A kommunista Károlyi

Társadalom  |  2010. november 29.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A gróf személye indulatokat kavar: egyrészt a kommunistákkal lepaktáló országvesztő politikáról alkotott jobboldali mitológia megtestesüléseként, másrészt a magyar progresszió félbemaradt vállalkozásának jelképeként kelthet felfokozott érzelmeket.

Mire fel a mostanában nemegyszer hisztérikus formát öltő felhajtás az egykori miniszterelnök szobra körül? Károlyi személyisége vagy éppen politikai tevékenysége nehezen magyarázza a kardcsörtetést. A gróf egy alig hat hónapig létezett köztársaság miniszterelnöke, majd elnöke volt. Egy olyan országé, mely függetlensége visszanyerésével egyidejűleg a nemzetközi politika számára csekély jelentőséggel bíró, önálló mozgástérrel alig-alig rendelkező állammá lett. Károlyinak gyakorlatilag semmi eszköze nem volt a nemzetközi politika érdemi befolyásolására, beleértve az ország területének csökkentését vagy épségben való megőrzését, és a forradalmasodó belpolitikában is leginkább csak sodródott az eseményekkel. Politikai vagy politikai gondolkodói teljesítménye nem mérhető össze sem kormányának olyan tagjaiéval, mint Jászi Oszkár vagy Böhm Vilmos, sem a magyar progresszió olyan alakjaiéval, mint mondjuk Bibó István. Politikai szerepvállalásának néhány hónapja mai szemmel leginkább a dualista rendszer és a Horthy-korszak konszolidációja közti zűrzavaros átmeneti időszaknak tűnik.

Károlyinak sem személye, sem tevékenysége nem volt igazán alkalmas arra, hogy zászlaja vagy karizmatikus figurája legyen a magyar politikai emigrációnak. A Trianonért felelős forradalmi vezér démonikus alakjának szerepe sokkal inkább illett Kun Bélához. A Kossuthéhoz hasonló forradalmi néptribun és mártír alakja, mely alkalmassá tehette volna személyét, hogy a magyar progresszió ügyének jelképévé válhasson, szintén távolt állt Károlyitól. Míg Kossuth élete végéig politikai jelkép maradt, Károlyi igazából csak 1955-ben bekövetkezett halála után vált azzá.

Valójában Károlyi Mihály politikai jelképpé alakulása elválaszthatatlan a korai Kádár-rendszer történelempolitikájától. A gróf beemelése az 1956 után újjáformálódó hivatalos panteonba szorosan összefüggött a Tanácsköztársaság ekkor meginduló rehabilitációjával. Az 1919-es proletárdiktatúra története, melyet az 1950-es években töredékesen, nevek nélkül, kicsontozva lehetett csak a közönség elé tárni, azért kelt új életre 1956 után, mert kézzelfoghatóvá tehette az 1956-os felkelésnek mint a fehérterror második kiadásának a tételét.

1956 kádárista értelmezése, az „ellenforradalom”, sajátos történeti érvelésen nyugodott: az 1919–20-as fehérterroristák és utódaik, akik 25 évig uralták az országot, ám 1945-ben letűntek a történelem színpadáról, 1956-ban visszatértek, hogy „másodszor is kezet emeljenek a nép hatalmára”. 1956 ilyen felfogása átfogó történelmi vízióba ágyazódott bele: ebből a szemszögből nézve a modern magyar történelem nem volt más, mint két örök ellenség, a forradalom és az ellenforradalom váltakozó sikerű, hosszú története, mely az 1956-os kommunista restaurációval ért véglegesen véget.

A Tanácsköztársaság, mint e történeti folytonosság eredete, kulcsszerepet játszott a kádári történelempolitikában. Egyszerre volt szükség 1919-re mint a forradalom és az ellenforradalom szülőhelyére. Míg a fehérterror eseményei plasztikusan jeleníthették meg az ellenforradalom gyökereit, az 1918. októberi őszirózsás forradalom és az azt követő köztársaság története a forradalom megszületésének folyamatát ábrázolhatta. Így 1919 előtörténete lett 1918: egyrészt a novemberben megalapított KMP-től eredeztetett forradalmi munkásmozgalom, másrészt a „polgáriból” „szocialistává” átnövő forradalom fejlődéstörténete.

