A „magyarkérdés” és Európa

Társadalom  |  2011. január 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A világsajtó cikkei és az unió politikusainak nyilatkozatai azt jelzik, hogy Európában újra van „magyarkérdés”. De vajon tudnak-e tanulni a magyarok történelmi hibáikból?

A magyarkérdés egy olyan belpolitikai problémára utal, amely külföldről nézve európai jelentőségű. A kérdés ma a következő: tekinthető-e demokratikus intézményrendszernek az Európai Unió, ha a korlátozott hatalom eszméje iránt nem elkötelezett tagállamában a nyers többségi elven alapuló tekintélyelvű közhatalom-gyakorlás folyik? A magyar politikai helyzet az európai intézményrendszer alapvető kérdéseit is érinti, az európai közvélemény számára az unió demokratikus deficitjére hívja fel a figyelmet.

Az, hogy milyen válasz adható a magyarkérdésre, ma még nehezen jósolható meg. Ez az írás nem is ezzel foglalkozik. Egy olyan történelmi példára utal, amely alátámaszthatja, hogy a magyarkérdés kimenetelét nagyban meghatározza az európai sajtó és a magyar kormány viszonya. Tragikus volna, ha a magyar kormány újra elkövetné azokat a hibákat, amelyeket az 1905-ös alkotmányos válság idején a magyar politikai vezetőréteg már elkövetett. Apponyiék ugyanis nem voltak képesek tanulni a nyugati kritikákból, ami végül nemzeti katasztrófába torkollott.

Az első magyarkérdést a forradalom és a kiegyezés közötti osztrák–magyar konfliktus jelentette, amely a különösen az angolok számára fontos európai egyensúlyt veszélyeztette. A kiegyezés végül a magyarkérdésnek egy megnyugtató és Európában nagy rokonszenvvel fogadott megoldása lett. Az így létrejött Osztrák–Magyar Monarchiára mint az európai hatalmi egyensúly és béke sarokkövére tekintettek. A pánszláv terjeszkedéssel szembeni védőbástyának, a pángermán mozgalmakkal szembeni ellensúlynak tartották. Magyarországról úgy beszéltek, mint a Monarchia tartóoszlopáról, amelynek gyorsan fejlődő gazdasága és alkotmányos szabadságszeretete, szilárd kormányzata kedveltté tette egész Európában. Ebben az időszakban a magyaroknak kifejezetten jó sajtójuk volt Európában. Az 1905-ös alkotmányválsághoz kapcsolódó második magyarkérdés ezt a pozitív képet törte darabokra.

A folyamatot az 1903 tavaszán kibontakozó hadseregválság indította el. A közös hadügyminisztérium a hadsereg létszámának emelésére törekedett, ám az újonclétszám növeléséről szóló törvényjavaslatot a függetlenségi párt obstruálta. A törvény támogatásáért cserébe a hadsereg nemzeti reformját, a magyar vezényleti és szolgálati nyelvvé tételét követelték. Ferenc József azonban nem engedett, inkább ragaszkodott a hadsereg szervezeti egységéhez. A magyarkérdést az 1905-ös januári képviselőházi választás hozta létre. A választáson a közjogi ellenzék koalíciója győzedelmeskedett Apponyi Albert és Kossuth Ferenc vezetésével. A koalíció nem engedett a vezényleti nyelvre vonatkozó követeléséből. A politikai válság így lett alkotmányos válság.

Ahogyan a Londonban élt Péter László ezzel a kérdéssel foglalkozó tanulmánya megjegyzi, „olyan jó hírük volt a magyaroknak, hogy a válság idején a nyugati közvélemény jó része a magyarok oldalán állt. Két év alatt azonban gyökeresen megváltozott minden.” Miért hidegedett el Magyaroszágtól a nyugati és elsősorban az angol közvélemény?

Ez több, egymással összefüggő indokkal magyarázható. Egyfelől nem nézték jó szemmel, hogy a magyarok a hadseregreform megakadályozásával gyengítik a Monarchiát, veszélyeztetve ezzel az európai hatalmi egyensúlyt. Másfelől az is világossá vált, hogy a magyar parlamentarizmusnak nem sok köze van a nyugati mintákhoz. Az 1905-ös alkotmányos válság idején kiderült, hogy Magyarországon a király komisszárjaival szemben nem álltak rendelkezésre más eszközök, mint a rendi ellenállás ősi intézményei, a „ius inertiae” és a diéta remonstrációi. A rendi ellenállás ezen intézményeit hívták segítségül a királlyal való szembeszálláshoz. A parlamentarizmus magyar változatában a válságot megérteni akaró nyugati újságíró nem találkozhatott a nyugatihoz hasonló szabadságjogokat védő törvényre való utalással. Helyette egyfajta „miniszteriális despotizmust” tapasztaltak az aratók, a munkások és a nemzetiségiek mozgalmaival, gyűléseivel és véleménynyilvánításaival szemben. Az alkotmányos válság időszakában leperegtek a magyar parlamentarizmus nyugatos mázai. Ezekre a tapasztalatokra épült rá a nemzetiségi kérdés. 1906-ra az olyan, egykor magyarbarát újságírók, mint a skót Seton-Watson, számára is nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország nem olyan nemzetállam, mint Franciaország vagy Anglia, hiszen a magyarok csak a magyarországi népesség felét teszik ki. Ennek ellenére monopolizálják a közhatalmi intézményeket.

