Kettős állampolgárság és székely autonómia

Politika  |  2013. november 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Súlyos hibát követett el a kormány a külhoni magyaroknak biztosított kettős állampolgárság biztosításával. Ez a lépés ugyanis tartós sikertelenségre ítéli a kisebbségi autonómia törekvéseket.

A magyar politikai életben ritkán tapasztalható egységet kovácsolt a székely autonómia ügye, ha óvatosan is, de lényegében mind a hazai kormánypárt és a jelentősebb ellenzéki pártok, mind a romániai magyar pártok/szervezetek a Székelyek Nagy Menetelése elnevezésű demonstráció mögé álltak. A menetet a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) szervezte, kettős célja pedig a tervezett romániai közigazgatási reform elleni tiltakozás és a székely autonómia melletti kiállás volt.

Az utóbbi évtized hazai politikai életének egyik sarkalatos témája kétségtelenül a külhoni magyarsághoz való viszony, mely az ezredforduló környékén a státusztörvény vitájával kezdődött, és a szavazati joggal járó kettős állampolgárságban teljesedett ki. Bár jelenleg még nem látható, hogy a jövőben mennyire válik központi jelentőségűvé az autonómia ügye (Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt nyilatkozta, hogy a későbbiekben a polgári engedetlenség sem zárható ki), egy fontos problémára már most érdemes felhívni a figyelmet, mely mind a hazai, mind a határon túli politikai szereplők figyelmét elkerülte. Ez pedig nem más, mint a kettős állampolgárság és a területi autonómia egymáshoz való viszonya.

Úgy tűnik, ez idáig a magyar politikai elit nem gondolta végig, hogy milyen normatív szempontok húzódnak meg a kettős állampolgárság és az autonómia igénye mögött, s hogy a kettős állampolgárság milyen hatással van a külhoni magyarok autonómiatörekvéseire nézve. Ha a székely autonómia ügyét ebből a szemszögből vizsgáljuk, akkor sajnos arra a következtetésre jutunk, hogy a jobboldal nemzetegyesítő programja valószínűleg végleg keresztbe tett a székely autonómia ügyének, azaz reálpolitikai stratégiaként is kudarcot vallott. De ne szaladjunk ennyire előre, előbb nézzük meg közelebbről, miről is van szó.

A kettős állampolgárság és a területi autonómia viszonya egy olyan rendkívül érdekes politikatudományi problémát vet fel, mellyel ez idáig tudomásom szerint egyedül Rainer Bauböck, az állampolgárság-elmélet egyik legelismertebb szerzője foglalkozott behatóan. Bauböck egy fontos tanulmányában pontosan arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon összeegyeztethető-e a kettős állampolgárság kiterjesztése a határon túli honfitársakra a területi autonómia egyidejű követelésével.

Az osztrák politológus szerint egy határon túli nemzeti kisebbség alapvetően négy stratégiai cél között választhat: 1) emigrálhat az anyaországba; 2) asszimilálódhat a többségi nemzetbe; 3) igényt formálhat területi autonómiára; 4) szecesszióra törekedhet (azaz megpróbálhat kiszakadni a többségi nemzetállamból vagy föderációból, hogy önálló államot hozzon létre). Az első kettő opció ugyanúgy lehet egyéni döntés és kényszer eredménye, de Bauböck leszögezi, hogy ilyen kényszert egy liberális jogállam nem alkalmazhat (így a székelyföldi demonstráció első követelése teljesen jogos, mert a román állam a fejlesztési régiók közigazgatási egységekké alakításával gyengítheti a helyi székely kisebbséget, ennek pedig még a látszatát is érdemes elkerülni egy többnemzetiségű demokráciában). Ami viszont azzal a következménnyel is jár, hogy ha az adott többségi nemzetállam nem üldözi el területéről az adott nemzeti kisebbséget, és nem akarja tagjaikat erőszakkal asszimilálni a többségi társadalomba, akkor a szecesszió nem legitim opció, tehát csakis akkor jöhet szóba, ha a többségi nemzetállam nem biztosítja az egyenlő állampolgárság feltételeit. (Ezen a ponton vitatkoznom kell a szerzővel: Bauböck a szecesszió esetében nem tesz különbséget az anyaországgal rendelkező és nem rendelkező nemzeti kisebbségek között. Feltevése véleményem szerint az előbbiekre igaz, de az utóbbiakra nem. Katalónia vagy Skócia szecessziós törekvései akkor is legitimek, ha az adott állam rendkívül nagyvonalúan mindent megpróbál megtenni a maradásukért.)

