A boríték

Társadalom  |  2014. május 5.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Kálmán – Schiffer vita sok kérdést felvet, ezek közül alighanem az a legérdekesebb, hogy vajon miként és miként ne viszonyuljon az ellenzék a szimbolikus politikához.

Jó néhány napja a nyilvánosság különböző fórumain azon megy a huzavona, hogy vajon Kálmán Olga vagy Schiffer András lépte-e túl szerepkörét. A kérdés már e formájában is kissé zavaros, de azért megér egy kis töprengést, különösen amiatt, hogy időközben az emlékmű kapcsán heves civil ellenállás bontakozott ki.

Értelmezési kérdések

Bár ifjú koromban nem vetettem meg a verselemzést, azonban irodalomtanáraim szüntelenül ismétlődő felszólításával: „Vajon mire gondolt itt a költő?”, már akkor sem tudtam mit kezdeni. Egyrészt – ez akkor még nem volt világos – mert a gondolatolvasás az iskolában nem alapkövetelmény, másrészt pedig – erről végképp nem lehetett fogalmam – a hermeneutika a mű szerzőjének saját műve értelmezésében nem biztosít előjogokat. Vagyis röviden: egyrészt nem várható el a diáktól, hogy kitalálja, mire gondolt a szerző; másrészt az, hogy mire gondolt, különben is nagyrészt irreleváns.

Viszont, mivel Schiffer András esetében nem műalkotásról, hanem politikai állásfoglalásról, illetve egy politikai irányvonal – és korlátozottan szavazók – képviseletéről van szó, nem éppen mellékes, hogy voltaképpen mire is gondolhatott, bár a probléma felfejtése azért a tévedés kockázatát magában hordozza.

Jól látható, hogy Schiffer az emlékmű kérdését tágabb kontextusba helyezi. A probléma egyrészt abból adódik, hogy ezt nem teljesen hézagmentesen teszi, másrészt pedig nem biztos, hogy éppen ez, vagyis a megszállást megtestesítő és azzal kapcsolatban téves történelmi interpretációt sugalmazó emlékmű elleni tiltakozás az a kérdés, amelyet itt és most a baloldal megújulásra való képtelenségének kontextusába kellene vagy lenne érdemes helyezni.

Az emlékmű felállítása elleni tiltakozást ugyanis Schiffer professzionális politikai stratégiai szempontból vizsgálja, és az interjúban is a „levitézlett” pártpolitikusok jelenlétének káros voltáról értekezik, holott a megjelentek többsége kétségkívül nem pártpolitikus, és elsősorban nem stratégiai, hanem morális megfontolásokból csatlakozott a tiltakozáshoz (a beszélgetésben egyébként a két fél közötti konfliktus tovagyűrűzése nem kis részben éppen annak számlájára írható, hogy míg Schiffer a tiltakozás és a „hiszti” kapcsán implicite a pártpolitikusokról, addig Kálmán Olga civilekről beszél, és ez az eltérés mindvégig nem kerül tisztázásra).

A materiális és a szimbolikus szint problémája

Ugyanakkor amit Schiffer talán nem a legjobb ritmusérzékkel pedzeget, az a „balliberális” (szociáldemokrata?) oldal számára mindenképpen elgondolkodtató kell, hogy legyen: ha az ellenzék 2018-ban le kívánja váltani Orbán Viktort, akkor politikai eszköztárát – és „személyi állományát” – meg kell újítania. Emellett Schiffer arra is utal, hogy a választók megnyeréséhez a szimbolikus üzenetek önmagukban nem elegendők, illetve nem lenne szabad, hogy csak ilyen üzenetekkel próbáljanak meg a pártok operálni, mert eközben „materiális” értelemben lepusztul az ország.

Probléma azonban, hogy ez inkább a Fidesznek címzett kritika lehetne, ők ugyanis a velük szimpatizáló civil szervezetekkel együtt egyenesen futószalagon termelik a szimbolikus üzeneteket és az identitást („koronaúsztatás”, polgári Magyarország, harc Brüsszellel, rezsiharc, nem leszünk gyarmat stb.), míg a baloldal már vagy két évtizede – most már jól látszik, hogy tévesen – technokrata („szakértői”) kormányzásban és hasonló természetű politikai üzenetekben utazik.

Az állampárthoz többé vagy kevésbé direkt módon köthető „Összefogás-párti” politikusok valószínűleg még mindig az előző rendszerben általuk megtestesített ideológiai imperatívusz árnyától menekülnek, mégpedig, átesve a ló túloldalára, az ideológiai jellegű uralom tagadásába, amely, a sors furcsa fintora, a politika világában az uralomgyakorlás egy másik válfajának tekinthető.

A valamilyen totális ideológia nevében diktatórikus rezsimek által gyakorolt uralmat nevezi Luc Boltanski egyszerű uralomnak; a piac és a közgazdaságtan törvényszerűségeinek való megfelelés szükségességét hangsúlyozó, a demokratikus berendezkedésű piacgazdaságokra jellemző kormányzati politikát pedig az uralomgyakorlás összetett típusának, amely azt feltételezi, hogy a közgazdaságtan vastörvényei által indukált változásokhoz igazodni kell, ehhez a szakértők fognak utat mutatni; a fontos döntésekben nincs mozgástér, a – közgazdaságtan által közvetített – valóság előre meghatározott pályára kényszeríti a politikát. Ez utóbbi felfogás tehát a politikát összetéveszti a közgazdaságtannal (bár úgy tűnik, amikor az embereket racionálisan mérlegelő tájékozott cselekvőknek tekinti, a gazdaság minden baját pedig jellemzően megszorítással, a jóléti juttatások, oktatási kiadások visszavágásával kívánja orvosolni, akkor a közgazdaságtant is összetéveszti valami mással).

