Semmisségi politika

Politika  |  2011. március 5.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A semmisségi törvényjavaslat valódi sérelmeket elfogadhatatlan eszközzel akar orvosolni. Politikai üzenete az, hogy a nem jobboldali kormányzás idején a közhatalom működése is illegitim.

A tervek szerint a jövő héten fogadja el az Országgyűlés az úgynevezett semmisségi törvényt, amely politikai döntéssel megsemmisítené a 2006. szeptember 18. és október 24. között, vagyis az erőszakos kormányellenes zavargások idején, garázdaság, rongálás és hivatalos személy elleni erőszak vádjában hozott terhelő bírói ítéletek közül azokat, amelyeket kizárólag rendőrök vallomása alapján hoztak. A semmisségi törvény nem amnesztiát állapít meg, amely a jogerősen elítélteket csupán mentesíti az ítélet jogkövetkezményeitől, hanem magukat az ítéleteket nyilvánítja semmissé. Értelemszerűen ezzel a javaslat a bíróság ítéletéhez vezető teljes igazságszolgáltatási folyamatot, a nyomozástól a vádeljáráson keresztül a független bíróságok tárgyalásáig és az ítélethozatalig, érvénytelennek nyilvánítja. A javaslat célja, indoklása szerint, hogy „visszaadja az igazságszolgáltatás jogszerűségébe vetett társadalmi bizalmat”, amellett, hogy erkölcsi kárpótlást nyújt azoknak, akiknek sérültek a tisztességes eljáráshoz fűződő jogaik.

Nem férhet hozzá kétség, hogy 2006 őszén a tömegoszlatások során igen súlyos jogsértések történtek, és abban sincs okunk kételkedni, hogy számos megkérdőjelezhető bírói ítélet született. Az sem vitás, hogy a kormány akkori irányítói, a szocialista-szabaddemokrata kormánytöbbség politikai vezetői érzéketlenül, demokratákhoz méltatlan módon nyilvánultak meg a jogaikban és testükben, lelkükben megsértett emberek ügyében. A liberális és szocialista baloldal közéleti hangadóinak zöme a mai napig adós azzal, hogy számot vessen az akkor történtekkel, saját akkori reakcióival és mindezek máig roncsoló hatásával. Voltak fontos kivételek, de sajnos egészen friss példa mutatja azt is, hogy sokaknál a szembenézés szükségessége sem vált még világossá. Meggyőződésem, hogy a balközép politikai újjáépítésének és a közvélemény előtti erkölcsi rehabilitációjának ez a számvetés elengedhetetlen feltétele. De ez egy másik írás tárgya. Most arról kell szólni, vajon a mai kormánytöbbség megfelelő eszközt választott-e „az igazságszolgáltatás jogszerűségébe vetett társadalmi bizalom” helyreállításához.

A semmisségi javaslattal kapcsolatban két összefüggést érdemes vizsgálni. Először, a tervezet nyilvánvalóan alkotmányellenes, hiszen összeegyeztethetetlen a hatalmi ágak szétválasztásával, az igazságszolgáltatás függetlenségével. Ha ma a jobboldali kormánytöbbség egyszerű, feles parlamenti döntéssel semmissé tehet neki nem tetsző bírósági ítéleteket, és ezt az Alkotmánybíróság netán érvényben hagyja, akkor mi akadályozna meg egy majdani más összetételű többséget abban, hogy érvénytelenítse például a BKV-s és más korrupciós ügyekben meghozandó ítéleteket? Ha egy ilyen jogszabály meghozható, és hatályban maradhat, akkor megnyílik az út a kettős jogrendszer kialakulása előtt, amelyben a politikától távol eső ügyekben többé-kevésbé megfelelően működik az igazságszolgáltatás, és érvényesülhetnek a jogállami követelmények, míg a politikailag kényes, a hatalmon lévők számára fontos ügyekben az önkény az úr. Végiggondolni is nehéz, milyen hatással lenne az igazságszolgáltatás működésére, ha a politika irányítói ismételten meghozott hasonló semmisségi szabályokkal kialakítanák az ügyészekben és bírákban azt a várakozást, hogy a politikailag kényelmetlen ítéletek egyszerű parlamenti döntéssel semmissé tehetők, meghozóik nyilvánosan meghurcolhatók és megbélyegezhetők. Egyvalami azonban biztos: a hatás nem az igazságszolgáltatás jogszerűségébe vetett társadalmi bizalom megerősödése lenne.

