Unortodox diplomácia

Politika  |  2012. szeptember 3.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A baltás, unortodox külpolitika az unortodox gazdaságpolitika folytatása más eszközökkel, más terepen. Az elmúlt két év legfontosabb hazai fejleményei – a demokratikus jogállam megcsonkítása, Magyarország fokozódó nemzetközi elszigetelődése, a gazdaság recesszióba hanyatlása – értelmezhetőek egy olyan folyamat keretében, amelynek kiindulópontján egyetlen súlyosan elhibázott gazdaságpolitikai döntés, és az ahhoz tűzön-vizen át való ragaszkodás áll.

A 2010. nyarán kormányra került Fidesz egyetlen intézkedést tartott fontosnak, a felső szja-kulcs eltörlését, amelytől akkor még a 6-7 százalékos növekedés gyors kibontakozását várták. Ezért a kormány először azt szerette volna elérni, hogy az Európai Bizottság engedélyezze a költségvetési hiány átmeneti elengedését. Amikor ez a terv meghiúsult, akkor jött az első unortodox akcióprogram, amelynek középpontjában a visszamenőlegesen kivetett bankadó állt. Csakhogy az Alkotmánybíróság egy másik ügy kapcsán az év őszén jelezte, hogy a visszamenőleges adóztatás alkotmányellenes, ezért azonnali válaszcsapásként a kormánytöbbség megcsonkította az AB hatáskörét. Ezen a ponton átszakadt valamilyen gát. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a 2012-as költségvetés sem rakható össze elfogadható módon az állandó bevételek és kiadások egyenlegeként, jött a magánnyugdíjpénztár-államosítás, amelynek alkotmányosságát az AB már el sem merte bírálni.
 Időközben az államosítások, visszamenőleges intézkedések és az általános gazdaságpolitikai irracionalitás hatására végzetes folyamatok bontakoztak ki a gazdaságban: bizalmi válság alakult ki, visszaestek a növekedés alapját adó beruházások és a banki hitelezés, és elszállt a nemzeti valuta árfolyama. Mivel az államkötvénypiacról egyre nehezebbé vált az ország finanszírozása, a kormány visszakényszerült az IMF-hez, de láthatóan nem döntötte el, hogy valóban meg akar-e állapodni, vagy csupán a tárgyalások ténye miatt részlegesen visszatérő piaci bizalom előnyeit akarja kihasználni. Ez a kettőség vissza-visszatérően mini-krízisekhez vezetett, amelyek során azért a kormányzat érdemi kérdésekben meghátrálásra kényszerült. Ilyen volt a jegybanki függetlenség ügye, amelyben az ezidő szerinti végső változat elég messze van a tavaly decemberitől, és utólag elég jól látható az is, hogy a Handó Tünde vezette OBH hatáskörének érdemi visszametszése volt az IMF-tárgyalások tényleges megkezdésének a feltétele.
 Ugyanakkor az is egyre nyilvánvalóbb, hogy a kormányfő egyelőre nem hajlandó az IMF gazdaságpolitikai elképzeléseit elfogadni, és aktívan foglalkozik az alternatív finanszírozási lehetőségekkel. Még tavaly felmerült Kína és Szaud-Arábia mint az IMF lehetséges alternatívája, de ezek a kísérletek eddig ismeretlen okokból mostanáig nem hoztak számára eredményt. Ezután jelentek meg hírek idén nyáron a török és azeri valutában jegyzett magyar államkötvény-kibocsájtásról, amely szintén a kormánynak az IMF-fel szembeni mozgásterét volt hivatott bővíteni. Mint tudjuk, a kormányfő személyesen kétszer találkozott Azerbajdzsán elnökével az elmúlt év során.
 Mai tudásunk szerint ez a törekvés adja az egyetlen életszerű magyarázatot az örmény társa meggyilkolásáért Magyarországon 2007-ben életfogytiglani börtönre ítélt azeri tiszt átadására. Az általános örmény-azeri konfliktus dolgában a magyar kormánynak nem kell és talán nem is volna helyes állást foglalnia, és az átadási ügy értékelése sem függ attól, hogy ki miképp vélekedik erről a konfliktusról. Az átadás megítélésénél egyetlen lényegi szempont van: mit tudott, mit kellett volna tudnia a magyar félnek arról, hogy mi fog történni utána. Ebből a szempontból nem kell a képzeletünkre hagyatkoznunk: a baltával gyilkoló azeri tisztet hazájában évek óta nemzeti hősként ünneplik, ezért nem lehetett komolyan vehető semmilyen azeri garancia arra nézve, hogy teljes büntetését majd ott ténylegesen ki kell töltenie. Ha ezt a magyar kormány nem tudta, akkor kriminálisan naív volt és egyúttal elmulasztotta a kötelező tájékozódás minimumát is, ezért súlyosan hibáztatható, és a felelősnek mindenképpen mennie kell. Ha viszont tudta, akkor mérhetetlenül cinikusan járt el, és a következmények feltérképezése dolgában – örmény diplomáciai szakítás, amerikai tiltakozás – így is bűnösen mulasztott. A második feltételezés sokkal életszerűbb. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a magyar kormány tiltakozása az azeri elnöki kegyelem után feltűnően sokat késett, és akkor is elég visszafogottra sikerült.
Ez önmagában is azt a feltételezést erősíti, hogy az átadást a cserébe elvárt gazdasági segítség motiválta. Hiszen a hivatalos tiltakozással a magyar kormány éppen azt az azeri jóindulatot kockáztatná, amit az IMF-tárgyalások előtt biztosítani próbál magának. És ha helytálló a feltételezés, hogy az átadás az azeri államkötvény-akcióhoz kötődik, akkor kevés kétség fűződhet ahhoz is, hogy a rab átadása személyesen a kormányfő döntése kellett, hogy legyen. Valószínűsíthető, hogy a külügyi apparátus figyelmeztette a várható következményekre, de a miniszterelnök felülbírálta azt.
A rendszerváltás óta eltelt évtizedek talán legnagyobb külpolitikai fiaskója tehát a Orbán-Matolcsy-féle gazdaságpolitika egyenes következménye. Ez azért hangsúlyozandó, mert rávilágít arra az összefüggésre, hogy az unortodox gazdaságpolitika hazai verziója nem csak gazdaságpolitikai kérdés, és nem csak a gazdaságban vezet üzemzavarhoz. Ez a politika összeegyeztethetetlen a demokratikus jogállammal éppúgy, mint hazánk nyugati intézményes beágyazódásával. Okkal feltételezhető ugyan, hogy a kormányfőnek ettől függetlenül is szándékában állt a nyugati kötelékek lazítása és az alkotmányos fékek és ellensúlyok rendszerének meggyengítése, de a saját hibás döntései által előidézett gazdasági kényszerpálya roppant mértékben felerősítette ezt a folyamatot. És amíg a gazdaságpolitikában nincs valódi fordulat, addig ezeken a területeken sem lesz.