Zavarban a német baloldal

Politika  |  2013. szeptember 11.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A német mérsékelt baloldal mostanáig nem tudta magához vonzani a merkeli válságkezelés költségességétől, negatív szociális és politikai hatásaitól tartó választópolgárok kormányváltáshoz szükséges tömegét. A problémához stratégiai hibák mellett egy átélhető baloldali vízió hiánya is hozzájárulhatott.

A német mérsékelt baloldal nem jó kilátásokkal indul a szeptember 22-i szövetségi parlamenti választásokon. A szeptember eleji közvélemény-kutatások szerint a vezető kereszténydemokrata-keresztényszociális (CDU/CSU) pártszövetség 40% körül stabilizálta vezető pozícióját a kb. 25%-on álló szociáldemokratákkal (SPD) szemben. A szociáldemokratákkal szövetséges zöldek jóval több szavazót (10-13%) tudhatnak maguk mögött, mint a konzervatívokkal jelenleg együtt kormányzó liberális szabaddemokrata párt (FDP), amely a közvélemény-kutatások szerint szűken, de átlépheti az ötszázalékos parlamenti küszöböt. A liberálisok bekerülése esetén a konzervatív-liberális szövetség akár többséget is szerezhet a Bundestagban a szociáldemokrata–zöld szövetséggel szemben, amelynek vezető személyiségei elzárkóztak az általában 8–10% között mért, szélsőséges Baloldali Párttal való koalíciókötés lehetőségétől. Ha azonban a liberálisok nem erősödnek további néhány százalékot, a kereszténydemokraták feltehetően a szociáldemokratákkal kötött nagykoalíció tető alá hozásában lesznek érdekeltek a biztos parlamenti többség elérése érdekében. Árulkodó lehet, hogy Angela Merkel egy interjúban ugyan egy lehetséges szocdem–zöld–szélsőbaloldali koalícióval ijesztgette a szavazóit, a szociáldemokratákkal kötendő nagykoalíció lehetőségét nem zárta ki. A legvalószínűbb forgatókönyvek szerint tehát az évekig lendületes „piros-zöld” váltásra készülő szociáldemokraták vagy ellenzékben maradnak, vagy – a liberálisok háttérbe szorulása esetén – vállalniuk kell a hosszabb távon presztízsveszteséggel járó kisebb koalíciós partner szerepét.

Merkel válságkezelő politikáját e ciklusban szokatlanul sok kritika érte a német nyilvánosságban, megkérdőjelezve annak hatékonyságát, demokratikus vagy szociális normákkal való összeegyeztethetőségét. Ebből a szempontból különösen érdekes a kérdés, miért nem tudta a mérsékelt baloldal – legalábbis mai tudásunk szerint – magához vonzani a válságkezelői politikával elégedetlen szavazópolgároknak a magabiztos kormányváltáshoz szükséges kritikus tömegét. Néhány okra az elmúlt hetek, hónapok kampányeseményeinek vizsgálata is rávilágíthat.

Népszerűtlen progresszív adótervek

A szociáldemokraták klasszikus baloldali programmal vágtak neki a választásoknak. Programjukban az adósság leépítése mellett szociális kiadásokra, nagy infrastrukturális beruházásokra, az oktatás és az egészségügy átalakítására, az állam által nyújtott szolgáltatásokhoz való hozzáférés igazságosabbá tételére tettek ígéretet. Az elfogadott program szerint az ígéretek megvalósítását a nagyobb jövedelműekre kivetett adókkal kívánják finanszírozni: a jövedelemadót 42%-ról 49%-ra emelnék a legfelsőbb adósávban, vagyonadót vezetnének be, és erősítenék az örökösödési adót. Az SPD programja arra a ténylegesen létező aggodalomra kívánt választ adni, hogy a válságkezelő és gazdaságélénkítő programok tovább növelhetik a társadalmi különbségeket, és hozzájárulhatnak az alsó középosztály leszakadásához. Ez a program nem pusztán a választópolgárok szokatlanul alacsony politikai aktivitása miatt nem talált pozitív visszhangra. A szociáldemokraták nem vették figyelembe, hogy a válságkezelő politika hatására a német polgárok nagyjából ugyanakkora hányada tart a magánvagyonát és befizetéseit érintő változásoktól (elsősorban adó- és járuléknövekedéstől, az euróválság kezelésének német pénztárcákat érintő hatásaitól), mint a társadalmi különbségek növekedésétől.

