A bevándorlás nem társadalmi csapás

Társadalom  |  2015. február 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Beszélgetés Charles Taylor kanadai filozófussal, aki amellett érvel, hogy a bevándorlók megbélyegzése helyett a közösséghez tartozásukat kell erősíteni.

Jarosław Kuisz: Több mint két évtizede publikálta híres könyvét a multikulturalizmusról, melyben próbálta bemutatni, hogy liberális demokráciában különböző közösségek képesek együtt élni, még akkor is, ha eltérő kulturális hagyományaik vannak és különböző a felfogásuk a közjóról. Manapság a multikulturalizmus eszméje kevéssé tűnik népszerűnek. Miért?

Charles Taylor: Dolgozatom egy általános kérdést próbált megválaszolni: miképp közelítsünk a miénktől teljesen eltérő kultúrákhoz? Az emberek azt hiszik, hogy ismerik az eltérő kultúrákat, de nagyon gyakran kiderül, hogy ez nem igaz. Jó példa erre az ismerethiányra a nyugati országokban megfigyelhető iszlamofóbia. Nagyon kevesen tudják, hogy a spiritualitás formáit és a más emberekkel való kapcsolatot tekintve az iszlám igen szerteágazó vallás. Pakisztánban és Szenegálban a vallásosság teljesen eltérő formáival találkozhatunk. Ezért ha azt hallom a tévében, hogy az iszlám mint egész ilyen vagy olyan, kikapcsolom a készüléket.

Martha Nussbaum azt állítja, hogy a burkatilalom Franciaországban az iszlamofóbia példája. Nussbaum elutasítja a tilalom támogatóinak érveit a francia szekuláris államról, a biztonságról és a nők vallási elnyomástól való mentességhez főződő jogáról. Alain Finkielkraut filozófus, a burkatilalom egyik legszenvedélyesebb védelmezője, egy további érvet is szokott említeni: aki Franciaországba érkezik, köteles engedelmeskedni a helyi szabályoknak és kulturális elvárásoknak. Melyik vélemény áll közelebb a nézeteihez?

Egy dologban egyetértek Finkielkrauttal: biztosan szociális feszültségekhez vezet, ha társadalmi csoportok nem fogadják el az emberi jogokat, a demokrácia és az egyenlőség szabályait. Az alapvető értékekről kompromisszumra kell jutnunk.

De a burkaviselés tilalma két szempontból is sérti a liberális demokrácia alapértékeit. Először is, azt feltételezi, hogy ismerjük a burkát viselő nők motivációit. Ám egy liberális demokráciában a törvényhozók nem dönthetik el, mi a szimbólumok igazi jelentése. Másodszor, nem mondhatjuk, hogy a burka viselése ellentétes a Francia Köztársaság értékeivel, mert az embereknek különböző a véleménye arról, valójában mik is azok az értékek.

Finkielkraut néha értelmetlenséget mond, mégsem szorgalmazom, hogy zárják börtönbe, annak ellenére, hogy a véleménye szerintem ellentétes a liberális államisággal. Akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, korlátozni akarják a szabadságjogokat. Ez nagyon szomorú.

De sok francia, köztük értelmiségi körök tagjai támogatják ezt az elgondolást, míg korábban nem volt elég merszük kifejteni véleményüket. Szerintük szükséges megvédeni a köztársaságot és a laicizmust. Ezek az eszmék igen népszerűek, Finkielkraut legutóbbi könyve, a „L’identité malheureuse nagy példányszámban kelt el.

Pszichológiai szinten megértem ezeket az érzéseket. Bonyolult népesedési helyzetben a nyugati közösségeknek sok bevándorlót kell befogadniuk, köztük muszlimokat.

A hirtelen társadalmi változás félelmet kelt. Ez teljesen normális. Kezdetben az újonan érkezők asszimilációja nehézkesnek tűnhet, de ez nem törvényszerű. A legrosszabb dolog ilyen helyzetben természetellennes különbségeket kreálni. Nem fabrikálhatunk indokokat a bevándorlók megtámadására.

