Van-e még mozgástér?

Politika  |  2011. december 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az Orbán-rezsim kiépülése ellenére ma is van mozgástér a politikai fellépésre. Ha mindenki lehetőségeihez mérten teszi a dolgát, visszafordítható a demokrácia leépülése.

Egy évvel ezelőtt, amikor már jócskán előrehaladt a kétharmados jobboldali többség az alkotmányosság szétzilálásában, azt írtuk, a kormányfő kurzusépítési kísérletének a sikere jelentős részben azon múlik, hogy a cselekvési helyzetben lévő szereplők – a félig-meddig még független intézmények, a sajtó, a politikára figyelő aktív állampolgárok – elegendő számban felismerik-e, hogy van mozgásterük a tiltakozásra, a folyamatok hátráltatására, a kulcsfontosságú időnyerésre. Korábban azt is elemeztük, a közvélemény ítélete a „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” kísérletéről a tágabb politikai kontextustól függően fog eldőlni. A közvélemény egy számottevő kisebbsége aktívan és tudatosan elutasítja a demokratikus jogállam szétmorzsolását, míg egy másik kisebbsége támogatja azt, de a társadalom nagyobbik része figyel és kivár: ők azok, akik nem elutasítóak az egyéni jogokat tiszteletben tartó, a közhatalmat korlátok közé szorító jogállammal és a piacgazdasággal szemben, de a korábbi évek csalódásai után nyitottak arra a felvetésre, hogy a rendszer kisebb kiigazításra szorul. Az ő ítéletük az orbáni kísérletről többek között azon fog múlni, hogy a kurzusépítés időszakában a közállapotok javulását vagy romlását érzékelik-e.

Hogyan állunk most, egy év múltán? A rendszer végleges – vagy most annak gondolt – keretei már nagyjából a helyükre kerültek. Egy éve még kérdéses volt a bírói hatalmi ág helyzete, ma már tudjuk, az alaptörvény kidolgozásában fontos szerepet játszó vezető fideszes politikus felesége, a kormányfő személyes baráti körének tagja lesz a bírói igazgatási csúcsszerv vezetője, egy személyben döntve bírói kinevezésekről, áthelyezésekről vagy akár az adott ügyben eljáró bíróságról. Egy éve még azt lehetett gondolni, az Alkotmánybíróság csonkolása talán megáll a hatásköri szűkítésnél. Ma már tudjuk, a testület meghagyott jogkörét is sokkal nehezebben fogja tudni gyakorolni, mert drasztikusan szűkül azok köre, akik hozzáfordulhatnak. A médiatörvény elfogadását övező botrány után nem volt teljesen alaptalan abban bízni, hogy a károk enyhítésére az egypárti médiahatóság némi önmérsékletet gyakorol. Mára tudjuk, nem teszi: éppen most fosztotta meg frekvenciájától az egyik még megmaradt ellenzéki fórumot. Egy éve még lehetett reménykedni abban, hogy a kormánytöbbség méltányos választási törvényt fogad el, ma már tudjuk, az egyoldalú előnyszerzésben egészen addig elment, ameddig a többpárti keretek meghagyásával egyáltalán elmehetett. A választási eljárásról szóló sarkalatos törvény a jövő évre maradt ugyan, de most már senkinek nem lehetnek kétségei afelől, hogy a kampányköltekezés szabályait is maximálisan a saját érdekei szerint alakítja majd ki a Fidesz. Mi a mozgástér most, és mit mondhatunk a közvélemény mozgásáról?

Az teljes bizonyossággal kimondható, hogy a Fidesz kurzusépítő kísérlete nem nyerte el a közvélemény támogatását. A három függetlennek tekinthető közvélemény-kutató, a Medián, a Tárki és az Ipsos mérései egyöntetűek abban, hogy a kormánypárt az összes választó körében elveszítette tavaly nyári szavazóinak a felét. A három intézet adatainak átlaga szerint a Fidesz támogatottsága az összes választó között csak 21 százalék, mindössze három százalékponttal több, mint a demokratikus ellenzék parlamenti pártjainak együttes támogatottsága (18 százalék), amelyek egyébként nem növelték érdemben táborukat. Eközben az elsöprő többség szerint rossz irányt vett az ország, és a kormányfő személyes elfogadottsága is karrierje mélypontján áll: a Medián szerint a szavazók kevesebb mint egyharmada látja őt szívesen fontos politikai pozícióban. Az sem látható, hogy a következő két évben milyen kormányzati sikerektől remélhetné a Fidesz elfordult szavazóinak visszatérését. A kormány épp sorsfordító tárgyalások előtt áll, ahol csak számára rossz alternatívák közül választhat: vagy elfogadja az Európai Unió és a valutaalap súlyos politikai kudarccal felérő ultimátumát, vagy az összeomlást kockáztatja. De még ha számára a legjobban alakulnak is a dolgok, a következő két év csak fájdalmas megszorításokat és stagnálást hoz, miközben a növekedést és foglalkoztatásbővülést segítő reformok már aligha jönnek. Nagyon nagy tehát a valószínűsége, hogy két év múlva a közvélemény negatív ítéletet fog mondani az Orbán-kormány összteljesítményéről, és ebben az összefüggésben fogja értelmezni majd a demokratikus jogállam korlátozására tett rendszerszintű kísérletet is. Ez esélyt kínál a jogállam híveinek, de távolról sem biztosítja automatikusan a sikert.

