A náci per és a nyilvánosság

Társadalom  |  2013. június 26.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A Nemzetiszocialista Illegalitás perének előkészületei rámutattak arra, hogy gyakran még a legjobban szervezett európai bíróságok sem képesek megfelelni az átalakulóban lévő demokratikus nyilvánosság elvárásainak.

A Nemzetiszocialista Illegalitás (NSU) nevű német terrorsejt múlt hónapban kezdődött pere vélhetően fontos precedensként fog szolgálni azoknak a jogállamoknak, amelyekben a társadalmi integráció problémái szélsőjobboldali terrorszervezetek vagy xenofób sorozatgyilkosságok megjelenésével jártak együtt. A vád szerint az NSU a kétezres években tíz gyilkosságot követett el, tagjai nyolc török és egy görög bevándorlót, valamint egy rendőrt öltek meg, emellett több bankrablásért és robbantásos merényletért lehetnek felelősek. A per előkészületeit és menetét a kezdetektől sok kritika éri a nyilvánosság részéről. Érdemes ezért a pert és előkészületeit – más sajátosságoktól egyelőre eltekintve – a széles körű nyilvánosságnak nagy teret engedő demokráciaeszmény nézőpontjából is megvizsgálni.

A kritika szerint a müncheni tartományi felsőbíróság a tárgyalás helyszínének előkészítésénél csak biztonsági szempontok szerint mérlegelt, háttérbe szorítva a német és a nemzetközi nyilvánosságnak azt az igényét, hogy minél több sajtóorgánum vehessen részt a tárgyaláson. Így fordulhatott elő, hogy a bíróság egy viszonylag kis méretű tárgyalóteremben összesen ötven helyet biztosított az érdeklődő újságírók számára. A helyek kiosztása ráadásul megkérdőjelezhető eljárásban történt. Az akkreditáció során elvileg a jelentkezési sorrend számított, azonban kiderült, hogy a sajtó képviselői nem egyenlő feltételek között indultak a helyekért. Mivel a regisztráció lehetősége az egyes sajtóorgánumokhoz különböző időpontokban jutott el, a tárgyalás kimenetele után élénken érdeklődő török média egyetlen képviselője sem nyert akkreditációt.

Április első felében egyértelműnek látszott, hogy feloldhatatlan az ellentét az eljárás manipulásától tartó, az információszabadságot féltő (török és német) nyilvánosság és az eljárás zavartalansága fölött őrködő bíróság álláspontja között. A bíróság szilárdan kitartott amellett, hogy veszélybe kerülne az igazságszolgáltatás függetlensége, ha sajtónyomásra, korábbi döntését felülvizsgálva újabb akkreditációs eljárást indítana. Német és török szervezetek, a német parlament egyes képviselői és a török államfő viszont annak a reményéknek adott hangot, hogy a tárgyaláson végül több helyet biztosítanak az újságíróknak, vagy lehetséges olyan újraelosztás, amely lehetővé teszi a török sajtó jelenlétét is.

Azt lehetett remélni, hogy a sajtóhelyek elosztásáról szóló viták a szövetségi alkotmánybíróság döntése után elcsitulnak. Karlsruhéban ugyanis április 12-én helyt adtak a török Sabah újság által benyújtott alkotmányos panasznak, amely sérelmezte, hogy az akkreditációs eljárás során sérült az egyenlő elbánás elve. Az alkotmánybíróság a döntés nyomán kötelezte a müncheni bíróságot, hogy biztosítsa a tárgyalóteremben az áldozatok származási országát képviselő sajtó megjelenését. A kirobbant viták miatt a müncheni tartományi felsőbíróság egy új akkreditációs eljárás kiírása és a tárgyalás május hatodikáig történő elhalasztása mellett döntött. Az új döntés értelmében április végén a meglévő ötven helyet úgy osztották el, hogy tízet az idegen nyelvű médiumok kaptak, ebből hatot az áldozatok származási helyének sajtóképviselői. A meglévő helyekről sorsolással döntöttek a jelentkezők közül.

További heves kritikákat váltott ki azonban azoknak a „kvótáknak” a megállapítása, amelyek szerint az új kiosztás történt. Kifogás érte például a bíróságot amiatt, hogy míg a televíziók, a rádiók és a hetilapok viszonylag nagy arányban képviseltethetik magukat a tárgyalóteremben, az ország körülbelül háromszázötven napilapjának összesen nyolc helyen kell osztoznia. Az új döntés miatt egy – médiavállalathoz nem tartozó, korábbi akkreditációját elvesztő – újságíró pedig többek között amiatt élt alkotmányos panasszal, hogy az eljárásban a szabadúszó és online újságírók igényeit nem vették egyenlő módon figyelembe. A kritika szerint a bíróság ezzel az elsősorban internetes portálokról tájékozódó, mobilabb, fiatalabb generáció igényeit szorította háttérbe. A szabadúszó újságíró alkotmányos panaszát azonban Karlsruhéban elutasították, a sajtókvóta-elosztás végleges maradt.

A helyek kiosztásáról szóló vitáknak van egy elméleti vetülete. A társadalmi vitáknak nagy teret engedő demokráciafelfogás nézőpontjából a bíróság az információit a lehető legtöbb csatornán beszerezni igyekvő, aktív polgárokból álló demokratikus jogállam egyik legfontosabb intézménye. Ebből következik, hogy nem elegendő, ha feladatát pusztán rendszerszerű előírásoknak való megfeleléssel, az eljárásjogi normák következetes betartásával kívánja ellátni. A bíróságnak a nyilvánosság esetleges átalakulására fordított figyelemmel, hatékonyan kell közvetítenie döntéseinek okait az állampolgárok és az ügy érintettjei felé. Sőt, joggal várható el tőle, hogy a széles körű nyilvánossággal való kapcsolattartás során képes legyen felmérni a közvéleményben megfogalmazódó véleményeket. Ítéletét természetesen nem befolyásolhatja a közvélemény nyomása, de indokait a nyilvánosságban megfogalmazódó vélemények kontextusában kell értelmezhetővé tennie.