Károlyi Mihály személye, az októberi forradalom vezére, aki több ízben is kinyilvánította a szocializmusba vetett hitét, illetve lojalitását a magyar kommunista mozgalom iránt, szinte magától értetődően kínálkozott, hogy kézzelfoghatóvá tegye a fentebbi elvont történelmi fejtegetéseket. Angolul még 1956 februárjában megjelent emlékiratait, a Hit, illúziók nélkül című kötetet 1958-ban ismertette a Párttörténeti Közlemények. Az 1960-as évek elejére, úgy tűnt, a szocialista Magyarország hajlandó befogadni Károlyit. 1961-ben az MSZMP magas szintű vezetői, Münnich Ferenc és Nemes Dezső tárgyalt Károlyi Mihálynéval hazatéréséről és férje budapesti újratemetéséről. A gróf földi maradványait 1962. március 18-án helyezték el a Kerepesi temető díszsírhelyében, 1963-ban pedig átadták mauzóleumát is. Károlyi ezzel egy csapásra Kossuth, Batthyány és Deák mellé, a nemzet forradalmi vezetőinek sorába emelkedett.

Károly Mihály alakja azonban sajátos átalakuláson ment keresztül az özvegyével, Andrássy Katinka grófnővel való kapcsolatfelvétel és a tényleges újratemetés között. 1961 őszén Károlyit mint „radikális demokratát” mutatta be a Népszabadság október 29-i száma, aki „nem értette ugyan a maga valóságában a munkásosztály történelmi hivatását”, de „eljutott a forradalmi munkásmozgalommal való együttműködés igenléséig”. Tíz nappal az újratemetés előtt azonban a Népszabadság 1962. március 8-i száma már arról írt, hogy „Károlyi a szocializmust építő Magyarországnak mindvégig hű harcosa volt.”

Világos, hogy Károlyi ilyen értelmű átformálása a hatvanas évek elején meginduló kádári kompromisszumkereső szövetségi politika megtámogatását szolgálta. Gesztus volt ez a nem kommunista, de baloldali hajlandóságú értelmiségnek, és engedmény az MSZMP-vel szemben álló, de valamiféle kiegyezésre és konszolidációra hajlandó társadalmi csoportoknak, hiszen azt jelentette ki, hogy lehetséges nem kommunistaként is a szocialista Magyarország hű fiának lenni.

Ugyanakkor sajátos történelemfilozófiai érvelés is felfedezhető Károlyi ily módon történő rehabilitálása mögött. A „radikális demokratából” „hű szocialistává” átváltozó gróf imaginárius fejlődéstörténete azt mutatta, hogy a valódi demokraták előtti egyetlen út a szocializmus és a kommunista párt felé vezet. Károlyi így átírt személyes története 1918 és 1919 tágabb érvényű viszonyára utalt: a demokraták vagy elfogadják a kommunista diktatúrát, vagy jön a fehérterror, a fasizmus. E sajátos kizárólagos logika nyilvánvalóan 1956-ra vonatkozott: vagy Kádár, vagy az „ellenforradalom rémuralma”.

A történelem e szerint az érvelés szerint nem kínál kiutat: aki nem támogatja a kommunista hatalmat, végső soron a fasizmus malmára hajtja a vizet. A manicheus totalitárius logika szerint nincs választás, valaki vagy kommunista, vagy fasiszta. E gondolkodásmód hazai örököseinek szemében a kádári történelempropaganda által kitalált Károlyi, a baloldali forradalmi vezér ma is csupán országvesztő kommunista, pontosabban immár vulgáris fajelméleti logikában, mint a szobor fejére a minap elhelyezett kipa is jelzi, „zsidó-kommunista”.