„Bukósisak-koalíció” Németországban

Politika  |  2014. január 2.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Hagyományosan egy jól működő demokratikus kultúra jelének tartjuk, ha egy politikai elit nagykoalíció megalkotására képes. A 2013-as német koalíciós tárgyalások menete és a megállapodás tartalma azonban joggal vívja ki a polgári demokratikus elemzők kritikáját.

A német nagykoalíciós megállapodás tartalma az elmúlt hetekben óriási vitákat generált a német közvéleményben. A kritikák rendszerint azt hangsúlyozzák, hogy az egyébként rendkívül terjengősen megírt, 185 oldalas koalíciós megállapodás jó része nem a koalíciós partnerek hosszabb távú elképzeléseinek összecsiszolásáról szól, inkább a három párt, a CDU, a CSU és az SPD megvalósíthatatlannak tűnő, nehezen finanszírozható és egymással össze nem hangolt kívánságainak bemutatását tartalmazza. További kritikák tárgyát képezi, hogy a dokumentumban meghatározott programok a szociáldemokraták gyenge választási eredménye ellenére is erős eltolódást mutat egy nagyobb állami szerepvállalást sürgető felfogás felé. A kritikákon túl érdemes persze megjegyezni, hogy önmagában a nagykoalíció létrehozásának képessége bizonyos demokratikus erények meglétére, konszenzuskészségre, a szélsőséges politikai erőktől való távolságtartásra utal. Ennek ellenére tanulságos lehet közelebbről megvizsgálni azokat a sokszor jogos észrevételeket, amelyek szerint a megállapodáshoz vezető kompromisszumok vagy a megállapodás tartalma akár a demokratikus normák nézőpontjából is kritizálhatók.

Népboldogító intézkedések

A december 16-án aláírt koalíciós megállapodás arról árulkodik, hogy a CDU talán túl sokat engedett a koalíciós partnereinek a Bundestag-beli kényelmes többség elérésének érdekében. Nem kis meglepetést okozott például, hogy a tárgyalásokon a legkisebb szövetséges CSU sikerre vitte a Merkel által ez idáig határozottan elutasított, a külföldi személygépkocsik díjfizetési kötelezettségére vonatkozó ötletét. A provincializmusa és kérdéses megvalósíthatósága miatt bajor „sörsátor-ötletnek” gúnyolt terv szerint 2014-től autópályadíjat szednének a nem Németországban engedélyeztetett személygépkocsik tulajdonosaitól, míg a belföldi autótulajdonosoknak – német adófizetők lévén – továbbra sem kellene fizetni az infrastruktúra igénybevételéért. A terv körül nagyon sok a kérdés, többek között, hogy összeegyeztethető-e az európai joggal.

A leendő koalíciós partnerek részéről felmerülő igények „kiegyensúlyozásának” érdekében a CDU a szociáldemokratáknak is sok területen kedvezett. Így a koalíciós megállapodásba bekerülhetett a német szavazópolgárokat rendkívül megosztó terv, melynek alapján a német vállalatok felügyelőbizottságában 30%-os női kvótát vezetnének be. A kritikusok ellenkezését ez a terv is igen hamar kiváltotta, részben a vállalkozások működésébe történő túlzó állami beavatkozás, részben a terv gyakorlati megvalósíthatóságának nehézségei – például ellenőrző mechanizmusok beépíthetősége – miatt. Az SPD a migráns-kérdésben is áttörést ért el. A nagykoalíciós kormány a CDU-s politikusok tiltakozásának ellenére megszünteti az úgynevezett „Optionspflicht”-et: a Németországban születetteknek és ott felnövő gyermeküknek a következő évektől nem kell 23 éves korukban eldönteni, hogy a német állampolgárságot vagy a szülők állampolgárságát választják, hanem mindkettőt megtarthatják. A kormány semmilyen területen nem vezet be „migránskvótát”, de a megállapodás szerint törekedni fog a migráns munkavállalók arányának növelésére a közszolgálati területeken. A piacpárti-konzervatív többség legnagyobb ellenérzését azonban az váltotta ki, hogy az SPD minimálbér-ügyben is érvényesítette akaratát: a megállapodás értelmében 2015. január elsejétől a munkáltatók óránkénti minimum 8,50 eurós bért kötelesek fizetni a munkavállalóknak.

