Megtagadott rendszerváltás

Politika  |  2014. július 28.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Orbán beszéde hivatalos állásponttá tette a rendszerváltás eszméinek, a liberális demokráciának a megtagadását. Állításával szemben a liberális demokráciának nincsen sikeres alternatívája a fejlett társadalmakban.

Orbán Viktor idei tusványosi beszédében hivatalossá tette azt, amit kritikusai évek óta állítanak, és amit ezután apologétáinak sem lesz lehetőségük cáfolni. A kormányfő már nem tekinti hivatkozási alapnak és mércének a rendszerváltás ideálját, az alkotmányos, liberális demokráciát. Saját szavaival: a rendszerváltás már csak tapasztalat, és nem referenciapont. Abban nincsen semmi újdonság, hogy Magyarország 2011 óta nem írható le liberális demokráciaként. A miniszterelnök azonban nem csak Magyarországról beszélt, hanem saját hazai rezsimjének kiépítését világtörténelmi összefüggésekbe helyezte. Állítása szerint a 2008-ban kezdődött globális pénzügyi és gazdasági válság a Szovjetunió összeomlásához fogható fordulat, és világszerte a liberális demokrácia végét jelenti. Szerinte a mintaadó országok olyan autokráciák és diktatúrák, mint Oroszország, Törökország vagy Kína. (Nehezen értelmezhető India szerepeltetése a névsorban: a hatalmas és szegény, de az utóbbi évtizedekben viszonylag gyorsan fejlődő ország tengernyi problémájával együtt az alkotmányos demokrácia intézményeit működteti). A kormányfő szerint Magyarország külső és belső konfliktusai abból adódnak, hogy a fejlett országok még nem ismerték fel az új irányt, és fizetett ügynökeik, a civil szervezetek a liberális demokrácia utóvédharcait folytatják itthon, illetve idejétmúlt ideálokat kérnek számon az úttörő magyar kormányon.

Ez utóbbi állítással nem érdemes hosszabban foglalkozni. Az ellenzéki kritika külföldi aknamunkának hazudása minden autokrata vezető ősrégi trükkje. De vajon igaza van-e a kormányfőnek abban, hogy a 2008-as válság a liberális demokrácia végét jelzi? Ezt az álláspontot olyanok is hangoztatják, akik nem osztoznak Orbán céljaiban. Orbán beszédére reagálva Schiffer András mondta, hogy a diagnózissal egyetért, de ő Orbántól eltérően nem az illiberális „munkaállam”-ban látja a liberális demokrácia alternatíváját, hanem a részvételi demokráciában. (Ez elég fontos változás, hiszen Schiffer 2010-ben még arra figyelmeztette a kétharmadot szerzett Fideszt, hogy „nem engedünk a 89-ből”. Schiffer még sosem vázolta értékelhetően az általa preferált részvételi demokratikus eljárásokat, de azzal azért érdemes tisztában lenni, hogy a közvetlen demokráciától alapvetően idegenek a kormányzat felett független kontrollt gyakorló intézmények). Kétségtelen, hogy a nyugati társadalmakban is megfigyelhető az elbizonytalanodás, a liberális demokráciát megkérdőjelező szélsőjobboldali pártok megerősödése. Ezek alapján felvethető a kérdés, hogy a válság valóban alapjaiban kérdőjelezi-e meg a kapitalizmus és a liberális demokrácia berendezkedését.

