Egy választás Amerikában

Politika  |  2016. november 17.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A centrumoktól távolabb élő, idősebb kisvárosi fehérek etnikai kisebbségnek érzik magukat. A várhatóan autokratikus kísérletekbe kezdő Trump fontos szavazói bázisát alkotják.

Az előzetes felmérések többségére rácáfolva Donald Trump lett az amerikai elnökválasztás győztese. Az eredmény nemcsak váratlansága miatt sokkolta az amerikai és nemzetközi közvéleményt, hanem azért is, mert Trump nem hasonlítható egyetlen korábbi nagypárti elnökjelölthöz sem. Sosem viselt még semmiféle választott vagy más politikai tisztséget, és katonai vezetői múltja sincs. (Az egyetlen korábbi, politikai tapasztalat nélküli jelölt Eisenhower volt, de ő a második világháborús szövetségi főparancsnoki szerepe miatt szinte univerzális tiszteletnek örvendett).

Ennél fontosabb, hogy Trump kampányát egészében az idegenellenességre alapozta, és olyan kijelentések sorozatát tette etnikai és faji kisebbségekről, nőkről, mozgáskorlátozottakról, amelyek az országos politikában évtizedek óta elfogadhatatlannak számítanak. Mindemellett nyílt megvetéssel beszélt a demokratikus intézményekről, eljárásokról és normákról: autokratákhoz illően kritikusait és vetélytársait (köztük Clintont) perrel vagy börtönnel fenyegeti, bosszút ígért az őt bíráló újságok és egyéb fórumok illetve tulajdonosaik ellen, kilátásba helyezte, hogy csak akkor fogadja el a választások eredményét, ha nyer, és dicsérően beszélt a világ autokratáiról és diktátorairól. Nem csak úgy általában, hanem éppen autokratikus intézkedéseikért, keménykezűségükért méltatta Putyint, Szaddam Husszeint, és Észak-Korea vezetőjét.

Ha ez nem volna elég, üzleti karrierje hemzseg a kétes, az illegalitás gyanúját is felvető epizódoktól, évtizedes hagyományokat megszegve nem hozta nyilvánosságra adóbevallásait, és tucatnyi nő vádolta zaklatással, miután nyilvánosságra került az a hangszalag, amelyen arról henceg, hogy hírneve miatt mindig büntetlenül megússza a szexuális bántalmazást. Mindennek tetejébe Trump beteges, gyógyíthatatlannak tűnő hazudozó, aki képes néhány percen belül szemrebbenés nélkül letagadni nyilvánosan elhangzott szavait.

A kérdést sokan felteszik: hogyan fordulhatott ez elő? A most populáris magyarázat szerint az amerikai választóknak elegük lett a „liberális elit” arroganciájából, a „politikai korrektségből,” vagy egyenesen ellenforradalmat hirdettek a második világháború óta épülő liberális világrenddel szemben. Mennyire áll meg ez a magyarázat az eddig ismert adatok fényében? Az nem vitás, hogy a liberális demokrácia Amerikában már hosszabb ideje nincsen jó állapotban, ahogy az együttműködésre alapozott, a nemzetközi jog fokozatos kiterjesztésére aspiráló világrendet is súlyos csapások érik. De kijelenthető-e, hogy a választási eredmény e trendek megerősítése?

