A macsó nő paradoxona

Társadalom  |  2013. szeptember 19.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A macsó nő akarata ellenére egy olyan magatartási mintát erősít meg, amely ahelyett, hogy fölszabadítaná mind a férfi, mind a nő szexualitását, stabilizálja a működő rendszer negatív elemeit.

Az a fajta „feminizmus”, amelyről most írni fogok, felbukkanása óta az erejéből mit sem vesztő, sőt az elmúlt évtized tanúsága szerint egyre nagyobb népszerűségnek örvendő jelenség. A „feminizmus” kifejezést használom, mivel ez a jelenség a társadalmi nemi különbözőségekre való női, egyfajta egyenjogúságot megcélzó reakció, de idézőjelbe teszem, mivel véleményem szerint ez a reakció – sajátos, származtatott logikája miatt – inkább kártékonyan, mint pozitívan befolyásolja a nők helyzetét. Mottóját talán így lehetne megfogalmazni: „Jó a segged, megduglak.” Ezt a mondatot nem egy suttyó macsó szájából, a fogpiszkáló mellett kiszüremkedve kell elképzelni, hanem egy jellemzően középosztálybeli, jellemzően tanult nőéből.

A közelmúltban ezt a durva macsó férfi karakterektől kölcsönzött retorikát nőknek író nőírók tömkelege alkalmazta, s úgy tűnik, ez lett a „csajos esték” vagy „csajok egymás közt” egyik különös ismertetőjegye is (pl. televíziós műsorblokkok, nőket célzó sorozatok formájában). Az e jelenség talán mintegy autentikus változataként megnevezhető „Cosmopolitan-kultúrához” képest annyi a változás, hogy már nemcsak a kimondottan fiatal, jobbára tizenéves, de a 30–40-es nők is kapcsolódtak ehhez a szexualitásról, szexuális tapasztalatokról kialakult, flegma, részletekbe menő, a másik testét eltárgyiasító beszédmódhoz. Nem a szabad szexualitás mindenkit megillető joga, ennek gyakorlása vagy a szabadon választott kifejezésmód ellen szeretnék szót emelni. A jelenség okozta aggodalmaim sokkal inkább elméleti jellegűek – ami nem jelenti azt, hogy nincs gyakorlati vonatkozásuk, pusztán hogy ezek mibenléte egy elméleti szűrőn keresztül magyarázható a legjobban.

Szepesi Nikolett nemrégiben megjelent Én, a szexmániása sok tekintetben megvilágító erejű példaként szolgálhat. A szerző nem titkoltan polgárpukkasztási céllal szókimondó, nemritkán trágár, obszcén nyelvezetet használ. De pontosan azért, mert jócskán eltúlozza az általam eddigiekben bevezetett jelenség alapvető jegyeit, és agresszióval tölti föl azokat (ami egyébként logikailag következik is a jelenségből, de erről majd később), általános benyomásom a szerző reflektáltságát sugallta. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy Szepesi szándékosan közvetíti ezt vagy nem, a „hatalmas farkak”, „formás seggek” típusú szókapcsolatok tömkelege és a tartalmi elemek együttese – amelyben az író részben nőként, részben sportolóként megélt „szexuális vesszőfutását” meséli el – egy megalázott és (joggal) dühös elbeszélő képét vázolja föl. Ugyanaz a szándékoltan flegma stílus van jelen a szexuális élmények örömteli tapasztalataiban, mint a nem örömtelikben, vagy mint az olyan sorokban, ahol brutális edzője azzal fenyegeti, hogy „kitépi a méhét”.

A már említett agresszió, amely a könyvnek érezhető, központi eleme, egy olyan motívum, amely a macsószexzsargon elengedhetetlen, logikailag megkívánt következménye, velejárója. A „macsó” ugyanis nemcsak dumál, ahhoz mérten cselekszik is: testrészekről tett eltárgyiasító megszólalásai leuraló, eltárgyiasító magatartással járnak és járhatnak (nem a szó feltételes, hanem annak megengedő értelmében). Ezzel a – kontextustól függően, de többé-kevésbé – sikerrel alkalmazható férfimintával ellentétben a nők szexuális témájú beszámolói egészen addig tárgyiasíthatják a férfi szexuális partnert sikerrel, ameddig egy, a számukra ideálisan (vagy közel ideálisan) történt szexuális aktust írnak le. Onnantól, hogy kényelmetlen, megalázó helyzetbe hozza őket partnerük magatartása, ezek a nők vesztesek lesznek, mindegy, milyen flegmán próbálnak reagálni a helyzetre, és mennyire kicsinek mesélik később a „faszi” péniszét. Szepesi számtalanszor találja magát ebben a zsákutcában. Pimasz, flegma, szabados szexuális élete – amely a tárgyalt női kulturális jelenségnek gyakorlatban alkalmazott formája – sorozatosan sodorta olyan helyzetekbe, amelyekből nem lehet lelki károk nélkül kimászni. Odáig ugyanis nem jut(hat?)nak el a feminizmus e zsákutcájában lévő nők – ami logikailag egyébként szintén következne a „macsó nő” zsargonból –, hogy ők teremtsenek a másik számára megalázó helyzetet, akár akaratlanul is, puszta macsós önzésből adódóan, vagyis például hogy tudatosan akarják uralni a szexuális aktust és használni a másik testét. A nők a suttyó macsók kultúrájának csak a külső jelek szintjén történő másolásáig jutnak, annak lényege elérhetetlen marad számukra. Abban a percben, hogy megpróbálják a tettek szintjére vinni az elvet, mindenképpen veszteni fognak.

