A hátország esélye

Társadalom  |  2016. június 6.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az ellenzéki pártok egyre inkább kivonulnak a parlamenti politizálásból. Kérdés, miként lehetséges a hiányolt „hátország” megteremtése? 

A Fidesz rendszerépítése

A ciklus feléhez közeledve az ellenzéki pártok közül is többen belátták: a jelenlegi feltételek mellett nincs értelme a parlamentáris keretek között szerveződő pártpolitikának. Minthogy a parlamenti munka kiüresedett, ezért a választók megnyerésére elsősorban azon kívül nyílik lehetőség. Saját mozgósítható táborát megcélozva az LMP ennek megfelelően egyfajta szellemi hátországot kíván felépíteni.

E diagnózis annyiban megalapozott, hogy az elmúlt hat év során a kormánypárt elfoglalta a gazdaság, a közintézmények és a nyilvánosság kulcspozícióit. Ezáltal kiterjesztette a közvetlen pártpolitikai kontrollt olyan területekre is, melyek utoljára az államszocializmus évei alatt voltak ehhez mérhetően szoros felügyelet alatt. Ebből a szempontból szimptomatikus, hogy legnagyobb ellenzéki pártként, az MSZP eddig a felismerésig sem jut el: továbbra is pótcselekvésekkel töltve az időt, azt várja, hogy a választók ráunjanak a kormánypártokra és a rendszer magától összeomoljon.

Azonban ennek csekély a valószínűsége, mert a Fidesz a politikai hatalmát a politikai szférán túl is messzemenőkig kiterjesztette, és tágabb társadalmi-gazdasági beágyazottságra tett szert. Olyan sokan és sokféleképpen függnek a különböző intézményi struktúrákon belül a fennálló hatalmi viszonyoktól, hogy a kormányváltás lehetősége immár nem képzelhető el pusztán a politikai alrendszer terében, hanem csakis egy átfogó „rendszerváltás” keretében.

Ennek következtében a választásokat aligha lehet megnyerni pusztán a politikai térben folytatott kommunikáció segítségével. És nemcsak azért, mert a nyilvánosság jelentős része közvetlenül a kormánypárt irányítása alatt áll, hanem sokkal inkább azért, mert a társadalmi-gazdasági intézmények politikától való relatív függetlensége alapvetően megszűnt.

Kormányváltás vagy rendszerváltás?

A modern társadalmak legalapvetőbb sajátosságaként az olyan, egyébként teljesen eltérő megközelítésű szerzők, mint Bourdieu vagy Luhmann, egyaránt azt emelik ki, hogy – a gazdaság, társadalom, politika, tudomány vagy művészetek formájában – autonóm cselekvési terek jönnek létre, melyek egymás működését közvetlenül nem kontrollálják. Ezek a társadalmi „mezők” vagy „alrendszerek” környezetként adottak egymás számára, vagyis figyelembe veszik egymást saját működésük során, azonban független szempontok szerint szerveződnek.

A képviseleti demokráciák annyiban a modern társadalmak e sajátosságára támaszkodnak, hogy a meghatározott időközönként megválasztott képviselők mozgástereként a politikai mezőt vagy alrendszert határozzák meg. Ennek keretei között a politikusok olyan döntéseket hoznak, melyek kihatnak a gazdaság, társadalom, politika, tudomány vagy művészetek működésének kereteire, azonban nem delegálnak olyan képviselőket, akik belülről lennének hivatottak megszabni ezek intézményi gyakorlatát.

Amennyiben a politikai alrendszer nem lépi át saját határait, úgy olyan térként funkcionál, ami lehetőséget kínál a választás útján meghatározott kollektív célok keretfeltételként való érvényesítésére a többi alrendszerben. Ilyenkor az újabb választások révén új keretfeltételek szabhatók meg, melyeket az alrendszerek a saját szakértelmükkel kiegészítve próbálnak megvalósítani.