Érdemes rögzíteni, hogy a végleges adatok csak hetek múlva állnak majd rendelkezésre, és az adatok értelmezése vélhetően évekig, évtizedekig vitatott lesz. Ezzel együtt bizonyos fejlemények már most láthatók. Első helyen azt érdemes megállapítani, hogy Clinton országosan jóval több szavazatot kapott, mint ellenfele: az eddig összesített adatok szerint mintegy 950.000 szavazattal vezet, de mivel a még össze nem számlált szavazatok túlnyomó többségét Kaliforniában és más, Clinton által fölényesen megnyert nyugati parti államban adták le, becslések szerint a végleges különbség akár kétmillió szavazat is lehet a demokrata jelölt javára, ami kb. 1,5 %-os előnynek felel meg. Trump győzelme csak a sajátos amerikai elektori rendszer következménye, amely felülsúlyozza a kisebb lakosságú államokat. Minden állam annyi elektorral rendelkezik, amennyi a kongresszusi képviselői és a szenátorai számának az összege. A képviselők száma lakosságarányos, de a szenátoroké nem: minden állam két szenátort küld a Kongresszusba, a 35 milliós Kalifornia éppúgy, mint az alig félmilliós Wyoming. Ezért aztán az elektori rendszer is torzít. Ezen felül az egyes államok elektorait az adott állam nyertese győztes-mindent-visz alapon viszi (két kisebb állam, Nebraska és Maine kivételével, amelyek arányos kiosztást vezettek be). Ez most Trumpnak kedvezett, mert Clinton szavazatainak területi eloszlása nagyon szerencsétlen volt. Négy nagy billegő államban is mindössze 1 % körüli volt a veresége (Florida, Pennsylvania, Michigan, Wisconsin), miközben például majdnem kétharmad-egyharmad arányban nyerte a hatalmas Kaliforniát. Pennsylvaniában, Michiganban és Wisconsinban összesen alig 100.000 szavazattal vesztett (ez a három állam elég lett volna Clinton győzelméhez), míg Kaliforniában és New Yorkban többmilliós az előnye, de ez az óriási fölény nem érvényesül arányosan elektori szavazatokban.

A lakossági összavazat fényében annyi biztosan állítható, hogy nincsen szó Trump nézeteinek látványos választói megerősítéséről. Az érvényben lévő liberális-demokratikus rendet és a hagyományos politikai elitet képviselő Clinton több szavazatot kapott, és az elektori győzelem is kevésen múlt. Ám ez a tény nem adhat okot különösebb nyugalomra. Az igazán fontos kérdés ez: hogyan lehetséges, hogy egy ilyen jelölt egyáltalán szorossá tudta tenni a kimenetelt? És egyáltalán, hogyan válhatott Amerika egyik nagy, demokratikus pártjának az elnökjelöltjévé? E két fejlemény külön-külön is aggasztó, és alapos elemzést követel. Ilyesmivel nem szolgálhatok, de a rendelkezésre álló részleges adatok fényében néhány óvatos következtetés megkockáztatható.

Kiindulhatunk onnan, hogy Trump milyen típusú vidékeken teljesített jobban, mint a négy évvel ezelőtti republikánus jelölt, Mitt Romney. A két legjelentősebb tényezőnek az életkor és az iskolázottság tűnik. Trump 12 %-kal teljesítette felül elődjét azokban a megyékben, ahol a hatvan év felettiek aránya legalább 30 %. Még ennél is látványosabb mértékben, 14 %-kal teljesített jobban azokban a megyékben, ahol az egyetemet végzettek aránya nem éri el a 20 %-ot, viszont 6 %-kal alulteljesített azokban a megyékben, ahol ez az arány legalább 40 %. És álljon itt még egy érdekes adat: Trump 17 %-kal múlta felül Romney eredményét azokban a (partoktól és a nagyvárosoktól távoli) megyékben, amelyekben a bevándorló lakosság aránya nem éri el az 1%-ot. Ez mindenképpen arra utal, hogy a bevándorló-ellenes szólamokra fogékonyabb szavazók attitűdjét jellemzően nem személyes tapasztalatok formálták.

Trumpot erősítette az idősebb és alacsonyabban iskolázott fehérek szokásosnál nagyobb részvétele (ezért ért el látványos fordulatot Ohióban és Iowában), ugyanakkor hagyományos republikánus szavazókat vesztett a magasabban iskolázottak között. Erre utal, hogy Romney eredményéhez képest rontott pl. Virginiában és Coloradóban, két olyan államban, ahol sok jómódú és magasan képzett konzervatív szavazó van. Clinton helyzetén rontott, hogy számos államban visszaesett a fekete amerikaiak részvétele – ezen múlhatott a kimenetel Michiganban és Wisconsinban. Ugyanakkor segítette, hogy a spanyolajkúak körében erősebb volt a mozgósítás – ez mentette meg Nevadában, és javította eredményét Arizonában és Texasban, ahol ugyan a fordulat nem jött össze, de intő jel lehet a republikánusok számára, hogy a gyarapodó spanyolajkú lakosság néhány ciklus alatt átbillentheti ezeket az államokat.

