Csalóka stabilizálódás

Politika  |  2012. március 26.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormányzat politikai stabilizálódása átmeneti lehet. A Fidesz ma anélkül élvezheti a várt IMF-megállapodás kedvező hatásait, hogy az árával szembesülni kellett volna, ám ez a helyzet aligha lehet tartós.

Az év eleje óta tapintható hangulati változás történt a magyar politikában. A hónapok óta sodródónak tűnő kormánytöbbség helyzete érezhetően stabilizálódott, miközben a parlamenti és azon kívüli demokratikus ellenzék körében az elbizonytalanodás és stratégiátlanság jelei láthatók. Ahhoz, hogy megítélhessük, a változás átmeneti körülmények eredményének tekinthető, vagy esetleg tartós fordulat bontakozik ki, meg kell próbálnunk azonosítani a feltehető okokat.

Különféle felmérések alapján elég jól megállapítható, hogy a Fidesz mellett eddig még kitartó, nagyjából másfél milliós tábor két, nem egyforma méretű csoportra osztható. A nagyobb hányad alapvetően nyugatra tekintő, az ország boldogulását az Európai Unió sikerétől váró réteg. A Medián friss felméréséből is tudható, hogy a Fidesz-szavazók között háromnegyedes többségben vannak az uniós tagságot pártolók, és csak mintegy felük támogatja a „szabadságharcos” retorikát (ez utóbbi egyébként a teljes lakosság körében csak egynegyednyi hátországgal bír). A kisebb, de jobban látható és a kormányoldali médiában több szószólóval bíró csoport gyanakvó vagy ellenséges a Nyugattal – annak változatos kulturális hatásaival, fogyasztási szokásaival és persze intézményeivel és kiszámíthatatlannak tűnő piaci szereplőivel – szemben. Azt kellene megértenünk, hogy az utóbbi hetek kormányzati politikája és annak látható következményei miként hathattak a kormánypárti szavazók e nagyon eltérő világlátású csoportjainak várakozásaira.

Az idei év első negyedét politikai szempontból két jelentős fejlemény dominálja. A fontosabb az, hogy az év eleji pánik nyomán a kormányzat egy ideig minden rendelkezésére álló kommunikációs – azaz valódi intézkedéseket nem követelő – eszközzel igyekezett demonstrálni, hogy valóban meg akar állapodni az IMF–EU kettőssel a biztonsági hitelkeretről, és a nemzetközi piacok és megfigyelők egészen a legutóbbi időkig a szándékot hitelesnek látták. Ennek hatására látványosan javult a magyar gazdaság kockázati megítélése: jelentősen csökkentek az állampapírhozamok és a csődbiztosítási felárak, és a közvélemény számára legkönnyebben értelmezhető jelzésként a forint árfolyama is nagyot erősödött. A másik újszerű fejlemény a kormánytöbbség sikeres köztéri erődemonstrációja volt. Ezekben a rendezvényekben nem az volt a legfeltűnőbb, hogy megmutatták a Fidesztől balra álló ellenzéknek, a kormánypárttól elfordult bő egymillió embernek, illetve a jobbszéli riválisnak, hogy a jobboldal vezetője mögött még mindig jelentős, elkötelezett és könnyen mozgósítható tömeg van – efelől korábban sem lehetett kétsége senkinek, aki higgadtan gondolkodott. A szembeszökő az volt, hogy a kormánypárti tüntetések Nyugat-ellenes üzenete a megmaradt Fidesz-szavazók közül kizárólag a Jobbikkal kompatibilis világlátásúakat célozta, az ő érzékenységeikre és szorongásaikra próbált enyhet adni, és jóformán semmit nem mondott a másik, számszerűen nagyobb csoportnak. Az ő megnyugtatásukra a piaci fejlemények hivatottak.

