Demokratikusabb lett-e Európa?

Politika  |  2014. július 16.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A nemzetek feletti demokrácia megteremtésének fontos állomása lehet, hogy az európai pártok programokat mutattak be, elnökjelölteket állítottak, majd megválasztották Junckert. A folyamatot nem csak a kormányfők ellenállása hátráltatja.

Az európai szociáldemokraták 2014-ben minden bizonnyal megfogadták a korábbi német kancellár, Helmut Schmidt javaslatát, aki az SPD 2011-es berlini pártnapján elmondott beszédében az „Európai Parlament lázadására” szólított fel; azt szerette volna tehát, ha a szűkebb stratégiai szempontok szerint mérlegelő európai állam- és kormányfők akaratát megtörve a nagy európai parlamenti néppártok válnának az európai projekt letéteményesévé. A javaslat megfogadására utal, hogy az Európai Szocialisták Pártja az idei választások alkalmával az SPD-s Martin Schulz személyében egy „csúcsjelöltet” nevezett meg az Európai Bizottság elnökségi tisztségére. Mint az ismeretes azonban, a szociáldemokraták az Európai Néppárt május 25-i győzelme után késznek mutatkoztak arra, hogy kiálljanak a föderalizáció iránt elkötelezett, néppárti Jean-Claude Juncker elnökjelöltsége mellett.

Ez az összezárás gyors színvallásra késztette az európai állam- és kormányfőket. Angela Merkel a Bundestag június eleji ülésén még arra figyelmeztetett, hogy a bizottsági elnök jelöléséről szóló törvény értelmében nem a pártok, nem a parlament, hanem – megfelelő konzultációk után – az Európai Tanács tesz javaslatot a bizottsági elnöki tisztségre. Mivel azonban a jelöltről egyszerű többséggel szavazó európai parlamenti képviselők döntő többsége, köztük Merkel pártjának delegáltjai is Juncker mellett álltak ki, a kancellár asszonynak nem maradt más lehetősége, mint a jelöltség kényszerű támogatása, és a támogatást ellenző kormányfők beleegyezésének megszerzése. Már ekkor látszott, hogy David Cameron és Orbán Viktor ellenkezése ellenére is keresztül lehet vinni a nagy európai parlamenti pártok akaratát, és gyakorlatilag kizárható volt, hogy ne Juncker legyen a Bizottság elnöke. Július 15-én, kedden az Európai Parlament végül Junckernek szavazott bizalmat. E döntésen túlmenően az Európa jövője iránt érdeklődő közvéleményt valószínűleg továbbra is foglalkoztatni fogja az a kérdés, vajon legitimnek tekinthető-e az európai pártoknak az a stratégiája, hogy csúcsjelölteket versenyeztetnek egymással. Tágabb perspektívából pedig az a kérdés is felmerül, vajon demokratikusabb lesz-e az európai döntéshozatal, ha az európai parlamenti választásokon – legalábbis közvetve – az Európai Bizottság elnökéről is szavazunk?

A föderalizmus győzelme?

Az európai föderalizmus jegyében igen hamar megfogalmazódott a vélemény, hogy a jelöltállítás, a vita és a programok megismertetése egy demokratikus innováció lehetőségét is magában rejtette: azt a reményt, hogy a jövőben nem saját kormányukkal szembeni attitűdjeik, vagy provinciális üzenetek fogják meghatározni a polgárok választását. Ennek az álláspontnak legmarkánsabban Jürgen Habermas adott hangot a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak (FAZ) adott születésnapi interjújában. A német filozófus szerint azáltal, hogy jelölteket láthattunk és világos alternatíva mutatkozott egyrészt Juncker és Schulz, másrészt a föderalisták és a szorosabb integrációt ellenzők között, a kormányfők „hatalmi pókerjátszmáján” túlmutató alternatívák jelentek meg a tudatos európai választók előtt. Az európai választás Habermas szerint története során így először szolgált rá, legalábbis „félig-meddig”, „a politikai választás nevére”, és az Európai Parlament növelni tudta legitimitását.

A május végi brüsszeli csúcson a Juncker jelölésétől elzárkózó angol és magyar kormányfő ebből a szempontból hamisan hivatkozott arra, hogy ők az állampolgári akarat letéteményesei. A tiltakozó kormányfők Juncker jelölésekor nem fogalmazták meg ellenérzéseiket, később egyikük sem vázolt fel világos alternatívát a jelöltekkel szemben. Magyarországról nézve pedig az is látható: a magyar kormányfő tévesen hivatkozott arra, hogy pártja a választások során útját akarta állni Juncker jelölésének, hiszen a Fidesz májusban még „Juncker for President” táblákkal kampányolt a Hősök terén. Habermas szerint összességében elmondható, hogy a tudatos polgárok a meglévő kínálat ismeretében egy olyan „választási aktust” hajtottak végre, amelynek figyelmen kívül hagyása a régi hatalmi beidegződéseiket követő kormányfők „szándékos rombolásaként” lett volna magyarázható. Habermas szerint az európai kérdés paradox módon éppen az állam- és kormányfők, főleg a kezdetben kettős játékot játszó Merkel elutasítása esetén „talált volna leginkább a szívekbe”, hiszen a választók európai polgárként érezték volna sértve magukat.

