A gondolkodás ideje

Társadalom  |  2012. június 4.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Napjaink csekély ellenzéki politikai mozgástere nem csupán hátrány, de lehetőség is, méghozzá az alapvető társadalmi igazságosságra vonatkozó kérdések – rendszerváltás óta elmaradt – megvitatására.

Hosszú idő telt el azóta, hogy a héten napvilágot látotthoz hasonló, nagyságrendileg egyforma Fidesz- és MSZP-támogatottságról számoljon be valamelyik közvéleménykutató cég. A kormányzati munkát kritikusan szemlélők többsége alighanem felhőtlenül örül ennek a hírnek, azonban a demokrácia minősége miatt is aggódók számára óhatatlanul keserédes ez az öröm. Sokszor látott forgatókönyv látszik ugyanis megismétlődni: az aktuális kormánypárt képtelen tényleges reformokra, ehelyett aztán pótcselekvésekre és a – részben önmaga által okozott – válság menedzselésére kényszerül. Ebben a helyzetben az ellenzéki pártok azzal járnak a legjobban, ha alternatív víziók és stratégiák felvázolása helyett pusztán kivárnak: figyelik az aktuális kormányzó párt vergődését, és megpróbálják felnagyítani annak látszólagos és tényleges hibáit.

Noha a pártpreferencia-adatok tanulsága szerint ez a stratégia kétségtelenül kifizetődő – hiszen míg az ellenzéki pártok konstruktivitásuktól függetlenül stagnálnak, addig a kormánypárt hullámokban veszít népszerűségéből –, hosszú távon mégsem az. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy az aktuális ellenzéki pártok – legutóbb a Fidesz – arra hivatkoznak, hogy az asztalfiókban komplett politikai cselekvési tervek lapulnak, ám a választások előtt bolondok lennének azt nyilvánosságra hozni. Azután a megnyert választást követően ezek a tervek rendre feledésbe merülnek, és helyettük különböző kényszerpályák rajzolódnak ki. Legutóbb a Fidesz esetében ezt a pályát az egykulcsos adó bevezetése jelölte ki.

Ez tehát egy olyan gyakorlat, amit érdemes megváltoztatni. A jelenlegi ellenzéki pártoknak ezt mindenképp fontos lenne szem előtt tartaniuk, és komoly nyilvános vitába kezdeniük arra vonatkozóan, hogy milyen perspektívát képzelnek el egy esetleges kormányváltás esetén. Arra vonatkozóan, hogy miként kellene kinéznie egy ilyen vitának, számos tanulsággal szolgálnak az eddigi hasonló kísérletek.

Kézenfekvő példaként kínálkozik a Fidesz még ellenzéki pártként elkezdett, majd kormányra kerülve is folytatott nemzeti konzultációs mozgalma. Noha a konzultáció során a Fidesz kétségtelenül az állampolgárok széles körét igyekezett megszólítani, ugyanakkor a kommunikáció módja miatt mégis nehéz az őszinte vita és megértés szándékát tulajdonítani ennek a kezdeményezésnek. A kommunikáció hierarchikus szervezettsége és az állampolgárok elsősorban közönségszerepre való kárhoztatása óhatatlanul egyfajta „reprezentatív nyilvánosság” modelljét juttatta eszünkbe.

Ezt a kifejezést Jürgen Habermas alkotta meg, épp 50 évvel ezelőtt, a királyi és nemesi udvarok világának tipikus politikai kultúráját jellemezve így. A reprezentatív nyilvánosság lényege, hogy a tényleges vitákat nélkülözi a politikai döntéshozatal. Az udvari „tanácskozás” – a hierarchikus hatalmi viszonyok miatt – torzult kommunikációs keretben zajlik, jobb híján olyan látszatvitának tekinthető, amelynek célja a hatalom reprezentálása és ezáltal a hierarchia megerősítése, nem pedig érvek ütköztetése. Érzésem szerint ez a hasonlat ragadja meg legjobban a múltbeli és jelenlegi nemzeti konzultációk hangulatát.

Ennek a modellnek sok szempontból tökéletes ellentéte a közelmúltban civilek által kezdeményezett párbeszéd a „nemzeti minimumról”, illetve az LMP és a Negyedik Köztársaságot! által kezdeményezett, „köztársasági minimumra” vonatkozó vita. Ezek a reflexiók alighanem sokkal közelebb állnak a reprezentatív nyilvánosságot a demokratikus jogállam kialakulásával felváltó „polgári nyilvánossághoz” abban az értelemben, hogy alulról szervezettek, továbbá a témák meghatározásában és a hozzászólások tartalmát tekintve maximálisan nyitottak.