Egyelőre úgy tűnik, hogy ebben az atmoszférában leginkább a jelenlegi kormánypártok profitáltak az ellenzéki szociáldemokrata program meghirdetéséből. Merkel sikeresen altatta azzal a potenciális ellenzéki szavazóbázist, hogy az SPD programjából átvett néhány szociális elemet, például a lakbéremelkedés megfékezésének és a minimálbér kiterjesztésének ígéretét. A program meghirdetése azonban az előző választások óta szavazóbázisának tetemes részét elvesztő, az elmúlt évek közvélemény-kutatásaiban gyakran a parlamenti küszöb alatt teljesítő FDP-nek jött leginkább jól. A liberális pártnak a kritikák szerint évek óta egyetlen megfogható ígérete van: a radikális adócsökkentésé, amelyet viszont kormányzati pozícióban nem sikerült érvényre juttatnia. A párt ennek ellenére most éppen abból profitál, hogy a jelentősebb vitáktól távol maradva begyűjti az adóemelkedéstől tartó polgárok szavazatait. Az FDP a szociáldemokrata és zöld programok áprilisi bemutatása után erősödést mutatott, augusztus elején pedig az összes jelentős felmérés szerint elérte az ötszázalékos küszöböt. Az IfD Allensbach közvélemény-kutató intézet kutatásából az is kiderül, hogy míg az adóemeléseken nyugvó program meghirdetése előtt a gazdasági elit jelentős része nosztalgiával gondolt vissza a nagykoalíciós válságkezelés időszakára, április óta inkább a jelenlegi „fekete–sárga” koalíciótól reméli az adóemelések mentén kialakuló egységfront háttérbe szorítását.

Az SPD prominensei a kritikák hatására visszavonulót fújtak. Peer Steinbrück kancellárjelölt és Sigmar Gabriel pártelnök augusztus óta az adóelkerülések visszaszorítása után „jó esetben” visszavonható adóemelésekről beszél, így a védekező pozícióból érkező, ellentmondásos üzeneteikkel továbbra is gátolják az SPD szavazóbázisának növekedését.

Nem kifizetődő Amerika-ellenes retorika

Ebbe az SPD számára kedvezőtlen politikai klímába robbantak be azok az Edward Snowden által kiszivárogtatott titkosszolgálati dokumentumok, amelyekből kiderült, hogy az amerikai titkosszolgálatok által folytatott, a privát szférát komolyan sértő megfigyelések jelentős része német polgárok adatait érintette. Német szempontból különösen érdekes, hogy a kiszivárogtatott dokumentumokból az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) és a német Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) közötti szoros együttműködésre derült fény. A BND a mai napig nem bizonyította hitelt érdemlően, hogy a német állampolgárok megfigyelésében csak a törvény adta lehetőségeken belül működött együtt az amerikaiakkal, és még mindig nem tisztázott, hogy az együttműködésből sokat profitáló szövetségi kormányzat mit tudott a több millió német adat kifürkészéséről.

Az SPD vezetői abban reménykedhettek, hogy a megfigyelési botránnyal olyan választási téma hullott az ölükbe, amelyben hatékonyan kommunikálhatják a kormányzatétól eltérő álláspontjukat. Az ellenzéki pártoktól joggal várhatták potenciális szavazóik, hogy Angela Merkelen számon kérik az NSA kötelezettségvállalásának kicsikarását, amely szerint német polgárok adatait a jövőben csak az alaptörvényben garantált jogaikat szem előtt tartva rögzítik. Az is elvárható volt az ellenzéktől, hogy a kormányzatot olyan nemzetközi szabályozás melletti határozott kiállásra szólítsák fel, amelynek értelmében az európai polgárok úgy védhetők meg a terrorcselekményektől, hogy nem válnak „parttalan kémkedés” áldozatává. Uniópárti vezérszónoklataikban felszólíthatták volna Merkelt, hogy próbáljon érvényt szerezni az erős privátszféra-védelmet előíró német jogelveknek az Európai Unió egész területén.