A jelöltállítás kapcsán az európai szintű demokrácia térhódításában reménykedő szerzőnek természetesen szembe kell néznie az idei választások egy másik tanulságával: a növekvő unióellenesség realitásával. Habermas szempontjából azonban a nagyszámú unióellenes képviselő EP-be juttatása azt is jelezheti, hogy a polgárok a válság hatására és egy európai alkotmányos fejlődés közepén egyre élesebben szembesültek az európai fejlődés alternatíváival, és jelentős részüknek sem a hazai, sem a brüsszeli elit nem tűnt a szorosabb integráció hiteles képviselőjének. Ebből a szempontból Habermas még üdvösnek is tartja, hogy az Európai Parlamentben fórumhoz jutnak az európai integráció ellenzői, akik kikényszeríthetik a sovinizmussal és idegenellenességgel szembehelyezhető racionális beszédmódot. Az európai demokrácia térhódítása ezért nem tekinthető visszafordíthatatlan folyamatnak, sikere azon múlik, hogy az Európai Parlament képes lesz-e a valós döntéshozatal és – ellentétben az EU-szkepszist erősítő jelenlegi gyakorlattal – a „legjobb érvek” és legjobb megoldások keresésének színterévé alakulni. A filozófusnak persze meg kell tapasztalnia „diszkurzív optimizmusának” határait: a francia Front National győzelmének láttán ijedten vonja le azt a tanulságot, hogy az európai szintű demokratikus átalakulás rövidtávon, Franciaország „destabilizációjának belpolitikai következményeként” is zátonyra futhat. Habermas diagnózisa szerint az egyensúlyvesztés oka, hogy Merkel kormányai, szakítva az 1990 utáni német kormányok gyakorlatával, nem folytattak kooperatív Európa-politikát, inkább saját gazdasági érdekeik érvényesítésére törekedtek, háttérbe szorítva az erős szövetséges Franciaország törekvéseit. A francia szélsőjobb előretörése ebben az olvasatban a német „félhegemoniális”, hosszabb távon Európa-ellenes politika okozta frusztráció kifejeződése.

A jelöltek önfelhatalmazása?

Egy az összességében mégis optimista Habermas-szal szembehelyezkedő vélemény szerint nem a kormányfőket kell önmérsékletre szólítanunk. A kritika szerint a jól működő demokrácia alapfeltétele, hogy a politikai aktorok komolyan vegyék a legitim cselekvési terüket kijelölő jogszabályokat. A bizottsági elnök személyére vonatkozó javaslati jog a lisszaboni szerződés értelmében kétségkívül a konzultációs kötelezettséggel rendelkező, és a választások eredménye szerint mérlegelő Európai Tanács kezében van. Ebből pedig az következik – szól az érvelés – , hogy Schulz és Juncker pártjai illegitim módon gyakoroltak nyomást az Európai Tanácsra, hiszen felhatalmazás és nyilvános konzultációk nélkül győzték meg az állam- és kormányfőket, hogyan értelmezzék a választás eredményét. A bírálat szempontjából érdekes tehát, hogy a nagy hatalmú kormányfők túlkapásaira, „önfelhatalmazó” gesztusaira érzékeny Habermasban nem kelt visszatetszést, hogy a csúcsjelöltek – akikről semmilyen szerződés vagy jogszabály nem rendelkezik – , a választások után nagyobb hatalommal bírnak, mint a törvényileg rendezett státuszú kormányfők.

A FAZ publicistája szerint azonban ennek az érvelésnek kihúzható a méregfoga, ha a (persze sok szempontból összehasonlíthatatlan helyzetben lévő) nemzeti kormányfők megválasztásának hagyományaira gondolunk. A példa szerint a német kancellár jelölésének mechanizmusát senki sem érzi antidemokratikusnak amiatt, hogy sem a választási törvény, sem az alaptörvény nem ismeri a „kancellárjelölt” fogalmát. Ellenkezőleg: a modern demokrácia működésmódjához tartozónak tartjuk, hogy az a párt csúcsjelöltje, aki a választásokat megelőzően a legtöbb párton belüli szövetségest tudja maga mögé állítani. A kormányfőjelölt megnevezését nem tartjuk a javaslati joggal rendelkező szövetségi elnöki jogkör megcsorbításának sem, hiszen egyszerűen elképzelhetetlen, hogy az ország stabilitását szem előtt tartó elnök ne a választáson győztes pártok jelöltjét nevezze ki kancellárnak.

