fájdalmasabbá és hosszabbá és nem utolsósorban igazságtalanabbá tették.

A „csodafegyvernek” kikiáltott egykulcsos adó az lehet az Orbán-kormánynak, ami a száznapos program volt a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányoknak: az a korai döntés, amely a ciklus(ok) egészére kényszerpályára állítja a gazdaságpolitikát. Csakhogy, amint az őszödi beszédből tudjuk, míg a 2000-es évek elején a „trükkök százai” mellett a „világgazdaság pénzbősége” miatt évekig lehetett halogatni a szembenézést, egy világméretű gazdasági válsággal később a mai kormány mindössze pár hónap múltán korrekcióra kényszerült.

Semmi kétség, irtózatos bajok, elviselhetetlen társadalmi feszültségek jönnek. A parlamenti és azon kívüli szélsőjobb válasza a helyzetre már most jól látható: tovább élezni a feszültséget, és nap mint nap demonstrálni az állam működésképtelenségét. A parlamenti demokratikus ellenzéknek eddig nem futotta többre a megszorítások – sokszor még szóhasználatában is az előző évek Fidesz-politikájára emlékeztető – elutasításánál. Márpedig ezzel a politikával csak megismételni lehet a múltat, tanulni belőle aligha.