Bauböck rámutat, hogy amíg az első két opciót (azaz az emigrációt és az asszimilációt) általában feltétel nélkül lehetővé teszi a többségi nemzet, addig a területi autonómiával szemben már nagyobb az ellenállás: az ugyanis az egységes nemzetállamot multinacionális demokráciává kívánja alakítani. Azaz a speciális területi autonómia kisebbségi nemzetnek való juttatásatulajdonképpen egy vertikális kettős állampolgárságot hoz létre a területi autonómia lakosai számára, egyet az autonóm részen, egyet pedig a teljes állam területén.

Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a négy fent felvázolt lehetőség között lehetséges három köztes megoldás is. Az emigráció és az asszimiláció között például a nemzeti kisebbség diaszpóraként határozhatja meg önmagát, azaz egy határozott nemzeti identitást alakíthat ki és tarthat fenn, mely szorosan kötődik az anyaországhoz, nyitva tartva az anyaországba való későbbi visszatérés kapuját. A nemzeti kisebbség azonban dönthet úgy is, hogy se asszimilálódni nem kíván, se nem törekszik területi autonómiára, ehelyett inkább etnikai kisebbségként határozza meg magát, mely ápolni akarja saját nyelvét és fenntartani kultúráját, etnikai identitását a nemzetállamon belül, hivatalos elismerést és állami forrásokat követelve. Erre jó példa a dán és német nemzeti kisebbség helyzete a határ mindkét oldalán, illetve a burgenlandi magyarok esete Ausztriában.

Az utolsó lehetőség a területi autonómia és a szecesszió közötti állapot, ami nem más, mint a condominium (azaz közösen uralt terület). Itt egy adott területen élő nemzeti csoportok nemcsak az önkormányzáshoz szükséges saját helyi intézményekkel rendelkeznek, de egyúttal két különböző anyaország politikai közösségének is szerves részei. Ez a konstelláció rendkívül ritka, legismertebb példája Észak-Írország, ahol az 1998-as Good Friday egyezmény szavatolja ezt a különleges státuszt. Az északír kisebbségeknek nemcsak helyi önkormányzati intézményeik vannak, de integrált részei mind Írország, mind az Egyesült Királyság politikai közösségének – az északírek gyakorlatilag az Egyesült Királyság és egyben az Ír Köztársaság állampolgárai is (2004-ig minden, Észak-Írországban született ember automatikusan ír állampolgárrá is vált). Azaz ebben az egyedi konstellációban egy többnemzetiségű területre több állam is igényt tart, és a mélyebb konfliktusokat megelőzendő condominiumot hoznak létre, mert akkora a másik nemzet iránti bizalmatlanság, hogy más megoldás nem tudja szavatolni a térség békéjét (az ír–angol konfliktus történetét és komolyságát itt felesleges is lenne ecsetelni).

Ha tehát az anyaország kiterjeszti az állampolgárságot a határon túli nemzeti kisebbségre, akkor két szuverén nemzetállam közötti horizontális, ha a nemzeti kisebbség területi autonómiát kap, akkor egy szuverén nemzetállamon belüli vertikális kettős állampolgárság jön létre. A dilemma így az, hogy milyen körülmények fennállása teszi lehetővé a horizontális és vertikális kettős állampolgárság vegyítését.

