Veszprém és Tapolca után

Politika  |  2015. április 20.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Jobbik térnyeréséről szóló állítások túlzottak. A párt aligha erősödhet sokkal tovább belső konfliktusok kiéleződése nélkül.

A Fidesz néhány héten belül elveszített két olyan választókerületet, amelyeket egy évvel ezelőtt még 17-20%-os előnnyel nyert. Korábban Újpesten az apró hátrányból lett húsz százalékpontos vereség, és egy sor időközi önkormányzati vereség teszi teljessé a képet: a Fidesz társadalmi támogatottsága megroggyant, vesztesége valószínűleg még annál is nagyobb, mint amit a közvéleménykutatók mérnek. Ehhez tegyük hozzá, hogy a párt már tavaly is hatszázezer szavazót vesztett 2010-es eredményéhez képest, és erejét csak a saját képére szabott, egyoldalúan áterőszakolt választási törvény nagyította fel kétharmadosra. Hónapok óta egyértelmű, hogy nagy baj van, ám a Fidesz mégis képtelen az irányváltásra. Ez nem véletlen, hiszen a népszerűségvesztést kiváltó okok többsége az Orbán személyére szabott rendszer lényegéből fakadnak, ezért a változáshoz olyan politizálásra lenne szükség, ami a kormányfő alkatától és az elmúlt jó másfél évtizedben követett gyakorlatától teljesen idegen. Keveset tudunk biztosan, de annak nagyon nagy a valószínűsége, hogy a 2010 és 2014 közötti teljes fideszes dominancia odaveszett.

A kormányoldali közvéleményben szinte tapintható a rosszkedv és tanácstalanság. 2006 óta először Orbán Viktor személye is bírálható, a tévedhetetlenségébe vetett hit csorbult. Tapolcai bevetésének kudarcánál csak az volt feltűnőbb, hogy mennyire nem volt képes ebben a helyzetben határozott politikai üzenetet megfogalmazni legodaadóbb hívei számára. Márpedig ha a jobboldali táborban és a pillanatnyilag még a kormányhoz igazodó gazdasági és társadalmi szereplők sokaságában megkérdőjeleződik az Orbán- és Fidesz-uralom örökkévalósága, az könnyen önbeteljesítő folyamatot indíthat el: a kormányhoz csak opportunizmusból vagy félelemből igazodók új utakat kereshetnek, nyilvánosan is jelezhetik megváltozott mozgásukat, ami tovább erősítheti az Orbán-rezsim sebezhetőségének érzetét, és további szereplőket késztethet önállósulásra. E sokféle apró mozgás összegződése pedig maga is gyengíti a rezsimet és siettetheti azt az összeomlást, amelynek az előérzete volt az egyes lépések kiváltó oka. A folyamat a bankpánikok politikai analógiájaként értelmezhető: a szervezet vélt meggyengülése olyan lépéseket vált ki klienseiből, amelyek hatására aztán tényleg összeroppan az építmény. Ma még messze vagyunk ettől, de a folyamat érezhetően elindult, és ha egyszer lendületet kap, sebessége kiszámíthatatlan lesz.

A legtöbbeket foglalkoztató kérdés ma az, hogy amikor ez bekövetkezik, mely politikai szereplők élhetnek a megnyíló lehetőséggel. A Jobbik tapolcai mandátumszerzése, valamint a párt kiugró eredménye egy friss közvéleménykutatásban sok elemzőt arra enged következtetni, hogy ma már egyértelműen a radikális jobboldali párt a Fidesz elsőszámú kihívója. A Jobbik térnyerése vitathatatlan, annak sugallt mértéke erősen vitatható. Ha a legfrisebb elérhető adatokat összevetjük a 2014 márciusi adatokkal, akkor négy intézet (Medián, Ipsos, Tárki, Századvég) átlagában azt látjuk, hogy a párt a teljes lakosság körében 13.75%-ról 15.25%-ra erősödött, azaz másfél százalékkal, ami mintegy százhúszezer új támogatót jelent (a Tárki utolsó elérhető mérése januári, ezért az összesítés picit torzíthat). Eközben a rosszemlékű „Összefogás” pártjai együttesen a legfrisebb adatok átlaga szerint 18%-on állnak, tehát elsietettnek tűnik arról beszélni, hogy egyértelműen a radikális párt vált volna a Fidesz kihívójává.

