Nem az orbáni konszolidációra!

Politika  |  2012. február 11.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormány az ellenzék felé nyitás látszatát kelti – ezzel a politikai mozgósítás visszafogása a célja. Ha az ellenzék ezt az ajánlatot elfogadja, a legfontosabb fegyveréről mond le cserébe a semmiért.

A kormánytöbbség vezető politikusai szerint az elmúlt majdnem két év rohamszerű átalakításai után elérkezett a konszolidáció ideje. A kormánypárt frakcióvezetője még azt is kilátásba helyezte, hogy tárgyalásokat kezdeményeznek az ellenzéki pártokkal a még napirenden lévő sarkalatos törvényekről – persze nem az összesről, csak amelyikről jónak látják. Az ajánlat értékeléséhez két kérdést érdemes végiggondolni: mi az, amit a kormányzat konszolidálni szeretne, és mi indította erre a kezdeményezésre?

Az első kérdés megválaszolásához kézenfekvő támpontot kínál a frakcióvezető történelmi analógiája, amellyel a bethleni konszolidációhoz hasonlította az előttünk álló időszakot (a jó hír, hogy ezek szerint a fehérterroron már túl vagyunk). Az akkori konszolidáció egyik első, szimbolikus állomása volt a Bethlen–Peyer-paktum, amely legalizálta a demokratikus baloldal vezető pártját, cserébe az lemondott a politikai mozgósítás fontos eszközeiről, és ezzel abba is beletörődött, hogy tényleges befolyás nélküli mellékszereplője lesz a jobboldali rezsimnek. Ha ezt kínálja a Fidesz az ellenzéknek, akkor önérzetes demokratának nem kell sokat gondolkodnia, mielőtt visszautasítja az ajánlatot. Egy másik, nagyvonalúbb olvasatban az ajánlat nem a „kötcsei vízió”, a Fidesz több évtizedes hatalmának konszolidációjára vonatkozik, cserébe az ellenzéknek odavetett némi koncért, hanem valódi beleszólásra a közjogi berendezkedés néhány fontos kérdésében. Erre engedne következtetni a frakcióvezető utalása a választási eljárásról szóló sarkalatos törvényre. Hogyan értékelendő a javaslat, ha ezt a jóhiszeműbb értelmezést fogadjuk el?

A választási eljárásról szóló törvény a pártok politikai versenyének fontos szabályozója, többek között ez jelöli ki a kampányolás fő szabályait, például hogy mennyit és milyen feltételek mellett költhetnek a pártok fizetett hirdetésre, kitől gyűjthetnek adományokat, és milyen hosszú a kampány. E kereteknek hasonló a jelentősége a tisztességes politikai verseny feltételeinek garantálása szempontjából, mint a választási rendszer szabályainak. Ezért alapkövetelmény, és nem holmi kegy kérdése lenne, hogy ezeket a szabályokat a különböző helyzetű versengő pártok közösen állapítsák meg. Ám a politikai verseny teljes intézményes környezete még egy esetleges méltányos részmegegyezés esetén is szélsőségesen egyoldalú maradna. Hiába születne elfogadható tartalmú szabályozás a kampányszabályokról, ha egyszer a választási rendszer a Fidesz pillanatnyi igényeihez lett igazítva, a választókerületi beosztás jelentősen megnehezíti a mai kormánytöbbség leváltását, az egypárti médiatanács és -hatóság által uralt médiatájképen nyomasztó túlsúlyban van a kormánypárti sajtó, és apránként kiteljesedik a vitás választási ügyekben dönteni hivatott bíróságok kormánypárti befolyásolhatóságának a lehetősége is.