Ezen a ponton Bauböck levon egy fontos normatív következtetést: a kettős állampolgárság és a területi autonómia inkompatibilis egymással. Érvelése a következő: a határon túli nemzeti kisebbségeknek szerinte a bevándorlókkal ellentétben joguk van igényt formálni területi autonómiára. Ha a többségi nemzetállam ezt visszautasítja, akkor a határon túli nemzeti kisebbség az anyaországhoz fordulhat, hogy kezdeményezzen bilaterális tárgyalásokat az autonómia érdekében (mint azt Ausztria tette Olaszországgal szemben Dél-Tirol esetében), ezenkívül az anyaország megkönnyítheti az országba való beutazást, valamint kulturális támogatást és egyéb forrásokat is nyújthat a nemzeti kisebbség számára. Amit viszont nem tehet meg konzisztensen, az a kettős állampolgárság kiterjesztése a határon túli honfitársakra és a területi autonómia egyidejű követelése. Ennek oka egyenesen következik a fent leírtakból: a területi autonómia egy nemzeti kisebbség olyan törekvése, melynek során a többségi nemzetállamot igyekszik rábírni, hogy adja fel elképzelését az egységes nemzetállamról, és a két nemzet alkosson egy multinacionális demokráciát. Ennek a követelésnek tehát komoly súlya van, mely megkíván egy normatív kompromisszumot – ha a többségi nemzet lemond az állam kizárólagos ellenőrzéséről, akkor cserébe jogosan várja el, hogy az így létrejött állam integritását semelyik államalkotó szereplő ne vonja kétségbe. Egy másik politikai közösségben való részvétel azonban pont ezt tenné, megsértve a létrehozni kívánt multinacionális állam integritását, mert ez esetben a központi kormányzattól függetlenedett területen élő lakosságra tulajdonképpen egy másik állam is kiterjeszti a joghatóságát (hozzátehetjük, ez még akkor is így van, ha az anyaország törvényeinek konkrét kikényszerítésére a másik állam területén nem képes).

Így a fenti kategóriákból következően ebben az esetben a kettős állampolgárság megadása a külhoni nemzeti kisebbség számára és a területi autonómia egyidejű követelése azt jelenti, hogy az anyaország és a határon túli nemzeti kisebbség az adott terület condominium státuszára tart igényt. A condominium, mint azt már láthattuk, egy nagyon speciális helyzet, mely csak akkor képzelhető el hosszú távú megoldásként, ha a helyzet rendkívül elmérgesedett, mint például az északír esetben.

Talán le sem kellene írnom, az olvasó ezen a ponton valószínűleg már magától is rájött: függetlenül attól, ki mit gondol a kettős állampolgárság és területi autonómia helyességéről külön-külön, a kettő együtt jelen helyzetben azt jelentené, hogy Magyarország Székelyföldre kvázi condominiumként tekint, ahol a magyar és a román állam közösen gyakorol szuverenitást a terület felett. Amit ma, úgy látszik, a teljes magyar politikai elit Budapesttől Bukarestig képtelen belátni, hogy a kettős állampolgárság kiterjesztésével magunk alatt vágtuk a fát, mert a területi autonómia követelésének ezzel minden normatív alapja megszűnt, ugyanis most már a román fél joggal értelmezheti a területi autonómia igényét a román állam kizárólagos szuverenitásának megkérdőjelezéseként.

Ezért a jelen helyzetben teljesen félrevezető hivatkozási alapként Dél-Tirol esetét felhozni. Ausztria valóban mindent megtett a terület autonómiájának kiharcolásáért, de a kettős állampolgárságot a mai napig nem adja meg a dél-tiroliaknak. Az idén nyáron módosított osztrák állampolgársági törvény vitája során az Osztrák Szabadságpárt, azaz a helyi Jobbik ez irányú törvénymódosítását a konzervatív–szocialista nagykoalíció leszavazta. Annyit meg kell jegyezni, hogy az osztrák állampolgársági törvény fő szabályként nem ismeri el a kettős állampolgárságot, viszont e szabály alól megenged kivételeket – de nem a dél-tiroliaknak. Sokatmondó a Luis Durnwalderrel, Dél-Tirol kormányzójával készült interjú, melyben miután a riporter szembesítette a dél-tiroli kormány jobboldali ellenzékének szlogenjével („Dél-Tirol nem Olaszország!”), a következő módon reagált: „Elérhető célokat kell követnünk. Az ellenzékünk osztrák útlevelet kíván a dél-tiroli német ajkúaknak. Ha lehetséges lenne, én lennék az első, aki felvenné az osztrák állampolgárságot. De Ausztria nem tud gond nélkül útleveleket osztogatni. Olyan célokat kell kitűznünk, amelyek megvalósíthatók.”