Fontos látni persze, hogy ebből az analógiából pusztán annyi következik: a csúcsjelöltek állításával az európai pártok egy új alkotmányos helyzetet teremtettek az Unióban. Arról azonban nem tudhatunk semmit, hogy a „csúcsjelölt” olyan tartósan fennmaradó funkció lesz-e Európában, mint a „kormányfőjelölt” a nemzetállamokon belül. A miniszterelnökök ugyanis – akik nemzeti szinten gyakran befolyásos pártelnökök is – vélhetően mindent meg fognak tenni azért, hogy a jövőben ne legyenek a döntési szabadságukat csorbító európai csúcsjelöltek. Az pedig, hogy demokratikus intézmény megszületéséről van-e szó, attól is függ, hogy a jelöltek kiválasztásának folyamata idővel transzparensebbé válik-e, vagy olyan, a széles közvélemény által elfogadott mechanizmusokon fog-e alapulni, amelyeket nemzetállami szinten, a pártok kormányfőjelöltjeinek kiválasztásakor jó esetben megkövetelünk.

A parlament növekvő legitimitása?

Egy másik kritika szerint Habermas egymásnak ellentmondó feltételezésekből vezeti le az Európai Parlament legitimáció-növekedésére vonatkozó diagnózisát. Habermas egyrészt a csúcsjelölt-állítás után soha nem látott „demokratizálódási hullámról” beszél, amely előtt még a saját felhatalmazásán túllépő Merkelnek is meg kellett hajolni. Láthattuk, hogy a filozófus értelmezése szerint ez az erő tiltakozások forrásává is válhatott volna, ha a kormányfők nem támogatják valamelyik ismert jelölt bizottsági elnökké választását. Másrészt Habermasnak számolnia kell az euroszkeptikus választók arányának növekedésével, akikről az Európai Bizottság korábbi közvéleménykutatását figyelembe véve sejteni lehet, hogy nem pusztán a saját kormányukkal elégedetlen protest szavazók, hanem olyan választók, akik valóban elveszítették a hitüket az európai projektben. Ha tehát Habermas fenn akarja tartani azt a nézetét, hogy az európai polgárok idén egy „nemzetek feletti kooperáció” keretein belül végre hatást kívántak gyakorolni saját közös sorsukra, akkor azt is el kell ismernie, hogy ez igen ellentmondásos módon történt. A polgárok jelentős része ezek szerint kizárólag az európai jogalkotás megakadályozása érdekében volt kész együttműködni európai polgártársaival. Így viszont inkább csak a vélemények természetes, és a demokráciára nézve – nem kis jóindulattal fogalmazva – üdvös polarizálódásáról beszélhetünk, a legitimitás erősödéséről annál kevésbé.

Belátható végül, hogy a parlamentnek, mint a diszkurzív törvényhozás intézményének a legitimitásához nem pusztán az intézmény iránti bizalom növekedésére és a parlamenten belül megfogalmazódó vélemények differenciálódására van szükség. Habermas több helyütt hangot adott annak a véleményének, hogy a parlamentben elfogadott törvények teljes legitimitásához arra is szükség van, hogy az intézményt fenntartó polgárok szolidaritást vállaljanak az eltérő élethelyzetben lévő, de a törvényeknek ugyanúgy alávetett polgártársaikkal; és hogy a törvényjavaslatokról átfogó viták legyenek az egymással szolidáris polgártársak között. A bevándorlóellenesség húrjain játszó brit UKIP, és a francia szélsőséges Front National választási győzelme, valamint a német AfD erősödése azonban arra szolgálhat példaként, hogy a nyugati jóléti államok „szellemisége” Habermas feltevéseivel ellentétben egyelőre nem a határokat átívelő szolidaritás, sokkal inkább a jóléti sovinizmus növekedéséhez járult hozzá. A tapasztalat azt mutatja, hogy egyelőre a programokról folyó európai szintű viták is rendre zátonyra futnak részben az európai nyilvánosság csatornáinak kialakulatlansága, részben a tagállamok közötti politikai-kulturális különbségek miatt.

Az elhangzó vélemények szempontjából persze nehéz kritikát megfogalmazni Habermasnak azzal az álláspontjával szemben, hogy a csúcsjelölt-állítás és az európai programjavaslatok megjelenítése fontos állomás lehet a nemzetek feletti demokratikus intézményrendszer kialakításában. Kételkedhetünk azonban abban, hogy visszafordíthatatlan demokratizációs folyamatról van szó, és hogy ez az átalakulás a polgárok növekvő helyeslésével találkozik. Az európai projekt így nemcsak a hegemón szerepre törő kormányfők mesterkedésein bukhat el, hanem olyan adottságok hiányán is, amelyeket Habermas is a jól működő demokrácia alapfeltételeinek tart: mindenekelőtt a transzparencia, a széles körű racionális diszkusszió és a szolidaritás hiányán.