Politikai elszámoltathatóság

Politika  |  2010. szeptember 11.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

2006 őszén máig feltáratlan hátterű, súlyos rendőri jogsértések történtek. Ha az akkori kormányoldal képviselői nem működnek együtt az ezt vizsgáló bizottsággal, nem képviselhetik meggyőzően a jogállam védelmét.

Az alkotmányossággal kapcsolatos súlyos gondok nem a 2010-es parlamenti választások nyomán kétharmados többséget szerző kormányzat lépéseivel kezdődtek Magyarországon. A jogállami intézmények tekintélye legalább tíz éve folyamatosan süllyed – ennek okairól még sokat, sokszor kell majd beszélni. A folyamat egyik epizódjának azonban most sajátos aktualitása van. 2006 szeptemberében és októberében az akkori balközép kormány politikája elleni tiltakozás részben erőszakos utcai tüntetésekbe torkollott, a rendőrség fellépése pedig kirívóan agresszív, számtalan esetben jogsértő, és vélhetően igen szakszerűtlen is volt. A rendőrség ilyen súlyos kisiklása önmagában is alkalmas arra, hogy megrendítse a bizalmat az állami intézmények iránt, de ami ezután történt, az közéletünk egyik maradandó szégyenfoltja. Az akkori kormánytöbbséghez tartozó szocialista és szabad demokrata vezetők és számos, velük rokonszenvező közszereplő az elkövetett jogsértések jelentőségét kisebbíteni igyekezett, a rendőrség fellépését mentegették, vagy egyenesen méltatták, az érintett rendőri vezetőket pedig kitüntették. Nem kétséges, a közvélemény jó részének a gondolkodásába hosszú időre beleégett, hogy az akkori kormányoldal és támogatói számára az alapvető jogok csak addig fontosak, amíg azok tiszteletben tartásától politikai előnyt remélhetnek.

A tavaszi kormányváltás után az Országgyűlés emberi jogi bizottsága albizottságot hozott létre „a 2002 és 2010 között és különösen 2006 őszén az állam részéről a politikai szabadságjogokkal összefüggésben elkövetett jogsértések” kivizsgálására. Az albizottság feladat-meghatározása mindenképpen kételyeket ébreszt a feltáró szándék, az igazságkeresés őszinteségét illetően, hiszen az MSZP–SZDSZ-kormányzás időszakának egészét próbálja a jogtiprás gyanújába keverni, s ez elfogadhatatlan. Ennél nagyobb baj, hogy ezzel kibúvót nyújt a volt kormány tagjainak és a volt kormánypárt mai képviselőinek kötelességük teljesítése alól. A szocialista párt bojkottálja az albizottságot, és arra kéri fel Szilvásy Györgyöt, aki az események idején a titkosszolgálatokat felügyelő miniszter volt, hogy ne menjen el bizottsági meghallgatására, noha ez alkotmányos kötelessége lenne. (Korábban Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök jelezte, hogy ő sem megy el a bizottság ülésére.)

A szocialista politikusok viselkedése érthető: az alkotmányos fékeket folyamatosan romboló kormánytöbbség politikájának központi eleme az egész megelőző ciklus illegitim, törvénytelen korszakként való ábrázolása, és az albizottság nyilvánvalóan ennek a törekvésnek az egyik eszköze. Erős a kísértés, hogy csalást és ármányt kiáltva az egésznek hátat fordítsanak. A kísértés erős – mégis ellen kéne állni neki. Több okból is.

Az első és közvetlen ok az, hogy noha a 2002 és 2010 közötti korszak egészét törvénytelennek feltüntetni elfogadhatatlan, 2006 őszén valóban súlyos, szisztematikus jogsértések történtek, amelyek háttere, mozgatórugói máig feltáratlanok. Ebben az állapotban hitelt nyernek még a megbízhatatlan, képtelen vádaskodások is – ennek a helyzetnek a fenntartása aligha lehet érdeke a szocialista pártnak vagy bárkinek, aki a közhatalom iránti bizalom megerősítését tartaná üdvösnek. Idetartozik az is, hogy Szilvásy bizottság elé idézése nem önkényes, légből kapott. Pozíciójánál, az akkori miniszterelnökhöz fűződő viszonyánál fogva sok olyasmiről tudhat, aminek nyilvános megismerése közelebb vihetne a tisztázáshoz és, ha szükséges, a felelősök felelősségre vonásához.

A második ok a következő. Tagadhatatlan, hogy az albizottságot az egyik politikai oldal szempontjai hívták életre, és vélhetően azokat fogja kiszolgálni. Ám ez nem feltétlenül idegen az ilyen vizsgálóbizottságok működésének alapmechanizmusától. A vizsgálóbizottságok politikai testületek, amelyek a politikai elszámoltathatóságot és számonkérhetőséget hivatottak szolgálni. A politikai elszámoltathatóság akkor működik megfelelően, ha a választók leváltják a választott tisztségüket rosszul ellátó politikusokat. Ez természetesen különbözik a jogi felelősségre vonástól. A jogi felelősségre vonást a politikától szigorúan elválasztott intézményekre kell bízni, ám más a helyzet a politikai elszámoltathatósággal: bár a független intézmények ebben is fontos szerephez jutnak, nem ismeretes hatékonyabb motorja a politikai számonkérhetőségnek, mint a kormánytöbbség és az ellenzék közötti szakadatlan, jól szabályozott politikai verseny. E versengés az egyes politikai oldalak közvetlen érdekévé teszi, hogy a másikra nézve kedvezőtlen, saját céljaikat pedig kedvező megvilágításba helyező információk kerüljenek nyilvánosságra. Jól működő szabályok mellett a politikai versengés az elszámoltathatóságot és így a közérdeket viszi előre, mégpedig olyan módon, hogy a versengő pártok politikai érdekét, e rendkívüli motivációs erőt fogja be a közjó szolgálatába. A vizsgálóbizottságok a politikai versengés jól szabályozott színterei, s így egyszerre szolgálhatják az egyes politikai szereplők politikai szempontjait és a politikai elszámoltathatósághoz fűződő közérdeket. Ezért hamisan cseng, ha azzal próbál valaki kibújni a számonkérhetőség alól, hogy az egész „cirkusz” politikai érdekeket szolgál. Ez ugyan igaz, de éppen ez ad esélyt a sikeres működésre. Aki a „bizottságosdit” próbálja lejáratni, az az ellenzék legfontosabb fegyverének, az elszámoltathatóságnak az esélyeit rombolja.

A harmadik, látszólag kevésbé fontos, de távolról sem mellékes megfontolás, hogy bár a szocialista párt láthatóan úgy véli, politikai problémáit azzal minimalizálhatja, ha lejáratja a bizottság hitelét, ennek valószínűleg az ellenkezője az igaz. Az MSZP mostani lépései talán alkalmasak arra, hogy bizonytalan meggyőződésűekben gyengítse a bizottság majd elkészülő jelentésének hitelességét, de összességében a párt legfontosabb mai politikai céljainak elérését akadályozzák. Ha a párt nem mutat őszinte hajlandóságot e szégyenteljes epizód tisztázására és a benne kompromittálódott emberek saját soraikból való eltávolítására, akkor nemcsak az akkori jogsértésekkel kapcsolatos heves ellenérzések terhét fogja tovább cipelni, hanem a jogállam védelmét sem képviselheti meggyőzően. Ezt nemcsak a párt híveinek lesz okuk sajnálni, hanem mindenkinek, akit mély aggodalommal töltenek el a most kibontakozó folyamatok.