Ugyanez a helyzet a finn fennhatóság alá tartozó Åland-szigetek esetében, ahol a helyi svéd kisebbség autonómiát élvez, de nincs integrálva a svéd politikai közösségbe, noha a helyieket ma is erősebb szálak fűzik Svédországhoz, mint Finnországhoz. Jelen helyzetben tehát valójában a kérdés nem úgy hangzik, hogy indokolt-e a székely autonómia, hanem hogy szól-e valami a Székelyföld fölött közösen gyakorolt szuverenitás mellett. Aligha.

Mint arra már fent utaltam, a normatív hivatkozási alap elvesztését tetézi, hogy a kettős állampolgárság megadása a határon túli magyarok számára reálpolitikai stratégiaként is alapvetően elhibázott volt, legalább két okból. Egyrészt a román felet mindenképpen le kellett volna ültetni a tárgyalóasztalhoz, mert egyoldalú lépésekkel autonómiát elérni nem lehet (sőt, mint láthattuk, a condominium is bilaterális egyezmények útján teremthető csak meg). Ehhez kellett volna egy jó hivatkozási alap és megfelelő kommunikáció. A nyugati (például a dél-tiroli) autonómiára valóban lehetett volna hivatkozni, kiegészítve egy olyan kormányzati kommunikációval, amely nem a nemzetegyesítést, hanem a kisebbségvédelmet tűzi ki zászlajára (lásd Kis János évtizedes, ma is aktuális írását és annak tíz pontját).

Az autonómia kiharcolása egyébként sem lett volna rövid távon elképzelhető, Románia ugyanis azzal áltatja magát, hogy unitárius és „osztatlan” nemzetállam, semmibe véve a majd 1,3 milliós magyar kisebbséget. De a kisebbségvédelem politikájával és az autonómiatörekvéssel a románok térfelén lett volna a labda, nekik kellett volna folyamatosan nemet mondani egy Nyugaton alkalmazott legitim és bevált megoldásra. A magyar kormány hosszú távú politikai célja lehetett volna, hogy ezzel a követeléssel folyamatosan szembesítse Bukarestet, és megpróbálja leültetni a tárgyalóasztalhoz, hogy bilaterális úton egyezzenek meg. A Fidesz ehelyett kiterjesztette a magyar nemzet határait a más országokban élő magyarokra, s ez, mint Bauböck segítségével láttuk, a területi autonómia igényével kombinálva már megkérdőjelezi a román állam területi szuverenitását. Minden alapunk meglett volna, hogy Romániát megpróbáljuk kimozdítani az unitárius nemzetállam ábrándjából, a román állam területi integritását azonban nincs jogunk megkérdőjelezni.

Így a román fél a jövőben jogosan kérheti az autonómiatárgyalások alapfeltételeként, hogy Magyarország előbb lépjen hátrébb, és szüntesse meg az egyszerűsített honosítási eljárást, hogy a nem Magyarországon élő, határon túli magyarok a jövőben ne szerezhessék meg a magyar állampolgárságot. A magyar kormány ezt számos okból nem fogja megtenni, de ezek közül a legfontosabb, hogy egy ilyen döntést lehetetlen lenne kommunikálni a külhoni magyarok, főleg a Románián kívüli szomszédos országokban élő határon túli magyar felé.

Visszatekintve tehát a kettős állampolgárság kiterjesztése egy roppant súlyos hiba volt, mert a területi autonómia tényleges előnyökkel járt volna a székelyföldieknek a kettős állampolgárság szimbolikus előnyeivel szemben: a terület igazgatását, oktatását, egészségügyét, rendészetét vagy kultúrpolitikáját a helyi magyar közösség határozhatta volna meg. Ehelyett kaptak egy lehetőséget, hogy leadhassanak egy „fél” szavazatot a magyar parlamenti választásokon (mivel jelen állás szerint a határon túliak egyéni jelöltekre nem, csak pártlistákra voksolhatnak). A kettő között mintha lenne egy árnyalatnyi különbség.