Jobboldali konszolidáció?

Politika  |  Gazdaság  |  2011. június 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A foglalkoztatási válságból való kilábalásnak többféle útja van, és ezek különbözőképpen osztják el a remélt fellendülés előnyeit. A mostani konszolidáció szűkítheti egy majdani, eltérő felfogású politika lehetőségeit.

Gazdasági és politikai elemzésekben visszatérően találkozhatunk a következő érveléssel: a magyar gazdaság és társadalom legfőbb problémája a „túlméretezett állam”, az állami újraelosztás túlzott mértéke és annak részeként a túlságosan bőkezű jóléti rendszer. A túlméretezett állam és jóléti rendszer finanszírozásához magas adókra van szükség, ami a feketemunka és az adókerülés felé tereli az aktívakat, míg a nagyvonalú jóléti rendszer a passzívak számát növeli, mert nem munkára ösztönöz. Következésképp, a rendszer fenntartásához arra van szükség, hogy még magasabb adókat vessünk ki a zsugorodó számú aktívakra (illetve az aktívak azon hányadára, akiknek nem áll módjukban legálisan adót „optimalizálni”), ami tovább ösztönzi az adókerülést, illetve az inaktivitást, és így tovább, míg a rendszer végül a súlyos eladósodottságban közvetlenül megmutatkozó válságba nem jut. A válságból való kilábalás útja pedig szinte magától kínálja magát: bármi áron zsugorítani kell az állam kiadásait, hogy a munkaterhek csökkenthetők legyenek, amitől viszont az aktivitási ráta javulása és a foglalkoztatottsági szint emelkedése remélhető.

A gazdaság és a társadalom konszolidációja azt követeli, hogy a mai szinteknél lényegesen többen dolgozzanak a legális munkapiacon, ebben nincsen vita. A magam részéről nem állítom, hogy ez az elemzés egészében vagy akár központi feltevéseiben téves, de úgy vélem, elhallgatja azt a tényt, hogy a kívánt társadalmi cél – magas foglalkoztatottság, mindenki számára bővülő lehetőségek – többféle úton érhető el, és a különböző utak más- és másféle módon osztják el a remélt gazdasági fellendülés előnyeit és hátrányait.

Érdemes megemlíteni például, hogy léteznek országok, amelyek magas adók és újraelosztás mellett kiugró termelékenységet és magas foglalkoztatottságot képesek elérni, alacsony társadalmi egyenlőtlenség mellett, elsősorban a kiváló színvonalú közszolgáltatások miatt. Az is fontos tény, hogy Magyarországon a legdrámaibb foglalkoztatottsági helyzet a képzetlenek vagy alacsony képzettségűek csoportjában figyelhető meg, ami munkapiaci eszközökkel csak nagyon kis mértékben javítható: a probléma érdemi enyhítése csak a teljes oktatási, képzési rendszer jelentős minőségi reformjától remélhető, különös tekintettel a bölcsődés és óvodáskorú hátrányos helyzetű gyerekek fejlesztésébe történő befektetésekre. Ezért az imént vázlatosan bemutatott elemzés annyiban mindenképpen hiányos, hogy nem teszi egyértelművé: a magyar társadalom évtizedes baja nem önmagában az állami újraelosztás magas arányában rejlik, hanem abban, hogy a magas állami bevételek rosszul hasznosulnak, az emberi tőkébe fektetett szolgáltatások (köz- és felsőoktatás, egészségügy) általában gyenge minőségűek, a szociális kiadások rosszul célzottak, és így tovább.

Ebből pedig az is következik, hogy a leírt válságból történő kilábalásnak is kétféle alaptípusa képzelhető el. Egyfelől, lehet próbálkozni azzal, hogy az állam a korábbinál magasabb színvonalon és hatékonyabban nyújtsa azokat a közszolgáltatásokat, mindenekelőtt az oktatást, amelyek a magas foglalkoztatottságot segítik, és persze elsősorban azoknak az elhelyezkedési esélyeit és életkilátásait javítják, akik családi, szocializációs hátrányok miatt a szükséges képességeket más úton nem képesek megszerezni. (A magas színvonalú közszolgáltatások persze megvalósulhatnak részben piaci közreműködéssel, a magántőke bevonásával is, és ez Magyarországon talán nem is kerülhető el a minőségi változáshoz. De ez csak jó állami szabályozás és támogatási rendszer mellett nem vezet igazságtalan eredményhez.)

Másfelől, lehet próbálkozni azzal is, hogy az állami kiadások drasztikus csökkentésével elsorvasztjuk a közszolgáltatásokat, a passzívaknak járó szociális juttatások megtizedelésével a munkakínálatot, az alkalmazottakat védő szabályok meggyengítésével és adócsökkentéssel pedig a munkakeresletet serkentjük, és így próbálunk magasabb foglalkoztatást elérni. Persze nyilvánvaló, hogy ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása esetén, még ha saját mércéje szerint sikeres is, rosszabb minőségű, vagyis alacsony képzettséget igénylő és alacsony bért kínáló munkahelyek fognak csak létrejönni, és ezért a magasabb foglalkoztatottság előnyei is egyenlőtlenebbül fognak eloszlani a különböző társadalmi csoportok között.