A képet módosítja, hogy az összbaloldal lényegében stagnál, míg a Jobbik a közérzület szerint lendületben van, és ez a percepció önmagában is tényezővé válhat. Vannak, akik Tapolca után már arról beszélnek, hogy nincsen kivehető felső határa a párt növekedésének. Természetesen nem tudhatjuk, hogy mi történik, ha a szétesés érzése, a frusztráció és tehetetlen düh érzülete – a Jobbik éltető eleme – a társadalom újabb csoportjait éri el. Ma még viszont világos jelei vannak annak, hogy a párt erősödése bizonyos rétegekre korlátozódik, míg másokban erős korlátokba ütközik és gyakorlatilag stagnál. Aligha válhat reális kihívóvá például olyan párt, amely a nagyobb városokban nem versenyképes, és a Jobbik itt még a kanyarban sincs (Miskolc kivételével). Nemcsak az újpesti választás mutatja ezt, ahol a párt tíz százalék alatt maradt, hanem a veszprémi is. Ebben a városias körzetben a Jobbik összességében 14%-ot szerzett, de magában Veszprémben alig ütötte meg a 10%-ot. Sőt, a párt számára látványos sikert hozó falusi-kisvárosi tapolcai választás képe is igen vegyes. A körzet legnagyobb városában, Ajkán tavaly tavasszal a Jobbik 19% körül teljesített, most pedig ettől még kicsit el is maradt 17%-os eredményével. Sikerét a Tapolca városkájában elért átütő, 56%-os eredményének köszönhette (ehhez összesen kevesebb, mint 3700 tapolcai szavazat volt szükséges).

A Jobbik egyértelműen a falvakban és a közepesnél kisebb városokban erősödött, a nagyobb városokban nincs nyoma a szintlépésnek. Ez egyébként közvetett bizonyíték arra, hogy a Jobbik elmúlt egyéves térnyerése a Fidesz javára történt, hiszen a falusi-kisvárosi vidék a Fidesz legerősebb terepe volt, és a baloldal az adatok szerint nem vesztett támogatókat korábbi, nagyon alacsony bázisához képest. (Megjegyzendő, hogy a veszprémi eredmény szerint a baloldal által támogatott jelölt is érhet el jó eredményt a falvakban. Kész Zoltán majdnem beérte a Fidesz jelöltjét és magasan verte a Jobbikét a Veszprém környéki kistelepüléseken.

A Jobbik erősődésének összefüggésében kikerülhetetlen téma a párt imázsának 2013 óta tartó tudatos szelídítése. Nem tudhatjuk, hogy az erősödés összefüggésben áll-e a stílusváltással, de valószínű, hogy a sikerek az irány folytatására késztetik a pártot irányító csoportot. A következmények ma még nehezen felmérhetők. Egyfelől, jó okunk van azt feltételezni, hogy a Jobbik-szavazók jó része nem meggyőződéses, ideologikus szélsőjobb választó, hanem mindenféle intézmény- és elitellenes „dühös ember”, akik indulatának elvileg sokféle irány adható. Az ő szemszögükből a szélsőjobbos témák háttérbe szorítása nem feltétlenül vesz el a párt vonzerejéből. Másfelől, a Jobbik nagyon mély és szervezett mozgalmi, szubkulturális gyökerekkel bír, és egyáltalán nem magától értetődő, hogy a párt mozgalmi része a nagyobb választói siker érdekében lemond-e ideológiai törekvéseiről, hiszen a növekedés az ő kiszorulásukat, leértékelődésüket is jelenti. Harmadszor, a valódi áttöréshez, ahhoz, hogy országosan a Jobbik kormányképes erőként jelenjék meg, a „dühös emberek” és a szélsőjobb mozgalmárok együtt sem elegendőek. Ehhez a konszolidáltabb, a saját törekvéseik megvalósulását a meglévő intézményes keretek között, azok javítgatásától remélő társadalmi rétegekre is szükség van. Vona legújabb „polgári néppárti” megszólalásai nyilván már őket célozzák. Itt a váltás nem kizárólag retorikai: a korábban EU-zászlót égető párt vezetője ma már inkább az unió reformjáról beszél. Csakhogy lehetetlen egyszerre megfelelni a konszolidált rétegek és az establishment-ellenes düh elvárásainak. Többek között ez feszítette szét az Antall-Csurka-kettősséget hordozó MDF-kormányt, ez okozta az SZDSZ első nagy válságát, és részben azt szenvedi most a Fidesz is, hogy minden szólamában megpróbálta kielégíteni az intézmény- és elitellenes frusztrációt, miközben most ő maga a rendszer, és a düh most ellene fordult. Talán kormányra lehet kerülni döntően a dühös emberek szavazataival, de kormányozni nem lehet az igényeik szerint. Ezért óhatatlanul ki fog éleződni a feszültség a Jobbik „néppárti” törekvései és tényleges társadalmi hátterének elvárásai között. A ma még viszonylag stabil helyzetű középosztály szavazóinak megnyeréséhez aligha lesz elég a retorikai szelidülés. Létezik olyan nyugat-európai párt, amely a kemény szélsőjobbtól eljutott a mainstream jobboldal közelébe. De ez mindig sokéves, belső küzdelmekkel terhes folyamat, amit szinte lehetetlen véghezvinni egyetlen ciklus alatt. Tartalmi kérdésekben a Jobbik eddig a legbátortalanabb első lépéseket sem tette meg. A fordulat akkor lenne minimálisan hihető, ha Vona megszabadulna például Novák Elődtől és a hozzá kötődő kuruc.info-tól, amely ma a Jobbikkal azonos és szinte vegytiszta rasszista, neonáci propagandát űz. Ilyen és ehhez hasonló látványos szimbolikus áldozatok nélkül aligha sikerülhet a "néppárti" irányváltás, hiszen a riválisok is abban érdekeltek, hogy benntartsák a pártot a szélsőséges ketrecben. A vezéráldozatok viszont súlyos konfliktusokat hoznak. A Jobbik mostani növekedése és ambíciói tehát feloldhatatlan feszültségek forrása lesz a párton belül.