A nyugati közvélemény reformokat várt a magyaroktól. Aggódott amiatt, hogy a magyar politikusok nem ismerték fel: a nemzeti követelések erőltetése nem csak a Monarchiának okoz bajt. Nem ismerték fel azt sem, hogy az így felfogott nemzeti szupremácia miatti kedvezőtlen gazdasági következmények és a radikalizálódó nemzetiségi mozgolódások a magyar érdekeket is veszélyeztetik. A nyugati lapok világossá tették, hogy a nemzeti követelések helyett választójogi reformot kellene bevezetni, s a magyaroknak fel kellene adniuk a nemzeti uralom közhatalmat monopolizáló felfogását ahhoz, hogy az anarchiát és a katasztrófát elkerüljék. Az így elképzelt magyar vezető szerep és az általános választójog eszméje ugyanis nem egyeztethető össze. A Times és a Spectator olvasói számára is világossá válhatott: merő politikai fikció, hogy Magyarország minden lakosa a magyar nemzet tagja, és az is, hogy ezt a nemzetet a parlament képviseli. A szó igazi értelmében népképviselet Magyarországon sem a parlamentben, sem a megyegyűléseken nem létezett. Meg is született a verdikt: Magyarországot egy szűk hatalmi klikk kormányozza.

A magyarok jó hírére végső csapást mérő csernovai sortűz eseményeit már ebben a kontextusban értelmezték Európa-szerte. Magyarország jó hírének egy időre befellegzett. A történet közismert. A Liptó megyei Csernovára 1907. október 27-én templomszentelésre csendőrkísérettel érkező három katolikus papot és szolgabírót a falu lakossága feltartóztatta. Azt követelték, hogy az általuk összegyűjtött pénzből felépített katolikus templomot a magyar nemzet elleni izgatás miatt börtönbüntetésre ítélt és a katolikus egyház által felfüggesztett Andrej Hlinka szentelje fel. A papokat szállító kocsik a tömegbe hajtottak, dacára annak, hogy csak hét csendőr védelmezte őket. A tömeg megtámadta őket, mire a csendőrök tüzelni kezdtek. Tizenöten haltak meg, és számos ember megsérült. Az esetet követő eljárásban a csendőröket felmentették, ötvenkilenc személy ellen hatóság elleni erőszak címen emeltek vádat. Egy későbbi perben harminchatukra szabtak ki börtönbüntetést.

A kormány értelmezése szerint a falu az állam rendje ellen lázadt fel, de érvelése és a körülmények pontosabb leírása semmilyen hatást nem tudott gyakorolni a nyugati közvéleményre, amely a magyarokkal szemben maximálisan bizalmatlan lett. Így Csernovával kapcsolatban a nyugati sajtó egyöntetűen a magyar sovinizmus áldozatairól beszélt. A magyar kormány tanácstalanul és értetlenül, de leginkább sértődötten és mélyen felháborodva fogadta a nyugati közvélemény pálfordulását. Ennek megfelelően a magyar igazságügy-miniszter ígéretet tett arra, hogy a külföldi agitátorok sajtótermékeinek szállítási jogát megvonja.

1907-ben nagyot fordult tehát a világ. A pár évvel ezelőtt még fekete bárányként kezelt Ausztria a reformok útjára lépett, bevezette az általános választójogot, ezzel szemben Csernova Magyarországa megtorpant. Egy soviniszta állam maradt, amely még mindig a feudális intézményei mögé bújva védte kizárólagosságra törő nemzeti vezető szerepét, és nem volt hajlandó demokratikus reformokra. Magyarország a Monarchia tartóoszlopából Európa veszélyforrásává vált. Az alkotmányos válság ugyanis reformok nélkül lecsendesett, s a magyarkérdés megoldása végül Trianon lett. Itt az egyik legfőbb szempont az volt, hogy minél kevesebb nemzetiség éljen magyar uralom alatt. Abban, hogy ez a nézet megszilárduljon, kulcsszerepe volt Seton-Watsonnak is, aki a jó szándékú kritikáit ért nemtelen támadások miatt a magyarok barátjából a nemzetiségi követelések szószólója lett.

A történeti tanulság levonásához érdemes Jeszenszky Géza egy régi tanulmányát segítségül hívni, melynek záró soraival magam is egyetértek: „Az egészséges nemzeti tudatnak […] képesnek kell lennie a bírálatok elviselésére, még akkor is, ha megalapozatlannak érzi azokat. Az érettebb és komplexusoktól nem gyötört nemzetek a külföldről érkező kritikát kihívásnak tekintik, kutatják valóságtartalmát, esetleg megmosolyogják, de semmiképpen nem kiáltanak rendőrért. A kis országok számára nemcsak erkölcsi, de gazdasági megfontolásokból is oly fontos kedvező külföldi vélemények kialakításának sem a frázisos propaganda a legbiztosabb módja, hanem a jó politika, a belső eredmények, ahogy Illyés Gyula figyelmeztetett 1943-ban: »Nem hanggal kell felkerülnünk, hanem valódi – s immár megszaporodott – értékeink felmutatásával.«”