Érdekes, hogy a feminizmus ezen zsákutcája az egyébként bizonyos queer hagyományokban bevett, divatosnak mondható „kisajátítás” elmélete mentén épült ki. Ez nagyjából annyit jelentene, hogy „mi”, a hatalomból nem vagy csak kevéssé részesülők saját fegyverüket fordítjuk a rendszer kegyeltjeiként szemlélhető társadalmi csoportok felé. Vagyis ha én nő vagyok, és az uralkodó társadalmi rend a férfiaknak kedvez, akkor mondjuk, szándékosan rájátszhatok arra, ami miatt az ideológiai indoklás alapján nem osztanak nekem lapot, vagy esetleg kisajátíthatom a hatalommal rendelkező csoport magatartási, szemiotikai (gesztusok, öltözködés stb.) mintáit. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, ha egy nő férfit játszik, az társadalmilag felforgató (lehet). Hogy ezzel mi lehet a probléma, arra Leo Bersani tökéletesen rávilágít, amikor a 70-es évek New York-i „leather queen” szubkultúrájáról beszél, amelyben homoszexuális férfiak a motoros macsó férfi karakterét használják fel. Egyesek szerint ez a szubkultúra társadalmilag felforgató, amennyiben a macsóság ideáját megtestesítő motoros macsó „jelmezt” homoszexuális férfiak öltik magukra, ezzel mintegy „beszennyezve”, megszégyenítve, parodizálva a motoros macsó ideáját. Bersani ebben nehezen véli fölfedezni a felforgatás aktusát, főként mivel szerinte ez a domináns rendet képviselő férfiak szempontjából inkább lenne olvasható egyfajta „imádattal teli tiszteletnek” a macsóság ideája felé, mintsem a domináns kultúra alappilléreinek felforgatásaként. Főleg hogy Bersani hozzáteszi, a „leather queen” szubkultúrában meghatározó szerep jut annak, hogy a homoszexuális férfiak egy csoportja szexuálisan vonzódik az – őket egyébként, logikailag mindenképpen, megalázó – motoros macsó stílushoz, mint az igazán férfias férfi ideájához. Az a tény, hogy a homoszexuális férfiak nem a férfitest platóni ideájához vonzódnak, hanem vonzódásuknak kulturális indíttatásai (is) vannak, logikailag azonos gyökerekre vezethető vissza, mint az a tény, hogy a „macsó nő” zsargon használói, bár beszélhetnek úgy a szexről, mintha ők tárgyiasítanák el a férfi testét, a gyakorlat szintjén dugába dől az elmélet, és ezen a szinten tulajdonképpen pontosan újraállítódnak a domináns erőviszonyok. A „macsó nő”, mivel vágyának tárgya a férfi mint történeti, társadalmi és kulturális létező – akit megfeszített akarata ellenére sem tud egészen eltárgyiasítani, mivel akkor elveszítené az iránta érzett vágyát (értsd: csak a test maradna, amely önmagában még nem jelent „férfit”) –, a szexuális gyakorlatban ugyanolyan nő lesz, mint az, aki a szex említésébe belepirul, gyakorlásában pedig, mondjuk, teljes mértékben a nőkkel kapcsolatos férfifantáziákat elégíti ki (akár akaratlanul is).

Azt mondhatjuk tehát, hogy a macsó beszéd a szexről, mivel történeti/kulturális alapvetésekből következően a férfiak sajátja, a nők számára egészen addig csak beszéd maradhat, ameddig a szexualitás egyfajta hatalmi harcként értelmeződik, amíg a nő meg kíván felelni a leigázottnak, a férfi pedig a leigázónak, mert a férfit a leigázás, a birtokbavétel gondolata, a nőt pedig a férfi vágya izgatja. Szepesi azon partnerei, akik megalázóan viselkedtek vele szemben, azért tehették ezt meg, mert a nő flegma és kihívó szexuális magatartásában semmi sem kényszerítette őket arra, hogy átgondolják sajátjukat. Nem látták benne saját magatartásuk tükörképét, csak egy könnyen használható csajszi mindenre elszántságát. Hogy szerintem rendjén való-e a jó öreg – pl. az evolúciós pszichológia vagy a biológia bizonyos ágai által is jóváhagyott – kettős mérce, miszerint a férfiak természetéhez tartozik a magok szórása (így ez díjazandó), a nőknek pedig alapvetően monogámnak kell lenniük, mert ezt osztotta rájuk a természet és az ember megjelenése óta eltelt idő? Nem, szerintem egyáltalán nem rendjén való. Az viszont igaz, hogy a mindenkori uralkodó ideológiából táplálkozó és annak alapját sokszor egész egyszerűen semlegesnek, objektívnak észlelő tudományos és társadalmi diskurzusok életünkre való kihatása – ebben az esetben legalábbis – nem bontható le annyira egyszerűen, ahogy a tárgyalt feminista diskurzus azt állítja.

Nem állítom azt, hogy a feminizmus ezen zsákutcája soha nem fog érdemleges, az emberek – mind a nők és férfiak – számára pozitív eredményt produkálni, mert ezt nemigen lehet előre kizárni. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy az áttörés nem történt meg ezen a téren. Ennek pedig véleményem szerint egyik legfőbb oka az, hogy a „macsó nő” nem egy társadalmilag „semleges” szexualitásból (bármit is jelentsen ez) akar részesülni, hanem egy olyan magatartási mintát kíván követni, amely a „férfi” sajátja, így amely a „férfin” kívül nem létezik, nincs. Vagyis egy olyan magatartási mintát erősít meg akarata ellenére, amely ahelyett, hogy fölszabadítaná mind a férfi, mind a nő szexualitását, stabilizálja a működő rendszer negatív elemeit.