Demokrácia: liberális, alkotmányos és egyéb

Politika  |  2014. július 31.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az összes nyugati demokrácia liberális demokrácia. Orbán nem a demokrácia másik változatát ajánlja, hanem a nyugati demokráciák helyett a keleti autokráciákat.

Orbán Viktor idei tusványosi beszédében a liberális demokrácia hazai elvetéséről és globális haldoklásáról beszélt. Hozzátette, a demokrácia lehet illiberális is, de az általa példaként javasolt államok (India kivételével) egytől egyig autokráciák vagy diktatúrák, nem pedig a demokrácia nem liberális változatával próbálkozó társadalmak. A kontextus alapján semmi kétség nem fér hozzá, hogy a nyugati demokráciák helyett a keleti autokráciákat tartja követendő pályának: beszéde nem hagy teret másféle jóhiszemű értelmezésre. Sorait így olvassák azok a konzervatív szerzők is, akik törekvéseitől valamekkora távolságot igyekszenek tartani.

A kormányfő védelmezői kétféle érveléssel próbálkoznak. Vagy azt mondják, hogy Orbán nem a nyugati demokráciát, hanem csak annak „neoliberális” túlzásait, a korlátozatlan szabad piacot utasítja el. Ennek az érvelésnek a kontextus – és az általános szóhasználat – ismeretében nincs semmi értelme. Ha Orbán erre gondolt volna, akkor azt mondta volna, hogy a liberális demokrácia anglo-amerikai változata helyett annak skandináv változatát helyesli, nem pedig azt, hogy a liberális demokráciát általában veti el. Akkor Dániát vagy Svédországot emlegette volna követendő példaként, nem pedig Kínát és Oroszországot. Kína és Oroszország emlegetése eloszlat mindenféle kételyt szavainak helyes értelmezését illetően. Ez a védekezés nem tartozik a jóhiszemű értelmezési lehetőségek közé. Mások azt vetik fel, hogy Orbán nem a demokráciát, hanem annak csak liberális változatát utasította el, és ezzel szerintük nincs különösebb gond. Saját írásomban a beszédet értékelve az „alkotmányos demokrácia” orbáni elutasításáról beszéltem, kiváltva néhány hozzászóló bírálatát, hogy összemostam a liberális és az alkotmányos demokrácia fogalmait. E kérdések fontossága indokolja az érdemi választ. Nem vitás, Orbán ügyesen választotta meg szavait, hiszen a „liberális” a mai magyar közéletben szitokszónak számít, és könnyen kínálkozik a védekezés, miszerint Orbán (jelző nélküli) demokratikus elkötelezettsége továbbra sem kérdéses, és csupán egy népszerűtlen világnézeti kisebbség, a liberálisok preferenciáit utasítja el. Mint írtam, ezt a védekezést teljesen hitelteleníti Kína és Oroszország követendő példaként emlegetése. Ezzel együtt a mögöttes kérdést Orbán szavainak értelmezésétől függetlenül fontos tisztázni.

Elsőként szögezzük le, hogy az általánosan bevett szóhasználat szerint valamennyi nyugati demokrácia liberális demokráciának számít, persze annak különböző változatait különböző színvonalon és eredménnyel működtetve. A demokrácia liberális felfogása szerint a többségi döntéshozást is korlátozzák a választott többségtől független intézmények által védett egyéni jogok és szabadságok. A többségi elv e korlátok között érvényesül, e korlátok között folyik a különböző politikai ideológiák (liberalizmus, konzervativizmus, demokratikus szocializmus) versenye. Nincs olyan nyugati demokrácia, amely ne korlátozná érdemben a többségi elvű hatalomgyakorlást. Tehát amikor Orbán a liberális demokráciát utasítja el, akkor közérthetőbben a nyugati demokráciát tagadja meg, nem pedig a szűkebb értelemben vett liberálisok nézeteit.

Mi az alkotmányos demokrácia viszonya a liberális demokráciához? A liberális demokrácia egy ideált rögzít: olyan politikai közösség eszményét, amelyben minden egyén a közösség egyenlő fontosságú tagja, akik szabadon dönthetnek életükről saját életfelfogásuknak megfelelően, és egyenlő beleszólásra jogosultak a közösség egészének döntését igénylő közös ügyekbe. Ez egy absztrakt leírás, amely nem tesz utalást konkrét politikai formákra. Az alkotmányos demokrácia az ennek az ideálnak a gyakorlati megvalósulásához szükséges intézményes technikák és eljárások összefoglaló neve. Idetartozik az egyéni jogokat rögzítő charta, a normális törvényhozástól elválasztott, speciális eljárásban módosítható alkotmány (ez lehet íratlan szokásjog is, bár a leggyakrabban példaként felhozott Angliában ma már kodifikálták az Emberi Jogok Európai Egyezményét), a törvények alkotmányosságát vizsgáló alkotmánybíráskodás, a hatalmi ágak szétválasztása, a független bíróság, és így tovább. Ezek az intézményes gyakorlatok nem vezethetők le zárt logikai láncban a liberális demokrácia ideáljából, de nem ismeretes másféle gyakorlat, amely tartósan, sikerrel volna képes közelíteni ehhez az eszményhez. Ezért a publicisztikai szóhasználatban teljesen elfogadható a két kifejezés szinonimaként való használata, megkülönböztetésük a legtöbb összefüggésben fölösleges pedantéria. Szembeállításuk pedig súlyos kategóriatévesztés: kicsit olyan, mintha a „költészet” ideálját állítanánk szembe mondjuk a „vers” fogalmával. Érvényes tehát a megállapítás, hogy Orbán az alkotmányos demokráciát veti el, amikor a nyugati, liberális demokrácia állítólagos halálát ünnepli.

