A baloldali rendőr

Társadalom  |  2014. július 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Mi a helyzet, ha nyugdíjas rendőrtiszt irodalmi munkásságában, amatőr tudományos kutatásaiban rasszista előítélet bukkan fel? És mi változik, ha a rendőrt városi polgármesternek választják?

Vannak az életnek olyan problémái, amelyekre nem található elveinkből levezethető megoldás. Vagy amelyek helyesnek érzett megoldása beleütközne az elvekbe. Ezt írja a Pásztor-ügy kapcsán a Nolblogon régi ismerősöm, Widder Gábor. S hogy ilyenkor vagy a levezethetetlennek tűnő megoldást kell módosítanunk, vagy a tarthatatlannak bizonyult elveket. Két irányból közelítve az elfogadható összhanghoz, elérhetjük, legalábbis pillanatnyilag, elveink és ítéleteink átgondolásának egy egyensúlyi állapotát.

Fontos látnunk azonban, hogy e belátás, amelyet Az igazságosság elmélete tett híressé, egész pontosan mit tartalmaz. Azt, hogy vannak nehéz esetek, de nagy filozófusok bánatára egyszersmind azt is, hogy millió esetben könnyű alkalmaznunk elveinket. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen az elvek épp a szokványos eljárást irányítják. Azok az elvek, amelyeket némi érthető túlzással Gábor is „megkérdőjelezhetetlennek” nevez, iskolapéldái annak, miként szabályozza az alkotmányos demokrácia a helyes viselkedést egyszerű, problémák nélküli esetekben.

Ilyen iskolapéldák a büntetőjog erkölcsi korlátai. Mindannyian, bárkik legyünk is, egyenlő jogot formálhatunk azokra a jogbiztonsághoz kötődő jogosultságokra, amelyek kizárnak a büntetőeljárásból bizonyos módszereket. Igen, megkérdőjelezhetetlenül, bármennyire tűnjenek is azok hatékonynak. Rendőrtiszt, ügyész, miniszterelnökségi miniszter csak a büntetőeljárás törvényes eszközeivel védheti a lakosság biztonságát, bármennyire legyenek is vonzóak, mondjuk a moziban, bizonyos törvénytelen eszközök.

A legmakacsabb terrorista is elárulná talán, hová rejtette a bombát, ha őt magát vagy hozzátartozóit (nagy szakértelemmel) megvakítanák. Mégsem engedi meg a kínzást a jogállam, ugye? Nem engedi meg azt sem, hogy a rendőrség alapos gyanú nélkül adatokat gyűjtsön egy személyről, úgymond évszázados tapasztalatot követve, s hogy mintegy előkészítse a nyomozást az ilyenek egész körében. A büntetőjog erkölcsi elveivel ütközik, ha ilyen „szakértői anyag” még a meggyanúsítás előtt igazolja azt a belső hipotézist, és ahogy hozzáteszik, azt az egészen mindennapi „igazságot”, hogy aki olyan helyen lakik, mint ő, olyan „nemzettársi” csoportból származik, mint ő, „kultúrájának” betudhatóan gyakran keveredik gyanúba. Még ha gyakorlati okokból nem is mindig sikerül a vádemelés, s a tettesekre, az említett gyakorlati okokból, sokszor nem is sújt le az igazságszolgáltatás.

E nézetekkel ebben az összefüggésben nem az a baj, hogy barátságtalanok. A rasszizmusról más összefüggésben lehet is, kell is vitatkoznia az alkotmányos demokráciával törődő polgárnak. A baj az, hogy az állam e kutatás és „igazság” propagálására nem használhatja a rendőrséget.

A törvényes büntetőjog nem engedi meg azután a fortiori a származáson alapuló vádemelést. Hivatkozzon a rendőrtudós akár a genetika vagy a kulturális antropológia tudományos igényű adatgyűjtéseire, akár a józan gondolkodású emberek tapasztalataira. És persze nem engedi meg, hogy az ítélet via Virág elvtárs félretegye az egész eljárást. A diszkrimináció tilalmának bármely megszegésével a kormányzat tisztségviselőinek előítéletei, az egészben ez a legborzasztóbb, magának a büntetőeljárásnak az előítéleteivé válnak. A közhangulat és az úgynevezett „sajtóbíráskodás” befolyásától sem könnyű megvédelmezni a méltányos tárgyalást. A felelős állami szerepben hangoztatott előítélet azonban közvetlen támadás a büntetőeljárás jogszabályokban lefektetett követelményei ellen.

Mi a helyzet akkor, ha a rasszista előítélet egy nyugdíjas rendőrtiszt irodalmi munkásságához, amatőr tudományos kutatásaihoz tartozik? Jogilag semmi, hiszen minden polgárt megillet az irodalmi és tudományos fáradozás szabadsága. Hogyan ítéljük meg azt a kampányfőnököt, pártvezért vagy egyszerű politikai aktivistát, aki felkarolja e nézeteket? Jogilag nem tehetünk ellene semmit, hiszen a politikai mondanivaló szabadsága azokat is megilleti, akik nemtelen eszközökkel igyekeznek felülkerekedni a közügyek vitájában. Így a politikai párt sem vét a törvény ellen, amikor a maga jelöltjének tekinti azt a kiérdemesült rendvédelmi szakembert, aki őszinte keserűségében a társadalmi integráció olyan alternatíváit mérlegeli, mint például „nemzettársaink” kitelepítése, elkülönítése. A jogállam nem válogathat a rasszista és nem rasszista pártok jelszavai és jelöltjei között. Még ha ezek a „társadalompolitikai” alternatívák nyilvánvalóan csak még radikálisabban helyettesítik – az áldozatok és a rendőrök mindennapi tapasztalatainak súlyával – a bíróságok és a jogszerű bizonyítás törvényes elveit.

Ám mihelyst megválasztanák a jelöltet egy város polgármesterének, mindaz, amit korábban mondott, az állami diszkrimináció részévé válik. Ezen természetesen az sem változtat, hogy a legtöbb rasszista őszintén hiszi, hogy ő csak tüzet kiált az égő házban.

Gábor számolással fejezi be fejtegetését. Az jön ki neki, hogy „a rossz mondataival” népszerűvé vált rendőrtiszt jelölése nélkül az ellenzék veszíteni fog. Ebben lehet valami.