Amennyiben azonban a politikai rendszer átlépi határait és közvetlenül beleszól az alrendszerek működésébe, úgy többszörösen diszfunkcionális helyzetet teremt. Egyrészt, felülírva a sajátos szakértői tudásokat, lerontja azok működését. Másrészt saját szerepét sem lesz képes többé betölteni, megszűnik olyan térként funkcionálni, aminek segítségével a közakarat becsatornázható az intézmények működésébe. Azáltal ugyanis, hogy a politikai rendszer részévé válik a többi alrendszernek, nem lesz többé lecserélhető egyszerű választás révén, csakis az alrendszerekre kiterjedő, átfogó „rendszerváltással”.

Belátható, hogy a „kormányváltás” helyett a „rendszerváltás” logikáján alapuló berendezkedés egyrészt azért diszfunkcionális, mert a társadalmi véleménykülönbségeket és érdekellentéteket folyamatos háborúvá élezi ki és ezáltal ellehetetleníti a ténylegesen közös célok kijelölését. Másrészt azért, mert a globális világban megugrott adaptív szükségleteket nem képes kielégíteni: míg a kormányváltás viszonylag gyorsan végrehajtható folyamat, és ennek megfelelően arra motiválja a társadalmat, hogy bátran igazítsa a változó körülményekhez a politikai célokat, addig a rendszerváltás nehézkes, potenciálisan sérelmekkel terhelt, megterhelő folyamat, ami a változtatástól és kísérletezéstől való távolságtartásra motivál.

2010-ben a Fidesz a rendszerváltás logikáját állította középpontba. Hatalmát az adaptív hátrányok árán stabilizálva, a politikai rendszernek rendelte alá a legkülönbözőbb társadalmi alrendszereket. Ennek megfelelően az ellenzéki pártok számára is logikus lépés, hogy ne egyszerűen a politikai nyilvánosságban próbáljanak alternatívát kínálni, hanem a társadalmi alrendszereken belül. Míg az előbbi felületen világosnak tűnik, hogy egy ellenzéki szerep pontosan miként képzelhető el, az már korántsem magától értetődő, hogy azon kívül milyen stratégián alapulhat.

„Árnyákállam” lehetősége

Noha jelen pillanatban nem látszik olyan politikai erő, ami az alábbi célok képviseletéhez szükséges erőforrásokkal és hitelességgel egyaránt rendelkezne, talán mégsem haszontalan végiggondolni egy ilyen ellenzéki stratégia alapjait. Történelmi párhuzamért nem kell messzire menni, amennyiben az államszocializmus olyan rendszernek tekinthető, melyben – igaz, a mostaninál sokkal hosszabban és teljesebben kiépült formában – a politikum dominálta a többi alrendszert.

Akárcsak napjainkban, az ellenzék számára akkor sem nyílt reális lehetőség arra, hogy a politikai térben lefolytatott vita eredményeként változásokat harcoljon ki. Ebben a helyzetben különösen fontos stratégia volt a hivatalos politikai állásponttal szembe szegezni a politikai rendszer által kontrollált intézmények diszfunkcióinak tapasztalatát. Talán a legismertebb ilyen jellegű kezdeményezések közé tartozik a Szegényeket Támogató Alap, amely nem csinált mást, mint a hivatalos nyilvánosságban letagadott „szegényeken” próbált egyfajta proto-szociális munka keretében segíteni.

A SZETA és a hozzá hasonló szerveződések többnyire a szenvedés valamilyen konkrét formáján próbálva enyhíteni, olyan megkérdőjelezhetetlen morális bázisra támaszkodhattak, mellyel semmiféle állami propaganda nem vehette fel a harcot, hiába uralta is a nyilvánosság intézményeit. Ha mások számára nem is, de az érintettek és a velük kapcsolatban állók számára világossá vált a pártállam álságos mivolta.