A megállapodás további érdekessége, hogy a CDU sem kreatív gazdaságösztönző elképzelésekkel ellensúlyozta partnereinek „népboldogító” elképzeléseit. A CDU nem tervez adóemelést, ennek ellenére igen költséges tervekkel állt elő: a kormányzat a jövőben több pénzt szánna kutatás-fejlesztésre, infrasturkturális beruházásra, családtámogatásra, bölcsődék létesítésére. További kritikák tárgyát képezi, hogy a CDU-nak a megállapodásban szereplő nyugdíj-tervei sem az átfogó nyugdíjreform irányába mutatnak. A koalíció a tervek szerint 63 évre csökkenti azoknak a nyugdíjkorhatárát, akik 45 éves munkaviszonnyal rendelkeznek; sokak szerint a kormány így éppen azokat bünteti, akik tanulásukba befektetve, vagy több gyermek vállalásával nagyobb arányban járulnak hozzá a jövő nyugdíjainak előteremtéséhez. A kritikusok szerint csak „szépségtapasz” a rendszer hibáin, hogy a koalíció az „anyasági nyugdíj” bevezetésével növeli azok nyugdíját, akiknek a gyermeke 1992 előtt született.

Szociáldemokrata irány?

Az állítólag „kisember-párti” programok jelenléte, és a választási eredményekhez képest nagyszámú SPD-s miniszteri szék miatt az elmúlt időszakban gyakran fogalmazódott meg az a panasz, hogy Németországban lényegében szociáldemokrata kormány alakult. Jó okkal kételkedhetünk azonban abban, hogy a koalíciós tárgyalásokat pusztán a szociáldemokraták konzekvens stratégiája uralta, és abban még inkább, hogy a megállapodás egy előremutató szociáldemokrata programot tükröz.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) egyik vezető publicistájának elemzése szerint a koalíciós megállapodás legszembetűnőbb sajátossága, hogy elveszik a lényegtelen részletekben. A választók hiába várják, hogy a koalícióra lépő pártok bemutatják hosszú távú társadalom- vagy Európa-politikai stratégiájukat, a pártok inkább lényegtelen és költséges tervekről tájékoztatják őket, és a tervek gyakran túl részletes igazolását nyújtják. A megállapodás szövegét olvasó állampolgár megtudja például, hogy a kormány ezentúl fiatalok körében végzett állami közvélemény-kutatások segítségével igyekszik összehangolni politikáját a „fiatal generáció érdekeivel”. A szerződés szövegéből az is kiderül: a kormány könnyen elérhető továbbképzéseken és iskolai programok segítségével igyekszik előmozdítani az informatikai készségek fejlesztését. A megállapodás egy harmadik, legendás szöveghelye szerint a kormány azon is dolgozni fog, hogy minél több biciklista viseljen bukósisakot a biztonságos közlekedés érdekében.

A FAZ elemzése szerint amögött, hogy a koalíciós megállapodás elfogadása soha nem látott lassúsággal zajlott, hogy a szerződés rendkívül terjedelmes, ellenben kevés politikai konkrétumot tartalmaz, a koalíciós pártok sajátos politikai stratégiája rejlik. Az elemzés szerint feltehető, hogy a felek az egyeztetések során a „megfontolt sakkjátékoshoz” hasonlóan kevésbé a határozott elképzeléseik gyors érvényesítésére törekedtek, sokkal inkább a másik hibáinak mielőbbi kiprovokálására. Egy nagykoalíció tagjai ugyanis nem pusztán a leendő kormány sikeréért küzdenek, hanem a következő választásokra jól dokumentálható válaszokkal készülnek a választóknak arra a kérdésére, hogy ki hibázott, és kinek a finanszírozhatatlan ötleteit kellett ellensúlyozni a kormányzás során. E narratíva szerint naivitás a megállapodáson számon kérni az ígéretek finanszírozhatóságát vagy megvalósíthatóságát, hiszen a szerződés nem tekinthető a reális politikai döntések előzetes forgatókönyvének. Annál inkább csalódást kelthet azonban a felelős politika határozott irányelveit kereső polgárokban.