Másodszor, érdemes végiggondolni, hogyan jutottunk idáig, miképp juthattak a kormánytöbbség vezetői arra a belátásra, hogy mindez elfogadható gyakorlat. A semmisségi terv politikai jelentésének megértéséhez akkor kerülünk közelebb, ha a javaslatot összevetjük azzal a kézenfekvő, jogállami alternatívával, amit a jogsértéseket valóban a szívén viselő kormányzat választhatott volna. Ez a jogállami alternatíva az lett volna, hogy a kormányzat vagy a hamis rendőri tanúvallomásról tudomást szerző országgyűlési képviselő perújítást kezdeményez az érintett ügyekben. Ez a megoldás lehetővé tenné, hogy ne mendemondák és hiedelmek alapján általában, hanem esetről esetre, tényszerűen, pártatlan eljárásban megvizsgálják a megkérdőjelezhető ítéleteket, illetve vallomásokat. Ugyanakkor ez az út nem épülne arra a feltételezésre, hogy minden rendőr eleve hamisan tanúskodott.

A javaslat indoklása szerint „számos példa támasztja alá, hogy a gyakran csak »rossz időben, rossz helyen« lévő áldozatok ellen, a rendőrhatósági eljárást utólag is igazolandó, hamis, illetőleg valótlan tartalmú rendőrségi tanúvallomások alapján indult szabálysértési vagy büntetőeljárás”. Ha a beterjesztő Balsai István fideszes képviselő számos példáról tud, akkor ezekről kellene beszélnie és szükség esetén kezdeményeznie a perújítást, illetve a büntetőeljárást hamis tanúzásért és közokirat-hamisításért. Ezzel szemben a semmisségi javaslat azt az általánosított feltételezést ruházza fel a törvény státuszával, hogy valamennyi rendőr hazudott, és egyetlen, az ezekben az ügyekben eljáró ügyész vagy bíró sem volt képes vagy hajlandó vizsgálni a rendőri vallomások igazságtartalmát. (Azt csak mellékesen jegyezzük meg, hogy nagyon nehéz lesz olyan ügyet találni, amelyben kizárólag a rendőrök vallomása alapján hoztak ítéletet, hiszen maguk a gyanúsítottak általában tesznek vallomást.)

Demokratikus jogállamokban csak akkor van példa bírói ítéletek politikai döntéssel történő érvénytelenítésére, ha nagyon erős indokok alapján feltételezhető, hogy bizonyos ügyekben eleve nem is teljesülhettek a pártatlan, tisztességes eljárás feltételei. Magyarán, diktatúrák idején hozott ítéleteket szoktak – kivételes esetben – így megsemmisíteni. A jobboldali kormánytöbbség azt mondja ezzel a törvénnyel, hogy 2006 őszén Magyarországon szünetelt a demokratikus jogállam, más gesztusaival, például a „a 2002 és 2010 között és különösen 2006 őszén az állam részéről a politikai szabadságjogokkal összefüggésben elkövetett jogsértések” kivizsgálására létrejött parlamenti albizottság feladatmeghatározásával pedig azt, hogy a baloldali kormányzás egész időszaka az általános jogtiprás korszaka volt.

Miközben a 2006-os jogsértéseket magunk is igen súlyosnak és az arra adott baloldali közéleti reakciók többségét felháborítónak vagy nem kielégítőnek tartjuk, látnunk kell, hogy mire megy ki ez a játék. Annak a magyar jobboldali véleményvilágban mélyen gyökerező nézetnek a megnyilvánulása ez, amely szerint a nem jobboldali kormányzás eleve nem is lehet politikai értelemben legitim. Ez a nézet kap hangot akkor, amikor a jobboldal vezetője arról beszél, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”, vagy hogy az országnak akkor van először igazi fővárosa, amikor az jobboldali polgármestert választ. Ez a nézet egészül ki most azzal a következtetéssel, hogy baloldali kormányzás idején a jogállami intézmények sem működhetnek legitim módon, ezért eljárásaik tetszés szerint, utólag megváltoztathatók. Most válik csak igazán nyilvánvalóvá, amit eddig is tudhatott az, aki figyelt: ez a vélemény nem csupán erkölcsileg aggályos és sértő, hanem egyúttal összeegyeztethetetlen is a demokratikus jogállam eszméjével és gyakorlatával. Amikor a jobboldal vezetői valóban magától értetődőnek tekintik, hogy ellenfeleik csak hazugsággal és ármánnyal kerülhetnek kormányra, akkor előbb-utóbb azt is természetesnek kell tekinteniük, hogy ellenfeleik kormányzása idején a közhatalom működése általában is illegitim, és ez persze jóvátételért kiált. Így jutnak el oda, hogy a – sok esetben valódi – jogsértések orvoslása érdekében magának az alkotmányosságnak az alapelveit törik át.

Ahogy a kormányzat társadalmi támogatottsága a ciklus előrehaladtával várhatóan tovább csökken, és szükséglete az elterelő műveletekre ezzel párhuzamosan nő, valószínűsíthetően szaporodni fognak az ilyen lépések. Ez komoly próbatétel elé állítja majd az Orbán-korszak utáni demokratikus korrekciót támogató közéleti és politikai szereplőket. Nem szabad elkövetniük ugyanazt a hibát, hogy a mostani normasértéseket a jogállami működés felforgatásával orvosolják.