Az utóbbi hónapok kettős beszédére már sokan felhívták a figyelmet. Kevesebb szó esett arról a kérdésről, hogy milyen körülmények között lehet sikeres az ilyen politika. Első ránézésre a kettős beszéd ugyanakkora eséllyel járhat azzal az eredménnyel, hogy egyik megcélzott csoportot sem teszi boldoggá, mint azzal, hogy mindkettő megkapja, amit hallani akar, ezért magyarázatra szorul, hogy pillanatnyilag mitől működhet ez a játszma. Megkockáztatható, hogy az őszi hónapok során az év végéig éppen egy ilyen, a kormány szempontjából rossz forgatókönyv valósult meg, ennek volt a következménye a kormánytábor látványos apadása, és ez fordult át az elmúlt hetekben kedvezőbb egyensúlyba, amelyben az elfordulás megállt. Az elmúlt év második felében a Nyugat-ellenes kormányzati retorika eszkalációjával párhuzamosan romlottak az ország gazdasági kilátásai, majd pedig tapinthatóvá vált, ahogy hétről hétre fokozatosan elveszíti az események feletti ellenőrzést a kormány, amin az is csak átmenetileg tudott változtatni, amikor november közepén bejelentették az „új típusú együttműködés” szándékát a valutaalapnak. Ez a szituáció nyilván mély nyugtalansággal töltötte el a kormánypárti szavazótábor nyugatos részét, miközben érzelmileg nem lehetett kielégítő a szabadságharcosoknak sem, ezért okkal feltételezhető, hogy ebben az időszakban két irányban is támogatást vesztett a Fidesz.

Januárban viszont a tárgyalókészség eltökélt bizonygatásával sikerült megállítani a kontrollálatlan sodródást, azonnal érzékelhető eredményekkel. Ez nyilvánvalóan megnyugtatta a Fidesz-tábor nyugatos többségét, amely támogatja az IMF-tárgyalásokat. És a szabadságharcos kisebbség megnyugtatására az ezt a csoportot célba vevő Jobbik felé az erő felmutatására volt szükség a „békemenetekre”. Úgy tűnik, ezt a kisebbséget egyelőre kielégíti az, hogy a kormány eddig még nem kényszerült látványos engedményre a gyanakvással szemlélt nemzetközi szervezetekkel szemben. Lehet-e tartós a kettős beszéd sikere?

A kormány ma abban a számára kedvező helyzetben van, hogy már élvezi a várt megállapodás bizalmi hatását, de még nem kellett bejelentenie a vélhetően fájó engedményeket, amelyek a tárgyalások megkezdésének és a megállapodásnak a feltételei. Ez a szituáció a Fidesz-tábor mindkét csoportja számára elfogadható. A nyugatos csoportot mindaddig nem zavarja a szabadságharcos szöveg, amíg azt gondolhatja, hogy az nem veszélyezteti a stabilitáshoz szükséges tárgyalások sikerét. A szabadságharcos csoportot pedig mindaddig nem zavarja a tárgyalások ténye, amíg az nem társul számára érzékeny szimbolikus vagy tartalmi engedményekkel. Csakhogy nem világos, hogy ez a helyzet akár középtávon fenntartható. A kormány számára nyilván az lenne ideális, ha a mostani, megelőlegezett bizalmat élvezni lehetne a tárgyalások tényleges megkezdése nélkül, abban bízva, hogy a külső konjunktúra javulásával esetleg végül nem is lesz szükség megállapodásra, vagy legalább kedvezőbb alkupozícióból lehet majd tárgyalni. Vannak arra utaló tények, hogy tényleg erre játszik a kormányzat. Ám az is látszik, hogy a forint- és az állampapírpiac érzékenyen reagál az időhúzás jeleire, ami azt mutatja, hogy az ország fizetőképessége iránti bizalom távolról sem állt helyre. Ráadásul a két reménybeli tárgyalópartner, az EU és az IMF abban a helyzetben van, hogy egyértelműen a piacok értésére tudják adni, ha a magyar fél megállapodási elkötelezettségének hiányát érzékelik. Ezért kicsi az esély az időhúzásos politika sikerére: ennek ugyanis az lenne a feltétele, hogy anélkül lehessen tologatni a tárgyalások megkezdését, hogy megkérdőjeleződne a tárgyalási szándék komolysága. Márpedig az uniónak jól ismert, kézzelfogható előfeltételei vannak a tárgyalások megkezdését illetően, és inkább előbb, mint utóbb világossá fog válni, hogy a kormány hajlandó-e ezeket teljesíteni.

Nem halogatható akármeddig a pillanat, amikor kiderül, hogy a kormány mögött álló két szavazói csoport közül melyiknek kell csalódnia. És akkor az is világossá válik, hogy a nyugatos és a szabadságharcos világlátás képviselői nem tarthatók korlátlan ideig egy táborban.