Ilyen feltételek mellett illúzió a fair politikai verseny. A szuverén.hu nem ellenzi általában a jobb- és baloldal közötti közeledést, és kezdettől hangoztatott meggyőződésünk, hogy a demokratikus jogállam csak a két oldal megegyezésével állítható helyre. Ám a majdani megállapodásnak egyenlő felek közös művének kell lennie, nem pedig az egyik fél által az erő pozíciójából gyakorolt kegynek. Ezért őrületes politikai hibát követnének el a demokratikus ellenzéki pártok, ha elfogadnák a tárgyalási javaslatot: csak akkor szabad leülni a kormánnyal, ha a tárgyalás része a médiatörvény, a választási törvény, az igazságszolgáltatásról szóló törvény és ezek alaptörvényi eredői is, és az ellenzék garanciákat kap arra, hogy valódi befolyása lesz a végeredményre. Bármi, ami ennél kevesebb, csak arra volna jó, hogy utólag a konszenzus látszatával ruházza fel az elmúlt másfél évben kialakított hatalmi rendszert. Ha ehhez asszisztál az ellenzék, akkor szembefordul mindennel, amit eddig az Orbán-rezsimről mondott.

Ám érdemes a kérdést más összefüggésből is megvizsgálni: mi motiválhatta a kormányt az ellenzék felé nyitásnak legalább a látszatára, és mit sejtet ez arról, ahogy saját politikai helyzetét látja? Azt a lehetőséget nyugodtan félretehetjük, hogy a kormánytöbbséget a konszenzuskeresés őszinte vágya mozgatja. Ha ezt kizárjuk, két egymást nem kizáró lehetőség kínálkozik. Az egyik az, hogy a kormány célja a külföldi partnerek, az Európai Unió és a piacok megnyugtatása, a kritikák semlegesítése. Az sem kizárt, az unió részéről a kormányfő értésére adták, az ellenzékkel való viszony valamelyes rendezése amolyan puha feltétele az IMF-tárgyalások elindulásának. A másik lehetőség, hogy a kormány arra jutott, a külföld véleményétől függetlenül is, hogy a végtelenségig elhúzódó hideg polgárháború, a magas szinten állandósuló politikai mobilizáltság már saját politikai érdekei ellen hat. A szélsőségesen kimerült magyar társadalomban a lázas állapot tartóssá válása kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan folyamatokat indíthat el, különösen az idén és jövőre várható további súlyos megszorítások közepette, és ez könnyen ellene fordulhat. Ezért úgy vélheti, ideje előkészíteni a demobilizálást. A tárgyalóasztal mellől az ellenzék aligha folytathatja a folyamatos utcai mozgósítást, ami mára legfontosabb politikai eszközévé vált.

A legvalószínűbb az, hogy mindkét megfontolás szerepet játszik abban, hogy a kormány a nyitás látszatát akarja kelteni. De ha így áll a helyzet, akkor könnyen belátható, hogy a tartalmi okok mellett a stratégiai szempontok is mind az ellen szólnak, hogy az ellenzék elfogadja az ajánlatot. Ha az ellenzékkel való békülés az IMF-megegyezés informális feltétele, akkor az ellenzék alkuhelyzetben van, és ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a tárgyalások ne csak a kormány által kimazsolázott elemekről szóljanak, hanem a fair politikai versenyt súlyosan sértő többi törvényről is. Továbbá ha az ellenzék lemond az utcai mozgósításról, vagy mérsékli azt, akkor – tényleges parlamenti súly és számottevő médiahátország híján – legfőbb fegyveréről mond le. Mára gyakorlatilag eldőlt, hogy az Orbán-rezsim csak a folyamatos parlamenti és parlamenten kívüli nyomásgyakorlás együttes alkalmazásával váltható le. A törvényes – de adott esetben a polgári engedetlenség határáig elmenő – köztéri politizálás a következő években minden bizonnyal egyre nagyobb szerephez fog jutni, ha a parlamenti és azon kívüli ellenzékben maradt bármennyi életösztön. Ezért az ellenzéknek éppenséggel nem a demobilizálás az érdeke, hanem ellenkezőleg, a törvényes mozgósítás minél szélesebb eszköztárának kiépítésével kell felkészülnie 2014-re és arra, ami azután jön.