E demokratikus felfogás oldaláról nézve a müncheni tartományi felsőbíróság igen rosszul vizsgázott a per előkészületeinél, mivel a tárgyalóterem kiválasztásánál, kialakításánál és az akkreditáció megindításánál nem volt tekintettel a széles körű, nemzetközivé váló sajtóérdeklődésre. Súlyosabb problémát jelent azonban, hogy az eredeti akkreditációs folyamatban való egyenlőtlen kiválasztás szimbólumértékkel bírt: a bíróság nincs egyenlő mértékben tekintettel minden, a megszületendő döntés értelmezésénél mérvadó értékperspektíva érvényesülésére. A kevés sajtóhely nem méltányos elosztása tehát azt jelezte: a bíróság nem fordít egyenlő módon figyelmet az ügy összes lehetséges érintettjének szempontrendszerére.

A felmerülő vitákhoz, a bíróság döntésével szembeni értetlenséghez az is hozzájárulhatott, hogy a bíróságnak egy átalakulóban lévő nyilvánosságban kellett volna közvetítenie döntéseinek indokait. Azt tapasztalhatjuk, hogy az egyénnek és a jogállami intézményeknek már nem pusztán a klasszikus polgári nyilvánossághoz kell eljuttatniuk üzeneteiket, és nem csak a klasszikus polgári társadalmakban megszokott csatornákon keresztül. A kortárs nyilvánosságot vizsgáló teoretikusok egy része (például Nancy Fraser) egyenesen azt fogalmazza meg, hogy a nyilvánosság határai már nem azonosak a magát kritikus döntéshozóként meghatározó politikai társadalom határaival. Egyrészt a problémák, amelyeket meg kell vitatni, és amelyeket jogilag szabályozni kell, sok esetben maguk sem „állnak meg” az országhatároknál. Másrészt a migráció és a munkaerő-vándorlás miatt még a lokális megoldást sürgető, az adott állam erőforrásaival orvosolható problémák megoldásában sem pusztán egy változatlan összetételű, helyben maradó polgárság érdekelt.

A „terrorizmus” és a szélsőjobboldali extrémizmus tipikusan azok a problémák, amelyek nem csak annak az államnak a polgárait érintik, amelynek határain belül a bűntetteket elkövetik. Meg kell persze jegyezni, hogy a szélsőjobboldali csoportokat, elkövetőket – a norvég Breiviktől a magyarországi romagyilkosságok elkövetőin át az NSU-ig – egymástól eltérő motivációk is hajthatják, és egyelőre magányos, egymástól elszeparált elkövetőkről van tudomásunk. A szélsőjobboldali extrémista szervezetek és követőik aktív internetes jelenléte miatt azonban egyes sejtek vagy az eredetileg magányos elkövetők sokat tanulhatnak egymástól, hasonló minták szerint hajthatnak végre támadásokat, és hálózatot alkothatnak. Könnyen lehet tehát, hogy összeurópai megoldást követelő jelenségcsoporttal állunk szemben, de legalábbis olyan problémával, amelynek megoldásához a nemzetállamok határain túlmutató vitákra és tapasztalatcserére is szükség van.

Fontos továbbá, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldali extrémista csoportok áldozatai jellegzetesen a több országgal kapcsolatot ápoló bevándorlók vagy vendégmunkások. Jogosan foglalkoztatják tehát ezek az ügyek azoknak az államoknak a polgárait, amelyekből nagyszámú munkaerő érkezik Nyugat-Európába. Ebből a szempontból nehezen értelmezhető a magyar sajtó feltűnő érdektelensége a per részletei iránt; és az is rendkívül visszatetsző, hogy egy, a magyar baloldali sajtóban megjelent rövid beszámoló címe „a terroristák és a német jogállam kádi elé állításaként” értelmezte a török sajtó teljesen jogos és indokolt jelenlétét.

Természetesen egyetérthetünk azzal a bíróságot védelmező állásponttal is, amely szerint a széles körű nyilvánosság szempontja nem az egyetlen, és nem is az elsődleges, amely szerint a bíróságnak mérlegelnie kell. Tudomásul kell venni, hogy a tárgyalóterem nagysága nem tetszőlegesen változtatható, hiszen az elnöklő bíró a hisztérikus hangulat miatt elveszítheti hatalmát a tárgyalás felett. Az is elfogadható álláspont, hogy a tárgyalóteremből történő video- vagy hangközvetítés miatt tanúk megfélemlítve érezhetik magukat; a közvetítés engedélyezése tehát sértheti a résztvevők emberi méltóságát, és megváltoztathatja a tárgyalás végkimenetelét. A bíróság szempontjait szem előtt tartó publicisták is felhívják azonban a figyelmet a probléma morális aspektusaira. A bírónak a világ morális mércék alapján ítélő közvéleménye előtt kell elszámolnia arról, hogy a német nép képviselőjeként, transzparens eljárásban, igazságos döntést hozott. A bírónak tisztában kell lennie tehát azzal, hogy döntése csak a demokratikus nyilvánosság szempontrendszerére is odafigyelő, transzparens eljárásban nyerheti el kellő súlyát.