Az SPD-vezetők azonban túllőttek e célokon, és alig leplezett Amerika-ellenes retorikába kezdtek: egy totális hatalmi központ megjelenését, „milliószoros jogsértést”, a német szuverenitás durva megsértését, a polgárok totális megfigyelését vizionálták, a német kormányt olykor a BND-n keresztül történő kollaborációval vádolták. E vízióval azonban az SPD-vezetők olyan erős normatív elvárásokat támasztottak a kormány tagjaival szemben, amelynek maguk sem voltak képesek megfelelni. Ismét csapdahelyzetbe kerültek, miután a kormányzat által bemutatott dokumentumok szerint az állítólagos „kollaborációt” elősegítő német–amerikai együttműködési megállapodás egyik szerzője a terrorizmus elleni harc ügyét szívén viselő szociáldemokrata politikus, Frank-Walter Steinmeier, a korábbi piros-zöld kormány kancelláriai hivatalvezetője volt. Az, hogy az SPD nem tudott komolyabb politikai tőkét kovácsolni a megfigyelési botrányból, most nem az állampolgárok érdektelenségének volt köszönhető: a felmérések szerint a botrány kirobbantása megnövelte a polgárok aggodalmáta privát szférájuk sérülékenységével kapcsolatban. A szociáldemokraták azonban nem tudtak olyan megoldási javaslatot felvázolni, amely számot vet a nemzetközi arénában küzdő államok feloldhatatlan konkurenciaharcának realitásával, ugyanakkor kézzelfogható megoldást jelent a polgárok alkotmányos jogainak megvédelmezésére.

Hogyan menthető meg Európa?

Az adókérdések és a megfigyelési botrány kommunikálásában látványos öngólokat lövő szociáldemokraták leginkább az euróválság problémájára adott alternatív válaszokkal fordíthattak volna a mérkőzés állásán. A Steinbrück által hónapok óta gondosan felépített diagnózis szerint Merkel kormánya az euróválság kérdését „egydimenziósan” értelmezi, amikor a szigorú német költségvetési fegyelem más európai államokra történő kiterjesztésével legyőzhető adósságválságról beszél. A német kormány „takarékossági fundamentalizmusa” Steinbrück szerint nagyban hozzájárult a válság által sújtott országok társadalmainak szétszakítottságához. A Merkel által képviselt konszolidáció ezért összességében egy elhúzódó, európai méretű szociális és politikai krízishelyzettel fenyeget.

Az SPD váratlan segítséget kapott kormányoldalról, amikor Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter a kormányzat hosszú titkolózása után augusztusban kimondta, hogy Görögország 2014 után egy újabb mentőcsomagra szorul. A mentőcsomag szükségességének nyílt elismerése új helyzetet teremtett, mivel erősítette a német választópolgároknak azt az érzését, hogy az adójukból befolyó pénzt számolatlanul költik egy olyan válságkezelés feneketlen hordójába, amelynek végkimenetele továbbra is kétséges. A bejelentés így átmenetileg felerősítette az SPD válságról szóló kommunikációjának jelentőségét.

Ma úgy tűnik azonban, hogy az SPD-nek az alternatív megoldási lehetőségek felvázolásával: az adósságok szétterítésének és a közös eurókötvény bevezetésének ígéretével sem sikerült elérnie az áttörést. Probléma lehet, hogy az SPD által javasolt (egyébként az Európai Unió működéséről szóló szerződéssel ellentétes) eurókötvény bevezetése a meggyengült országokért vállalt német kezességet jelentené, így a jelenleg igen jó német adósságbesorolás romlásával járhatna együtt. A szociáldemokrata válságkezelési tervet a német választópolgárok így ismét a német pénztárcákat mélyen érintő programcsomagként értelmezhetik, különösen azzal együtt, hogy Steinbrück a kampány során egy nagyvonalú, részben német adókból finanszírozott „új európai Marshall-terv” bevezetésének ötletével is előállt. Egyes elemzések szerint viszont szociáldemokrata megoldási javaslatok már csak azért sem képesek mozgósítani a bizonytalanokat, mert a választópolgárok még emlékeznek rá, hogy az SPD-politikusok a pénzügyi válság kezdetén, a nagykoalíció részeiként még elfogadták Merkelnek a válságról és a megoldásokról szóló elképzeléseit.

A három fontos kampánytéma: az adóreformról, az amerikai–német kapcsolatokról és az euróválság megoldásának kérdéséről szóló ellentmondásos és gyakran rögtönzött SPD-üzenetek azonban egy általánosabb problémára is rámutathattak. Az elmondottak fényében erősen kételkedhetünk abban, hogy Európa egyik legbefolyásosabb baloldali pártjában olyan átélhető, koherens és a politikai realitásokhoz igazított szociáldemokrata vízió született, amely mozgósíthatná és akár további áldozatvállalásra késztethetné a politikai apátiában lévő tömegeket.