A politikai elit realitásvesztése?

Ha a nagykoalíciós megállapodást a demokratikus normák nézőpontjából vizsgáljuk, akkor nemcsak az ígéretek költségességével vagy megvalósíthatatlanságával lehet problémánk, hanem azzal is, hogy a leendő kormányzat a tévedhetetlenség hitével, visszautasíthatatlanul, kinyilatkoztatás-szerűen közli a terveit az állampolgárokkal.

A szöveg egészéből úgy tűnik, mintha felvilágosult abszolutista kormánya született volna a Szövetségi Köztársaságnak: a szövegben ugyan sok helyen valós problémákkal, de további viták tárgyát nem képező megoldási javaslatokkal találkozhatunk. A kormány kötelezettséget vállal például arra, hogy gyorsítani fogja a zöld energiára való átállást; a kitűzött irányszám azonban, amely szerint 2035-re a német áramfelhasználás 55-60%-át környezetbarát módszerekkel kell előállítani, nem szakértői becsléseken, egyszerűen a kormányzati akarat kinyilvánításán alapul. A kormány láthatóan azt is több évtizedre előre tudni véli, mely iparágaknak van jövőjük és melyeknek nincs: növelni kívánja például az informatikai beruházásokat, azonban nem beruházás-ösztönzéssel, hanem a német állam saját IT-iparának megteremtésével. Egy további szöveghely arról árulkodik, hogy a kormány az ingatlanpiac minőségét is javítaná, de saját közvélemény-kutatásában mérné fel a befektetési és vásárlási hajlandóságot, szó nélkül átvéve az erre szakosodott ingatlanszakértők és ingatlanügynönök feladatát.

Egy a Die Welt-ben megjelenő elemzés szerint a megállapodás szövege minden ellentmondása ellenére egységes és szomorú képet fest az ország politikai elitjéről: egy végtelenül öntelt elit képe jelenik meg, amely mindent jobban tud az egyes állampolgárnál vagy a gazdasági élet autonóm szereplőinél. Egy olyan politikai vezetésé, amely fokozatosan eltávolodott a realitástól, minden probléma megoldásában illetékesnek érzi magát, és abba a tévhitbe ringatja magát, hogy elegendő erőforrás áll rendelkezésére tervei véghezviteléhez. Az elemzés szerint a „realitásvesztés” okai nem csak Németországban keresendők. Egész Európában dominánssá vált egy politikusi generáció, amely döntően az állami szférában szocializálódott, vagy alig találkozott a meggyengült magánszektorból vagy öntudatos polgároktól érkező kezdeményezésekkel, így a problémák megoldását is kizárólag az állami gyámkodás kiterjesztéseként tudja elképzelni. Ebből a szempontból nem csoda, hogy több országban is előfordult már – az elemző a francia UMP-t és a Berlusconi mögött álló garnitúrát hozza fel példaként –, hogy jobboldali politikusok mérsékelt-polgári program végrehajtására kértek felhatalmazást, végül a polgárosodás szempontjait szinte teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, a szélsőségesen paternalista megoldásoktól sem tartózkodó politikát folytattak.

E kritikát persze érdemes lehet fenntartásokkal kezelnünk, hiszen a német kancellár szélsőségektől mentes, mérsékelt és pragmatikus politikájáról híres, így érezhetően óriási a távolság az eddigi politika és a koalíciós megállapodás szellemisége között. Könnyen lehet tehát, hogy a koalíciós megállapodás betűje és szelleme helyett továbbra is a felmerülő problémákhoz szabott és az aktuális stratégiai érdekeknek megfelelő döntések sorozata fogja meghatározni Merkel nagykoalíciós kormányának működését. Az azonban, hogy nem született a szövetségre lépő pártok rövid távú stratégiai érdekein túlmutató, koherens és reális terveket tartalmazó koalíciós megállapodás, mindenképpen kiábrándító azoknak a német és európai demokratáknak, akik számon kérhető elvek szerinti kormányzásra vágytak a válságkezelés zavaros évei után.