Mi a helyzet a nem liberális (jelző nélküli vagy illiberális) demokráciával? A demokrácia liberális felfogásával a többségi felfogást szokás szembeállítani. A többségi felfogás lényege, hogy semmi nem korlátozza a többségi elv alkalmazását. (Ezen a szinten tehát e felfogásnak semmi köze nincsen a többségi vagy arányos választási rendszerek, illetve az elnöki és parlamentári kormányzati formák közötti megkülönböztetéshez. Éppen ezért az Orbánnal szemben egyébként kritikus Somogyi Zoltán nagyot hibázik, amikor a liberális demokráciát a parlamentáris demokráciával azonosítja. Az elnöki rendszerű Amerika ugyanannyira liberális demokrácia, mint a parlamentáris Anglia). A tisztán többségi felfogásban az éppen aktuális, pillanatnyi többség, pontosabban az általa felhatalmazott kormányzat bármilyen döntést hozhat, tetszés szerint korlátozhatja például a nemzeti, vallási, kulturális, vagy életforma-kisebbségek jogait, bármilyen mélységig szabályozhatja az egyének magánéleti döntéseit, és így tovább. Ebből jól látható, hogy a jelző nélküli demokrácia valóban antiliberális, az egyént teljes mértékben kiszolgáltatja a többség pillanatnyi szeszélyének. A jelző nélküli, tisztán többségi demokráciától idegen a magán- és közügyek szétválasztása és általában bármilyen, a politikai döntéshozástól valamilyen autonómiával rendelkező szféra, beleértve természetesen a független ellenőrző intézményeket is. Aki tehát a jelző nélküli demokráciát hiányolja, az olyan rendszert hiányol, amelyben az éppen valamilyen vonatkozásban kisebbségbe került egyént semmi sem védi a legutóbbi többség által felhatalmazott kormányzat önkényétől.

Ha egyszer jobban belegondolunk a tiszta többségi demokrácia következményeibe, akkor a legtöbben visszariadnak annak elfogadásától. Azonban érdemes feltenni egy további kérdést: miért nem találunk a világ államai között tartósan fennálló tisztán többségi demokráciákat? Miért van az, hogy a konszolidált demokráciák kivétel nélkül liberálisak, amennyiben változó mértékben és formákban, de valamennyien korlátozzák a többségi elvet? És miért van az, hogy a többség korlátait lebontó illiberális demokráciák menetrendszerűen fordulnak át autokráciába, illetve csúszkálnak autokrácia és illiberális demokrácia között? A magyarázat kézenfekvő: ahol a többséget nem korlátozza semmi, ott az éppen kormányon lévők azt is minden további nélkül megtehetik, hogy felszámolják vagy súlyosan korlátozzák a szabad választásokat, és a pillanatnyi erőfölényüket bebetonozzák. A csábítás roppant erős lesz erre, és szinte törvényszerűen inkább előbb mint utóbb jön valaki, aki nem tud neki ellenállni. Ezért az illiberális, tisztán többségi demokrácia szükségszerűen instabil alakzat, amely meglehetős rendszerességgel fordul át autokráciába.

Ez az összefüggés megmagyarázza, hogy miért nem ismerünk stabil illiberális demokráciákat. De még egy lépéssel tovább mehetünk. Az előbbi gondolatmenetből az is látható, hogy a tisztán többségi rendszer voltaképpen nem is tekinthető demokratikusnak. Aligha tartaná bárki a demokráciával összeegyeztethetővel, hogy a választások győztese egyszer s mindenkorra felszámolja a szabad választások intézményét. De ugyanígy azt is könnyen beláthatjuk, hogy nem lehet szabad választás ott, ahol súlyosan korlátozzák a szólásszabadságot vagy a sajtó szabadságát, ahol nem létezik valóban plurális közéleti média, hiszen ott az autonóm választói döntés illúzió. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt is be kell látnunk, hogy minimum ezeket a szabadságokat a pillanatnyi többséggel szemben is garantálni kell ahhoz, hogy a rendszert egyáltalán demokráciának nevezhessük. És ezzel már el is jutottunk a következtetésig: csak az az állam valóban demokratikus, amely a többséget is érdemben korlátozza. A modern demokrácia egyetlen valóságosan létező, tartósan fennálló változata a liberális demokrácia. Aki ezt ellenzi, az a demokráciát ellenzi.