Nem valószínű ugyan, de nem is elképzelhetetlen, hogy bár a közvélemény túlnyomó többsége kiábrándul Orbán kísérletéből, apátia és rendkívül alacsony részvétel mellett a jobboldal vezetője lehetőséget kap a folytatásra 2014-ben. Ez a lehetőség akkor válik világosabbá, ha megértjük, a kurzusépítés milyen mechanizmusokon keresztül fejti ki hatását. A folyamatosan romló gazdasági és politikai helyzetben a féloldalas, torz nyilvánosság, a független intézmények megzabolázása, a megfélemlítés légköre és a szakadatlanul harsogó kormánypropaganda sem akadályozhatja meg, hogy a társadalom többsége elforduljon a kormányon lévőktől. De arra van némi lehetőség, hogy a rossz közérzet ne forduljon aktív tiltakozásba: az ellenvélemények elhallgatása vagy eltorzítása és a társadalmi elégedetlenség mértékének eltitkolása kétféle módon is erősítheti a tehetetlenség érzését. Egyfelől az alternatívák hiányának képzetét kelti, és így arra a téves következtetésre vezethet, hogy bár rosszul mennek a dolgok, nincsen más lehetőség. Másfelől könnyen kialakulhat az a tudat minden elégedetlenkedőben, hogy bár ő maga rosszul érzi magát, ebben nem osztozik vele a társadalom többsége, és ezért nincsen esély a változtatásra, még ha lehetne is jobban intézni az ország ügyeit. Ha ez a két mechanizmus elég széles körben érvényesül, akkor az általános elégedetlenség sem vezet feltétlenül az Orbán-rezsim bukásához.

Ezért kulcsfontosságú, hogy a cselekvési helyzetben lévő szereplők miként élnek a lehetőségeikkel. Ebből a nézőpontból szemlélve az elmúlt egy év meglehetősen vegyes képet mutat. Az AB év végi hármas döntése ellenére messze elmaradt alkotmányos lehetőségeitől, és például a médiaszabályozással kapcsolatos ítélete több nagy horderejű kérdést egyáltalán nem is érintett. Az ombudsmanok az adatvédelmi biztos kivételével politikailag fajsúlyos kérdésekben nem vállaltak konfrontációt a kormányzattal. A legnagyobb befolyású kereskedelmi tévék részben a depolitizálódás, részben az alkalmazkodás útját járják. Másfelől, a nyomtatott és internetes sajtóban egyáltalán nem hallgatott el a kritikai szemlélet, sőt, mintha az utóbbi időben erősödőben lenne. A szakszervezetek elszántnak tűnnek arra, hogy vállalják a nyílt konfrontációt. A kormány általános politikai stílusa itt is visszaütött: ha nem tárgyal senkivel, és nem enged semmiben, akkor nem marad más lehetőség a többi szereplő számára, mint az ellentámadás. Az állampolgárok egyéni és közösségi tiltakozó akciói figyelemre méltóak: megmutatták, hogy még a pártirányítás alatt álló közmédiában is részleges eredményre vezethet az elszánt fellépés, és az újonnan szerveződő társadalmi mozgalmak ritkán látott tömegeket voltak képesek mozgósítani. Ez egyrészt azért fontos, mert az elmúlt majdnem két évtizedben ahhoz szoktunk, hogy csak a jobboldal és a szélsőjobb képes komoly köztéri mobilizálásra, és ez most láthatóan változóban van. Másfelől pedig azért, mert a formálódó mozgalmakban szövetségesre találtak egymásban a létbiztonságukat féltők és a jogbiztonságért, demokratikus jogállamért aggódók. Ez esélyt nyújt arra, hogy a kormánytól gazdasági elégedetlenségből elfordulók ne csak a szélsőjobb felé fordulhassanak.

A mozgástér ma is megvan, és ahogy erősödik az Orbán-rezsimmel szembeni elégedetlenség, úgy javulnak az esélyei annak, hogy az ellenállás és tiltakozás különféle formái eredményekre vezessenek. Ha viszont a cselekvési helyzetben lévők maguk is elhiszik, hogy nincs mozgásterük, akkor passzivitásuk önbeteljesítővé teszi helyzetértékelésüket. De ha ki-ki helyzetéhez, lehetőségeihez mérten, ésszerű kockázatot vállalva fellép a kurzusépítő törekvéssel szemben, akkor visszafordítható a magyar demokrácia elsorvasztása.