Finkielkraut azt felelné, hogy itt nem fabrikált támadási indokról vagy diszkriminációról van szó, hanem ugyanazon normák alkalmazásáról minden francia állampolgárra. Amikor 1905-ben bevezették az állam és egyház szétválasztását, akkor a Francia Katolikus Egyháznak alkalmazkodnia kellett az új törvényhez. Miért kellene másként közelíteni a muszlimokhoz?

Néhány áldozat, amit a katolikusokra kényszerítettek, szükségtelen volt. Továbbá nem bánhatunk a muszlimokal igazságtalanul csak azért, mert a múltban így bántak a katolikusokkal. Az általános kérdés az, hogy mi a szekuláris államiság célja. Véleményem szerint a két legfontosabb a következő: az első az egyenlőség – az állam nem privilegizálhatja az egyik vallási közösséget a másikkal szemben; a második a lelkiismereti meggyőződésnek megfelelő cselekvési szabadság. E két jogelv minden csorbítása komoly igazolást kíván, különben elfogadhatatlan.

Mi a véleménye a Martha Nussbaum és Alain Finkielkraut közötti vitáról? Nussbaum úgy gondolja, hogy az európaiaknak és az új bevándorlóknak alkalmazkodniuk kell egymáshoz, és kölcsönösen tisztelniük kell egymást, és ez a szekuláris államiság sérelmével járhat. Finkielkraut viszont azt állítja, hogy a bevándorlók vagy elfogadják a helyi normákat, vagy más lakóhelyet kell keresniük. Nyugat-Európa védelmezőjének tartja magát, aki szeretné megóvni a régiót az új bevándorlók kultúrájától.

A liberális demokrácia legfontosabb szabálya, hogy az egyenlő polgároknak közösen kell dönteniük az együttélés szabályairól. A közösség egyenlő tagjainak kölcsönös elismerése a demokrácia nélkülözhetetlen feltétele.

A burkatilalom franciaországi törvénye sérti az egyenlőség szabályát, mert úgy diszkriminál állampolgárokat, hogy kizárólag az emberek egy kisebb csoportját érintő korlátozást tartalmaz.

A liberális demokrácia nem hozhatja létre az állampolgárok két külön osztályát. A tilalom támogatásával Finkielkraut valójában csorbítja a köztársasági elveket, melyeket védeni akar.

Szerinte Nussbaum álláspontja az amerikai imperializmus rejtett formája. Az amerikai filozófus minden nyugati országot az Egyesült Államok képére akar formálni, beleértve a bevándorlás különleges megközelítését is. Finkielkraut azt gondolja, hogy ez a megoldás veszélyes a francia kultúrára.

Részben igaza van, hiszen az Egyesült Államok a bevándorlásnak köszönheti létezését. A nyugat-európai államok nem olyan rég nyitották meg a határaikat, és nem tudják, miként birkózzanak meg ezekkel a nehézségekkel. De Finkielkraut megoldási javaslatai újabb problémákat okoznának. A 2005-ös párizsi lázongásokat a franciaországi diszkrimináció okozta. Az embereket a nevük, csoporthoz tartozásuk, sőt lakóhelyük alapján ítélik meg. A rosszabb környékekről való embereknek kevesebb esélyük van munkához jutni, még akkor is, ha jól képzettek. Növeli a diszkriminációt az a felfogás, hogy a külföldi származásúak vagy más hovatartozásúak veszélyeztetik a francia kultúrát. A munkadók azt kérdezik maguktól: miért alkalmazzam azt, aki veszélyes a kultúrámra? Az ilyesféle hozzáállás rombolja a nyugati demokráciát.

A francia filozófus azt állítja, hogy nem diszkriminálja a külvárosokban élő embereket. Ellenkezőleg, védi a nőket a diszkrimináló vallási közösségektől.