Nagyon valószínű, hogy Magyarország mai helyzetében a sikeres konszolidációnak mindkét alaptípus elemeiből merítenie kell (a korhatár előtti nyugdíjba vonulás lehetőségének szűkítése például elkerülhetetlen), de a kormányon lévők világnézetének és társadalomképének döntő szerepe van abban, hogy melyik út megoldásai kerülnek túlsúlyba. Az elsősorban már most is aktív, középosztálybeli bázisra támaszkodó jobboldali pártoknak kedvesebb a második út, hiszen az ő szavazóik talán kevésbé szorulnak rá a közszolgáltatásokra ahhoz, hogy a munkapiaci sikerhez szükséges készségeket megszerezzék, és ők is lehetnek az adóváltozások fő kedvezményezettjei. Igaz, hogy ennek a pályának a bejárása esetén a magas foglalkoztatottság sok rossz és kevesebb jó munkahely mellett valósul meg, de a jó munkelyekért kisebb lesz a verseny, mert azok az eleve előnyösebb helyzetből induló társadalmi csoportok kiváltságai lesznek.

Az inkább alacsony státuszú szavazókra számító balközép pártoknak viszont az első út lehet a vonzóbb, hiszen az ő támogatóik életkilátásait nagyban befolyásolja, hogy hozzájutnak-e magas színvonalú közszolgáltatásokhoz. Ennek a pályának a választása esetén nagyobb esély nyílik arra, hogy a magasabb foglalkoztatottság a „jó” munkahelyek magasabb aránya mellett valósuljon meg, igaz, ezekért az állásokért a nagyobb társadalmi mobilitás miatt élesebb lehet a verseny – ami nem baj, de a korábban privilegizált csoportokat rövid távon hátrányosan érinti. A válságból kivezető konszolidációnak tehát van jobb- és baloldali változata, és hogy végül melyik fog megvalósulni, az hosszú időre meghatározza majd a magyar társadalom karakterét, fejlődési irányát.

A tavaly kormányra került jobboldal nem azzal a szándékkal kezdett kormányozni, hogy nekivág az imént sematikusan leírt jobboldali típusú konszolidációnak. Jól rekonstruálhatóan komolyan elhitte, hogy az egykulcsos adó bevezetésével varázslatos gazdasági növekedés indul be, ami egyszerre teszi lehetővé a hiány csökkentését és a kiadások szinten tartását vagy akár növelését. Legkésőbb ez év elejére azonban rá kellett döbbennie, hogy az a pálya csak a szakadékba vezet, de addigra a komoly bevételkiesést hozó adóátrendezés már megtörtént. Ezért, inkább kényszerből, mint előre eltervezetten, de nekilátott a konszolidációnak, természetesen jobboldali módra.

Ma még nem tudjuk, hogy a jobboldali konszolidációs kísérlet sikeres lesz-e. Rengeteg a rögtönzés és az olyan intézkedés és körülmény – a különadóktól az adóátrendezés kárvallottjait kárpótolni hivatott „bérkommandón” át az általános jogbizonytalanságig –, amelyek a foglalkoztatási célok elérését hátráltatják, és a siker ellen szólnak. (Ráadásul az Orbán-kormány amellett, hogy állami pénzt von ki a közszolgáltatásokból, a magántőke bevonását is ellenzi, ezért komoly a veszélye, hogy Magyarországra az alacsony hozzáadott értékű tevékenységek települnek majd, s nem a magas képzettséget igénylők.) Közben a kormánypárt gyorsabb ütemben éli fel támogatottságát, mint ahogy a tervezett intézkedések készülnek, ami a felpuhulást valószínűsíti. Most úgy tűnik, nagyobb az esély az elhúzódó, alacsony növekedés melletti vergődésre, mint az eredményes konszolidációra. Ezzel együtt a jobboldali konszolidáció néhány eleme szinte biztosan megvalósul, és ez jelentősen szűkíteni fogja bármely jövőbeni balközép kormányerő által preferált konszolidációs út lehetőségeit – sokkal jobban, mint a több ciklusra bebetonozott ilyen-olyan főhivatalnokok.

Sajnos nagy a veszélye tehát, hogy a majdani konszolidációban, amikor majd megvalósul, túlsúlyban lesznek a jobboldali vonások. S hogy ez így alakult, abban óriási felelőssége van a mögöttünk álló évtized balközép kormányainak, elsősorban a Medgyessy-kormánynak. 2002-ben, mindenekelőtt a Bokros-csomag hosszú távú hatásai miatt, az akkor hivatalba lépő koalíció viszonylag elfogadható állapotban vette át az ország irányítását, és esélye lett volna a balközép konszolidáció megvalósítására. Ehelyett az eladósodás gyorsult fel és folytatódott az első Gyurcsány-kormány alatt. Ez óriási elszalasztott lehetőség volt, és mire a második Gyurcsány-kabinet elszánta magát valódi reformokra, már kényszerpályára került, és a megvalósításra sem támogatottsága, sem kitartása, sem ügyessége nem maradt. Az erőtlen félreformok pedig csak arra voltak jók, hogy lejárassák ezt a politikát.

Nem tudhatjuk, milyen állapotban lesz az ország, amikor valamilyen nem jobboldali erő megint kormányzati lehetőséghez jut majd. Valószínűbbnek látszik, hogy nem konszolidált, hanem továbbra is válságokkal küzdő gazdaságot és társadalmat kell majd irányítania. Megbocsáthatatlan lenne, ha ismét elmulasztaná a lehetőséget a saját felfogását tükröző konszolidáció végrehajtására.