A „balliberális” (szociáldemokrata?) politika az elmúlt közel huszonöt évben nem állt elő kimondottan rokonszenves politikai alternatívával: míg – sajátos társadalomtörténeti okokból – a (pozitív) szimbolikus üzenetekkel szűkmarkúan bánt, az anyagi szférában a piac uralmát és a mozgástér már-már végtelen szűkösségét, valamint a nyugati világhoz történő „felzárkózás” kívánalmát és igazodás, kényszerét hirdette. Nem az a kérdés, hogy ez most miért nem működött, hanem az, hogy vajon hogy volt képes 2006-ig többé-kevésbé működni.

Immáron a választások eredményét szemlélve, ha más nem, az legalábbis mindenki számára világos lehet, hogy a magyar választók a materiális szféra mozgásterének tágítására, de még ennél is sokkal inkább pozitív szimbolikus üzenetekre vágynak. Ezt Orbán már jó ideje felismerte, és a maga szempontjából nagyon jól – és mégis legtöbbünk kárára – kíméletlenül kihasználta, olyannyira, hogy a választópolgárokat még saját létfeltételeik, életkörülményeik látványos romlása sem akadályozta meg abban, hogy 2014-ben a szimbolikus üzenetek szirénhangjának engedelmeskedve szavazzanak.

Meddig nyaljuk még a borítékot?

A minap egy idős úr adott fel a postán egy borítékot, amit a régi jól bevált módon alaposan körbenyalt, hogy lezárhassa. Azonban a postai alkalmazott kedvesen jelezte neki, hogy ez már egy új típusú boríték, nem kell nyálazni, csak a ragasztócsíkról kell a védőfóliát lehúzni. Az úr megértette: „Jaj, de hülye vagyok, észre sem vettem!”. Hirtelen szembesülni volt kénytelen azzal, hogy a régi jól bevált metódus helyett már egy másik van érvényben.

Világértelmezésünk és problémamegoldási kísérleteink e fáziskésését nevezi Karl Mannheim ideológiának: „[...] hamis és ideologikus az a tudat – mondja –, amelynek tájékozódási módja nem érte utol az új valóságot, és ezért azt voltaképpen elleplezi idejétmúlt kategóriákkal.”

De a konstruktivistának bélyegzett Peter Berger és Thomas Luckmann is hasonló kérdéseket vizsgál. A magától értetődőség fogalma segítségével rámutatnak, hogy a társadalmi valósághoz korántsem reflexíve, jelenségein szüntelen töprengve viszonyulunk. Egészen addig, amíg a dolgok-jelenségek-eljárások maguktól értetődősége valamilyen drámai változás hatására meg nem kérdőjeleződik, addig ezek iránymutatása szerint éljük életünket. „A mindennapi életről való tudásom érvényességét önmagam és mások is természetesnek vesszük mindaddig, amíg ellentétes hatás nem jelentkezik, azaz addig a pillanatig, amíg olyan kérdés nem merül fel, amelyet nem lehet segítségével megoldani. Amíg tudásom megnyugtatóan működik, általában kész vagyok kételyeimet felfüggeszteni. […] Amíg a mindennapi élet rutin-valósága szét nincs rombolva, addig problémamentesnek tűnik.” (Berger-Luckmann: A valóság társadalmi felépítése, p. 67,. 44.)

A 2014-es választás kétségkívül a „balliberális” (szociáldemokrata?) oldal és értelmiségi holdudvarának a magától értetődőségekbe vetett bizalmát is megrengette: az „orbáni diktatúra” ellen nem sikerült tömegeket mozgósítani, a „kisebbik rossz” választására való elhívás és a „befogott orral” történő szavazás pedig már nem működőképes stratégia. Ez az a pont, ahol a tudásszociológiai és a (politikai) stratégiai szint kéz a kézben követeli a változtatást.

A változtatásra és újításra a kormányt leváltani igyekvő politikai formációknak és értelmiségi holdudvarainak égető szükségük lenne. De az elhamarkodott cselekvés csak ronthat a helyzeten. A Marx 11. Feuerbach-tézisét megfordító Žižek tanácsát tolmácsolom: „Túl gyorsan akartuk megváltoztatni a világot, eljött az ideje a töprengésnek.”

Schiffernek szerintem igaza van abban, hogy arra utal, az Összefogás pártjainak a „kisebbik rosszra” való buzdítás korábban bevált, de jól láthatóan már két választás óta kontraproduktív stratégiáján kívül nem sok elgondolásuk volt azt illetően, hogy hogyan lehetett volna a szavazók bizalmát el-, a választást pedig megnyerni. Önmagában Orbán Viktor rémképének falra vetítése sem most, sem pedig négy évvel ezelőtt nem hozta meg a vágyott sikert. A választási eredmények azt mutatják, hogy valami másra lett volna szükség. Vagy másra is szükség lett volna. Nem érdemes nyalni a borítékot.