Ha igaz, hogy a Fidesz lejtmenete folytatódni fog, a Jobbik pedig közelíti azt a növekedési határt, amit valóban jelentős fordulat és az ebből fakadó belső konfliktusok nélkül már nem léphet át, akkor felmerül a kérdés, hogy milyen más szereplők juthatnak lehetőséghez a Fidesz bomlásából. Közelebbről: nyílhat-e tér az alkotmányos demokráciát és kiszámítható piaci viszonyokat helyreállítani törekvő pártnak? Ehhez először arra a kérdésre kellene válaszolni, hogy milyen a társadalmi karaktere azoknak a választóknak, akik politikailag aktivizálhatók lehetnek, de ma pártjukat keresik. Tudjuk, hogy óriási az elégedetlenség az országban, és azt is, hogy az elégedetlenek jelentős részének ma nincsen pártja. De nem tudjuk pontosan, hogy milyen az elégedetlenség eloszlása két lehetséges típus között. Az egyik csoportba olyan reményvesztett, a jelenleg ismert intézményes keretektől egyre inkább elforduló emberek tartozhatnak, akik ma még nem jutottak el odáig, hogy a Jobbikban lássák a kiutat, de nem eleve zárt előttük ez az út. Elégedetlenségük nem korlátozódik a Fidesz-kormányra, hanem a „rendszer” egészére kiterjed és nem válik szét benne a Nemzeti Együttműködés Rendszerének csúfolt Orbán-rezsim és a 2010 előtt fennálló, rengeteg működési zavarral küzdő liberális demokrácia. Legalább akkora esély van arra, hogy passzívvá váljanak, mint arra, hogy a Jobbik vagy valamely más új szereplő megszerezze a szavazatukat. Egy részük talán megnyerhető mérsékelt, középutas politika számára is, de sajnos az a valószínűbb, hogy e csoport zöme rövid távon nem lehet az Orbán-rezsimet lebontani és a liberális demokráciát restaurálni célzó politika bázisa. Az elégedetlenek másik csoportjába azok tartozhatnak, akiknek az elégedetlensége elsősorban a Fidesz-kormány tevékenységére irányul, és nem fordult át általános általános intézmény- és elitellenességbe, de nem találják vonzónak a jelenlegi baloldali pártokat sem. Feltehető, hogy a konszolidáltabb középosztályból toborzódnak, és sokan lehetnek köztük kulturálisan balra hajló emberek, aki már évek óta, de minimum 2010 óta politikai képviselettel nem rendelkeznek, és kiábrándult, inkább jobbra orientálódó egykori Fidesz-szavazók. Leginkább ez a csoport adhatná a táborát egy olyan politikai erőnek, amely vonzó ajánlattá tudná tenni az alkotmányos demokrácia helyreállítását, de még az sem világos, hogy ezek a rétegek összeférnek-e egymással egy közös táborban.

A mai magyar politika mély paradoxona, hogy a liberális demokráciát elsorvasztó NER egyre látványosabb kudarca sok választót nem a liberális demokrácia újraértékelése felé vezet, hanem inkább az általános establishment-ellenesség irányába. (Ezért szerencsétlen, noha érthető, az "elmúlt huszonöt év" sommás bírálata. Rengeteg baj volt a 2010 előtti rendszer működésével, hibáiból tanulni is kell, de ezek jelentős részben más bajok voltak, mint a mostaniak. Az "elmúlt huszonöt év" szlogenje elmossa ezt a különbséget). Ám ebben semmi sorsszerű nincsen, nem szükségszerű, hogy így maradjon. Az okok részben azzal függenek össze, hogy az új köztársaságot, a liberális demokrácia helyreállítását képviselő pártok vagy gyengék, vagy a kudarcos 2010 előtti viszonyokkal azonosított, elhasználódott szereplők. Ma minden korábbinál egyértelműbbnek tűnik, hogy új erők megszerveződése nélkül nem lehetséges kedvező fordulat. A kérdés, még mindig, hogy lesznek-e ilyen erők.