Kételkednünk kell az ilyen állításban, hiszen a nők azok, akiket megbüntetnek a burka viselése miatt, a törvény fő indoka a másságtól való félelem, nem pedig a nők hátrányos megkülönböztetése elleni harc. Lengyelország mostanában gazdasági sikereket ért el, és ennek eredményeként vonzóvá válik bevándorlók sokasága számára. A munkaerő iránti igény szintén növekszik, ami komoly kihívást jelent a helyi közösségek vezetőinek és a politikusoknak. Egyfelől természetesen érthető az ilyen jelentős társadalmi változások keltette félelem, de másfelől nem engedhető meg, hogy a folyamat kicsússzon az ellenőrzés alól. Ha megtörténik, társadalmi katasztrófával járhat.

Milyen megoldást javasol Lengyelországnak? Annak ellenére, hogy a lengyel városokban emelkedik a bevándorlók száma, különösen a Vietnamból érkezőké, mi még mindig nem ismerjük a franciaországi külvárosok társadalmi feszültségeit. Inkább nem veszünk tudomást a bevándorlás problémájáról.

A másságtól való félelmen csak a másik csoport kultúrájának megismerésével és az odatartozókkal való közvetlen kapcsolattal lehet úrrá lenni. Máskülönben hamis elképzelések kerekednek felül a valóságon. Olyan megoldásokat kell találni, amelyek megelőzik, hogy a társadalmi csoportok között szakadék keletkezzen. Fontos, hogy a bevándorlók részeseivé váljanak a helyi kultúrának.

A legrosszabb forgatókönyv az volna, ha a hatóságok kizárólag a szenzációhajhászásra és torzításra hajlamos médián keresztül mutatnák be a bevándorlókat. Ha nekem szajkóznák, hogy minden lengyel hülye vagy idegengyűlölő, a saját tapasztalataim alapján könnyen félresöpörném az ilyen információkat. Ám akinek nincsenek ilyen ismeretei, azt sokkal könnyebb meggyőzni az előítéleteken alapuló egyszerű állításokkal.

A legfontosabb európai politikusok – Angela Merkel, David Cameron és Nicholas Sarkozy, amikor még elnök volt – nyíltan hangoztatták, hogy a multikulturalizmus politikája elbukott, és a nyugati társadalmaknak a saját kultúrájuk megőrzésére kell törekedniük.

Kérdés, mit értünk multikulturalizmus alatt. Számomra az egyfajta interakció a bevándorlók és az új közösségük között. Például a németek hosszú ideig nem akarták elismerni a bevándorlók jelenlétét, azt állítva, hogy leginkább csak „vendégmunkások” vannak, akiket nem szükséges integrálni, mivel haza fognak térni, ha megkeresték a pénzüket. Quebecben, ahol lakom, a bevándorlók gyermekei rögtön olyan oktatási rendszerbe kerülnek, ahol elsajátítják a francia nyelvet és a helyi kultúrát. A cél az, hogy ne lehessen őket kivülállónak bélyegezni, és ők is odatartozónak érezzék magukat. Ez az alapja a bevándorlási politikának, amit Németország korábban tagadott. Ma sok török családban született gyerek nem beszél sem németül, sem törökül. Mindez társadalmi kirekesztéshez vezet.

Franciaországban szintén a másod- és harmadgenerációhoz tartozók jelentik a legfőbb nehézséget, akik már ott születtek, de hátrányos megkülönböztetés különböző formáit kell megtapasztalniuk. Ők nem tartoznak egyetlen más államhoz sem, ahová visszatérhetnének, miközben nem érzik otthonuknak Franciaországot sem.

Ahelyett hogy megbélyegeznénk a bevándorlókat, megkettőzött erőfeszítéseket kell tennünk, hogy felélesszük bennük a közösséghez tartozás érzését. Ellenkező esetben a frusztráció és a kirekesztettség érzése mélyülni fog.

(A beszégetést a Kultura Liberalna engedélyével közöljük. Fordította Tóth Gábor Attila.)