Ennek kétségtelen előnye a közvetlen demokratikus jelleg, az abban rejlő erő, hogy egy szabad nyilvánosságban vehet részt az egyén. Hátránya ugyanakkor, hogy a viták szétforgácsolódnak, vagy leszűkülnek egyes résztémákra. Alighanem ez történt mindkét esetben. A nemzeti minimum körüli párbeszéd a civil társadalom és a politikai pártok viszonyának, illetve a pártfinanszírozás kérdésének elemzésére korlátozódott. A köztársasági minimum kidolgozói pedig a közjogi kérdések, a sérült fékek és ellensúlyok rendszerének tisztázására szorítkoztak.

Természetesen ezek a problémák mind-mind fontosak, így egy róluk szóló vita elkezdése önmagában is jelentős esemény. Ugyanakkor bizonyos szempontból mégis célt tévesztenek: ezek a viták ugyanis mind témájukat, mind pedig horizontjukat tekintve beleragadnak a rendszerváltás óta eltelt időszak egyre inkább meddővé váló keretébe.

Mindenekelőtt a politikai kérdéseket, azon belül is az intézményi kérdéseket a társadalmi kérdések elé helyezik. Ezáltal öntudatlanul is azzal az előfeltevéssel élnek, hogy az intézményi környezet megváltoztatása rejti magában az eddigi kudarcok meghaladásának lehetőségét. Ez a hozzáállás elsősorban azért téves, mert – ahogy azt a rendszerváltás óta eltelt számtalan kutatás kimutatta – elsősorban nem az intézmények valamilyen konkrét formájával, hanem magával az intézményekhez való viszonnyal van baj. Az állampolgárok az intézményekről nem feltételezik, hogy semleges, objektív rendszerként működhetnek, vagyis nem bíznak intézmény mivoltukban. Ennek megfelelően ahelyett, hogy tiszteletben tartva függetlenségüket és elismerve döntéseiket egyszerűen használnák őket, igyekszenek kihasználni őket, lehetőség szerint befolyásolva vagy éppen kijátszva őket.

Ilyenformán az újabb és jobb intézményi megoldások helyett tágabb horizontot kellene felölelnie az esetleges kormányváltás utáni politikai cselekvési alternatívák közös megvitatásának. Természetesen ilyen horizont kijelölése nem könnyű feladat, ennek során nem csupán a társadalom igényeinek újszerű feltérképezésére, de egyúttal a 2008 óta radikális átalakulásokon átmenő nemzetközi környezetre is reflektálni kell.

A társadalmi igények feltérképezésének mikéntje abban az értelemben maga is politikai kérdés, hogy a tekintetbe vett igények meghatározása óhatatlanul egy értékelő döntés eredménye. A rendszerváltás óta e tekintetben sajátosan alakult a hazai nyilvánosság története. A társadalmi igények helyett sokkal inkább a múlt értelmezése és a nemzet definiálása körüli identitáspolitikai csatározások töltötték ki. Így azoknak a társadalmi problémáknak a megvitatása, hogy az egyenlőtlenségek milyen foka és eloszlása tekinthető igazságosnak, és hogy a materiális felhalmozás milyen feltételek fennállta esetén minősül megérdemeltnek, alapvetően elmaradt.

Nem csupán a szavazópolgároknak, de a pártoknak sincs érdemi mondanivalójuk a társadalmi igazságosság, a megérdemelt előrejutás és az elfogadhatatlan lemaradás mibenlétéről. Mindez amellett, hogy ellehetetleníti az érdemi hosszú távú szakpolitikák kidolgozását, amiatt is különösen veszélyes, mert kiváló lehetőséget teremt a társadalmi csoportok egymás ellen fordítására. Minthogy nincs arról minimális konszenzus, hogy mi tekinthető megérdemelt jólétnek, és hogy mi az a strukturális hátrány, ami elfogadhatatlan, ezért potenciálisan minden társadalmi csoportra rásüthető, hogy érdemtelenül gazdag, illetve megérdemelten szegény.

Végigtekintve napjaink politikai csatározásain ezeket a kártyákat rendre kijátsszák a különböző pártok: elég, ha az „oligarchák és hazai nagytőkések” körüli vitákra vagy a „segélyen élősködők” toposzaira gondolunk. Éppen ezért a pártoktól kevéssé várható, hogy változást kezdeményezzenek e téren. Erre elsősorban a civileknek és a civil mentalitású ellenzéki pártoknak és mozgalmaknak van lehetőségük. Nekik kell napirendre tűzniük az intézményi korrekció helyett első lépésben az igazságosságra vonatkozó, rendszerváltás óta elmaradt vitákat.

Erre annál is inkább nagyobb szükség van, mert jelen pillanatban egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hogy Európa és a világ egyaránt fundamentális változások elé néz. Bizonyos értelemben „világtörténelmi” időket élünk, ami egyaránt magában rejti a világégés és az emancipáció lehetőségét. Ebben a pillanatban különösen fontos, hogy kísérletet tegyünk a társadalmi berendezkedés alapvető kérdéseinek tisztázására. Amennyiben ez megtörténik, úgy egyúttal talán az esetleges kormányváltás után sem a sodródás, hanem egy céltudatos társadalompolitika válna megvalósíthatóvá.