Mi vezethette ezeket az idősebb és az átlagosnál alacsonyabban képzett, a dinamikus nagyvárosi centrumoktól távolabb élő, kulturálisan elszigeteltebb rétegeket, hogy a korábbiaknál nagyobb arányban vegyenek részt, és szavazatukat a minden tekintetben a szó szoros értelmében rendhagyó Trumpra adják? Az eredmény által sokkolt liberális, baloldali fórumokon két markáns értelmezés körvonalazódik.

Az első szerint a Trump-szavazó a „globalizáció vesztese,” és a gazdasági hanyatlás és bizonytalanság motiválja elsősorban, ami elit-ellenes haraggá változott. Az elméletet erősíti, hogy Trump leglátványosabb áttörése a korábbi ipari centrumban, a már régóta vergődő közép-nyugati államokban volt. Ugyanakkor a feltételezésnek ellentmond, hogy a republikánus előválasztások részletes statisztikai elemzése szerint a tipikus Trump-szavazó az átlagosnál lényegesen magasabb jövedelmet élvez.

A másik végletes értelmezés szerint egyszerű rasszizmus és idegenellenesség volt a fő motivációjuk, amit Trump nagy adagban, hígítatlanul szolgált fel nekik. Nem vitás, hogy a Trump-kampány környékén nagy számban bukkantak fel eddig marginális szélsőjobboldali figurák, és rendezvényein is rendszeresek voltak a rasszista megnyilvánulások. Ugyanakkor az elméletet gyengíti, hogy korábbi Obama-szavazók is nem teljesen elhanyagolható arányban szavaztak át Trumpra.

A számomra legmeggyőzőbb elemzés merít a másik kettőből, de nem pusztán azok egyszerű keveréke. Az elmúlt évtizedek nemcsak gazdasági hanyatlást hoztak Amerika korábban virágzó iparvidékein, hanem mély és bizonyára visszafordíthatatlan demográfiai változásokat is az ország egészében, amelyek egyfelől a nem fehér (fekete, spanyolajkú, ázsiai) csoportok társadalmi, gazdasági és kulturális súlyának a látványos megnövekedésével, másfelől és ettől nem függetlenül a jórészt keleti és nyugati parti metropoliszok szerepének további erősödésével jártak. A centrumoktól távolabb élő, idősebb kisvárosi fehér szavazók jó része mindezt – akár gazdasági visszaesés nélkül is – státuszvesztésként, az amerikai kulturális képzeletben egykor betöltött kivételezett helyének elbitorlásaként élte át. Ez nem tiszta rasszizmus, de azért nem is áll borzasztóan távol tőle. A szerintem legtalálóbb jellemzés szerint ez a kulturálisan izolált és magát mindenki által elhagyottnak érző réteg hirtelen afféle etnikai kisebbségnek kezdte látni magát, és ennek megfelelően kezdett viselkedni – azaz csaknem monolit tömbként szavazott a magát vele és dédelgetett sérelmeivel azonosító jelöltre.

Ez az orientáció-vesztéssel párosuló sérelemérzet hosszú ideje forrongott alig a felszín alatt, de eddig nem nyert nyílt politikai hangot. Az alacsony adókat és deregulációt hangsúlyozó hagyományos republikánus gazdasági program ezeket a rétegeket nem szólította meg, de az egyre nagyobb mértékben a nem fehér és urbánus szavazókra támaszkodó demokrata párt sem. Az eklektikus, az idegenellenességet hangsúlyozó és Amerika „elveszett nagyságát” visszaállítani ígérő Trump viszont igen.