A válasz azzal kezdődik, hogy a tágan értelmezett nyugati világban, tehát Észak-Amerikában és a többi angolszász országban, Nyugat-Európában és Kelet-Európában – Magyarország kivételével – sehol nem fordultak el a liberális demokráciától, sőt, ilyesmire komolyan vehető kísérlet sem történt. Ez nem azt jelenti, hogy a válság mindent változatlanul hagyott. Az Egyesült Államok és sok más ország a korábbinál szigorúbb pénzügyi szabályozást vezetett be, újraírva a befektetési bankok működését a pénzügyi kockázatvállalást, és jobban védve a pénzügyi szolgáltatásokat igénybe vevők érdekeit. Amerikában és Európában a hatvanas évek óta először újra elsőrendű politikai témává vált a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenség, ami különösen aggasztóan nőtt az utóbbi négy évtizedben. A válság felszínre hozta Európában a felemás unió (monetáris egység költségvetési és politikai unió nélkül) súlyos ellentmondásait. És így tovább. De fontos látni, hogy e fejlemények egyike sem kérdőjelezi meg, a legkisebb mértékben sem, a liberális demokrácia alapjait. Az új amerikai pénzügyi szabályozás (Frank-Dodd törvény) nem más, mint részleges visszatérés a 80-90-es évek deregulációja előtti helyzethez, persze a megváltozott körülményekhez illeszkedve. A társadalmi egyenlőtlenségről folyó vita a liberális demokrácia progresszív liberális és konzervatív jobboldali híveit állítja szembe egymással, nem pedig a liberális demokrácia támogatóit annak ellenfeleivel. Személyes meggyőződésem szerint a liberális demokrácia elkötelezett híveinek üdvözölniük kell ezt a vitát, mert a túlzott egyenlőtlenségek alááshatják a liberális demokrácia társadalmi-érzületi alapjait, sőt, a demokrácia legjobb igazolását nyújtó alapelvek a társadalmi egyenlőség önmagában vett fontossága mellett szóló érveket is adnak. A válság tehát a liberális demokrácián belüli kérdéseket vet fel, nem pedig magát ezt az ideált kérdőjelezi meg, kivéve azokat az országokat, ahol e berendezkedés eleve súlyos gondokkal küzdött.

Tanulságos az összevetés a huszadik századi világháborúk és a 1930-as évek gazdasági világválságával. Amerika bankszabályozással, a kötelező nyugdíjrendszer bevezetésével, és később a társadalombiztosítás kiterjesztésével reagált a krízisekre, megteremtve a széles középosztályon alapuló több évtizedes háború utáni prosperitás alapjait. A liberális demokrácia és piacgazdaság megreformálva és megerősödve került ki a gazdasági katasztrófából. Ahol újabb keletű és problematikusabb volt a politikai elit viszonya a demokráciához – Németország, Ausztria, Olaszország –, ott a liberális demokráciát felrúgták, az ismert eredménnyel. Kijelenthető, hogy azok a társadalmak választották a sikeres pályát, amelyek a liberális demokrácián belüli alternatívákkal kísérleteztek, nem pedig a liberális demokrácia alternatíváival.

De mit mondhatunk az Orbán által példának állított, sikeresnek tűnő autokráciákról? Mint írtam, India rossz példa a liberális demokrácia sikeres alternatívájára, hiszen maga is alkotmányos demokráciát működtet, amennyire az a még mindig sokszázmilliós nincstelen tömeg mellett egyáltalán lehetséges. Oroszország kizárólag hatalmas nyersanyagkincsének köszönheti a gyors növekedés átmeneti epizódjait, az ilyen típusú fejlődés összes átkával együtt: a növekedés a világpiaci energiaárak foglya, a többi, magasabb hozzáadott értékű ágazat elsorvad, ennek megfelelően a társadalomszerkezet torzul, az állam befolyása és önkénye hatalmasra nő. Kína a magyarnál összehasonlíthatatlanul alacsonyabb kiinduló helyzetből volt képes sokáig valóban gyors fejlődést mutatni. A felzárkózó gazdaságok érthető okokból lehetnek képesebb gyors növekedésre, hiszen rövid idő alatt készen vehetik át mindazokat a technológiákat és gazdasági formákat, amelyek hosszú idő alatt érlelődtek ki a mai fejlett társadalmakban. Csakhogy ez a gyors növekedés egy szintet elérve menetrendszerűen beleütközik a politikai intézményrendszer korlátaiba, és ilyenkor vagy a növekedés áll le, vagy a politikai döntéshozás demokratizálódik. Mára széles körben osztott felismerés, hogy Kína közeledik ahhoz a szinthez, amikor szembesül ezzel a dilemmával. A fejlett, követésre érdemes társadalmak között egyet sem találunk, amely a liberális demokrácia tartósan sikeres alternatívája lenne.

Ezt érdemes jól megfontolnia Orbán minden egyes közéleti támogatójának és védelmezőjének. Bár az idei beszéd egyik eleme sem volt teljesen új, most először rendezte ezeket rendszerbe és tette hivatalossá Orbán, hogy az alkotmányos demokráciát nem tekinti többé mércének. Ebben az értelemben a beszéd vízválasztó. Többé senki nem tehet úgy, mintha nem tudná, miről szól a játszma. Orbán nem a rendszerváltás eszméinek folytatója más eszközökkel, hanem a rendszerváltás megtagadója. Aki őt védi, az ezt védi.