Természetesen a mai helyzet alapvetően más, mint az államszocializmus utolsó évtizede, hiszen többpártrendszer van, a nyilvánosság torzított, azonban szabad, és az ország a szovjet érdekszféra helyett az EU tagja – mindezeknek megfelelően a mostani ellenzék kilátásai is összehasonlíthatatlanul jobbak. Ugyanakkor a fenti stratégia a Fidesz rendszerépítése okán mégis indokolt. Minthogy a politika áthatja a társadalmi alrendszereket, így az ott megjelenő diszfunkciók is óhatatlanul politikaivá válnak. Az ezek következtében átélt szenvedések szolgálhatnak az alrendszerekbe átnyúló politikával szembeni ellenzéki stratégia számára kiindulópontként.

Míg a politikai mezőn belüli küzdelmekre a nyilvánosságbeli kommunikáció kínál lehetőséget, addig az alrendszereken belül az azok kereteihez igazodó korrektív cselekvés. A különböző alrendszerekben nem elegendő „beszélni” a politika által okozott problémákról, ehelyett olyan cselekvési alternatívák alkalmazására van szükség, melyek képesek az átélt diszfunkciók következményeinek ellensúlyozására.

A társadalmi mezőben ez elsősorban az elismerés-megvonás – melynek kiemelt fontosságú része az elszegényedéssel szembeni közöny – különböző formáinak korrekcióját jelenti. Vagyis olyan társadalmi munkát, amiben a méltóságukban megsértett csoportok tagjai a többiekkel egyenlő félként élhetik meg identitásukat, a leszakadók pedig hathatós anyagi segítségben részesülnek.

A gazdasági mezőben ez a különböző munkaerőpiaci pozíciókban lévők differenciált segítését, amibe egyaránt beletartozik a munkanélkülieknek való állásközvetítés, a munkavállalók érdekvédelme vagy a vállalkozók számára alapanyagok és piac közvetítése. A művészeti és tudományos mezőben olyan alternatív terek létesítését, ahol az állami kontrolltól független alkotásra nyílik lehetőség.

Mindezek persze eredendően állami funkciók, és ennyiben nyilvánvaló, hogy a nem állami, ellenzéki aktorok csak részlegesen tudják ellátni azokat. Azonban nem is az a cél, hogy ezeket szisztematikusan elvégezze az ellenzék, sokkal inkább az, hogy létrejöjjön az egyszerre expanzív és diszfunkcionális állam alternatívájaként egy olyan „árnyékállam”, amely a fennálló diszfunkciókat ellensúlyozza. Egy ilyen értelemben a szenvedések enyhítésére törekvő ellenzéki stratégia tehet szert arra a fajta morális tőkére, amit a hivatalos propaganda, legyen bár akármilyen túlsúlyban is, nem képes felülírni.

Természetesen ezt megteremteni és működtetni korántsem könnyű feladat. Ugyanakkor arról szó sincs, hogy a semmiből kellene hozzáfogni. Rengeteg olyan szerveződés működik immár évek óta, melyek állami feladatokat hajtanak végre: ilyennek tekinthetők a hajléktalanokkal, hátrányos helyzetűekkel, menekültekkel, vagy bármilyen stigmatizált, szegregált csoporttal foglalkozó segítő szervezetek.

Bár ezek többnyire a politikától függetlenként határozzák meg magukat, abból fakadóan, hogy az állam valódi alternatíváját jelenítik meg, óhatatlanul annak ellenpontjaként működnek. Éppen ezért nem meglepő az sem, hogy 2014 óta rendszeresen támadja őket a Fidesz. Ebben a helyzetben előbb-utóbb számukra sem marad más út, mint egy explicitebb politikai szerepvállalás.

Ne feledjük, az állam végső soron nem más, mint emberek szövetkezése: ha sikerül a szövetkezés olyan formáját megteremteni, amely felvillantja a diszfunkcionális állami intézmények alternatíváját, úgy nem csupán a fennálló kormányzás kritikájára nyílik lehetőség, de egyúttal ténylegesen „rendszerváltó” tapasztalatok átélésére is.