Ha ez az értelmezés a valóság közelében jár, akkor mire számíthatunk, mármint ami az amerikai belpolitika jövőjét illeti? Obama 2008-as győzelme előtt a politikai elemzés közhelye volt, hogy nincs esélye sikerre annak a demokrata elnökjelöltnek, aki a fehér szavazók között nem tudja legalább szorossá tenni a versenyt. Abban az évben viszont Obama úgy aratott fölényes győzelmet, a nem fehér szavazókat és a fiatalokat példátlan mértékben mobilizálva, hogy közben csaknem 40-60 arányban veszett a fehérek körében. 2012-es, ha nem is fölényes, de viszonylag sima újraválasztása azt is bebizonyította, hogy nem egyszeri, rendkívüli helyzetről volt szó, a kisebbségekre, fiatalokra és a nőkre épülő „Obama-koalíció”-ra sikeres stratégia építhető. És mivel a demográfiai trendek a kisebbségek arányának folyamatos növekedését mutatják, a demokraták közül sokan elhitték, hogy a győzelem receptje készen áll. 2016 többek között azt mutatta meg, hogy az Obama-koalíció sikeréhez azért egy Obama-típusú jelölt sem árt. Az Obama-koalíciónak valóban társadalmi többsége van, de nagymértékben épül viszonylag rendszertelenül szavazó csoportokra, ezért is szerepeltek a demokraták rendre rosszul a félidős kongresszusi választásokon, amelyeken jóval alacsonyabb a részvétel. Ezért sikeréhez olyan jelölt kell, aki lelkesedést vált ki a bizonytalan részvételű demokrata csoportokban – és Clinton nem volt ilyen.

Másfelől Trump azt bizonyította be, hogy az etnikai-faji polarizáció kiélezésében a republikánusoknak is vannak még tartalékaik, és most neki sikerült ritkán szavazó rétegeket mobilizálnia. Romney 2012-es veresége után a domináns republikánus analízis az volt, hogy a pártnak nyitnia kell a kisebbségek felé, hogy elkerülje a marginalizálódást. Volt azonban egy disszidens hang: Sean Trende, a realclearpolitics.com szerkesztője mindössze napokkal a választás után amellett érvelt, hogy a ritkán szavazó, alacsonyabb státuszú „hiányzó fehér szavazók” mobilizálásával is fordíthat a párt. Trump utat talált a hiányzó fehér szavazókhoz.

Amit nem tudunk, az az, hogy mekkorák ezek a tartalékok. A 2016-os eredmény ellenére aligha vitás, hogy a „Trump-koalíció” a demográfiai változások vesztésre álló oldalán áll, és ellehetetlenülése a végletekig nem késleltethető. Az 1992 óta tartott hét amerikai elnökválasztásból hatszor a demokraták szereztek több szavazatot országosan. A „hiányzó” fehér szavazók besöprése most is csak egy szoros eredményhez volt elég, többséghez nem. Könnyen lehet, hogy 2016-ra egyszer majd nem a „kulturális ellenforradalom” kezdeteként, hanem egy talajveszett kisebbség utolsó, kétségbeesett jajkiáltásaként emlékezünk. Azonban az elkövetkező évek mindenképpen vészterhesek, és nemcsak Trump kiszámíthatatlan, destruktív személye miatt. Hanem mindenekelőtt azért, mert a mai amerikai társadalom és politika egyre inkább egymást nem értő és ismerő, ellenséges csoportok harcára emlékeztet.

Korábban sosem látott szintre emelkedett a választók által nem preferált pártról alkotott ellenséges vélemény. A hatvanas években mind a republikánusok, mind a demokraták között egyharmad körüli volt azok aránya, akik negatív érzületet mutattak a másik párt iránt. Mára ez az arány mindkét párt szavazóinál a nyolcvan százalékot közelíti, és negyven százalékot meghaladja azok aránya, akik a másik párt politikáját az országra kimondottan veszedelmesnek látják. A küzdelem egyre kétségbeesettebb, és akármelyik oldalon legyen is éppen az előny, az ország közel fele kisemmizettnek és veszélyeztetettnek látja helyzetét. És azt – mi itt, Magyarországon különösen – tudjuk, így nem lehet demokratikusan kormányozni egy országot. A kíméletlen, eszközökben alig válogató politikai harc óriási nyomás alatt tartja a demokratikus intézményeket, rombolja a normákat, elsodorja az íratlan szokásokat.

A következő években nagy próbatételek előtt áll Amerika. Önmagában is óriási, de még mindig könnyebb próba Trump valószínűsíthető autokratikus kísérleteinek visszaverése lesz. Ennél sokkal nehezebbnek ígérkezik a háborúzó táborok újbóli szóértése legalább az alapvető politikai normák kérdésében. Mindannyiunk érdeke, hogy Amerika jól szerepeljen. Egy befelé forduló, politikailag bénult Egyesült Államok a világpolitikát is destabilizálja.