A Taksim tér, ahonnan az elmúlt hetek eseményei kiindultak, a város szíve. Népszerű a turisták körében, a helyiek is szívesen felkeresik. Egyfajta kulturális centrum. Itt található az Atatürk Kulturális Központ, benne az operaházzal, amelyet nemrég bezártak… Gondolom, elsősorban gazdasági okokból. A Taksim tér közelében van egy nyomornegyed is, az ott élő számos emigráns családot a rendezési terv keretében már vagy 3-4 éve elkezdték kitelepíteni. Az ide tervezett bevásárlóközponttal, hotelekkel, boltokkal meg akarják változtatni az egész környék arculatát. Csakhogy ezt a városrendezési tervet sokan törvényellenesnek tartják. A tér egyébként különböző megemlékezések, felvonulások, tüntetések, ünnepségek – pl. május 1-jei ünnepségek – rendszeres helyszíne.

Lehetett-e arra számítani, hogy a város változtat a rendezési terven?

Mi úgy gondoltuk, hogy ez továbbra is vita tárgya lehet. Nem vitattuk azt, hogy az önkormányzat felelőssége elsősorban, mi történjék egy ilyen közterülettel. Csupán azt szerettük volna, hogy legalább írjon ki egy nyilvános pályázatot a hasznosítására!

A kulturális központon, a parkon, az ünnepséghelyszínen túl mit veszítene még a város az átalakításokkal?

Ha visszamegyünk az időben, ez a terület, talán a 1930-as évekig, kisebbségek temetője volt (1560-tól Pangalti néven örmény temető – Isztambul legnagyobb nem muszlim temetője, szerk.), aztán az állam kezébe került. Ezenkívül a jelenlegi Gezi park helyén egy katonai laktanya állt (Halil Pasha Artillery Barracks, később futballstadion lett belőle, majd 1940-ben a Taksim tér felújítási munkái során lebontották). Ennek a laktanyának a rekonstruálása is szóba került a rendezési terv kapcsán. És korábban egy vallásos csoporthoz köthető lázadás helyszíne is volt a park (reakciós erők 1909. március 31-i lázadása az 1908-ban helyreállított alkotmányos rend ellen, szerk.). Vagyis több szempontól szimbolikus a tér. Ezért fordulhatott elő, hogy a helyi szinten felmerülő vitás helyzetben ezúttal nem az önkormányzat vagy a polgármester, hanem a miniszterelnök szólalt meg. Persze a vezetők fogadkoztak, hogy nem, mi nem csinálunk shopping centert, megmarad a tér, nem érintjük a parkot sem. De aztán elkezdték kivágni a fákat… Ez persze a tiltakozók oldaláról nem egyszerűen néhány fáról szól, hanem a kormány és az önkormányzat diktatórikus működésmódjáról. Ha a döntéseket vitatni szeretnénk, egyszerűen nincs kinek címezzük a tiltakozásunkat.
Még mielőtt az események felgyorsultak volna, a védelem alá eső területek érdekében összegyűlt építészek, egyesületek, művészek megpróbálták az emberek véleményét a kormány felé közvetíteni („Collaboration of Taksim”). Épp mikor megkezdték az első fák kivágását, ezen emberek egy csoportja egész véletlenül a parkban kávézott. Látták, hogy mi történik, és így – a közösségi médiának köszönhetően – a hírek gyorsan terjedtek. 3-4 nap alatt az emberek kis sátrakkal elfoglalták az egész parkot.
A parkvédők az első pillanattól kezdve békések voltak, az első napokban pl. még étellel kínálták a rendőröket… Aztán a rendőri hozzáállás megváltozott. Május legvégén (május 31., szerk.), korán reggel a rendőrség megtámadta a parkot, ki akarták söpörni onnan az embereket, akik azonban nem hagyták magukat. Ekkor jöttek a vízágyúk, meg sátrakat szedtek össze… Néhány sátor kigyulladt…

Voltak vezetőik a tiltakozóknak?

Kezdetben? Nem, semmiféle párt nem állt mögöttük. Egyszerűen csak közös erővel vissza akarták követelni a parkot.
Én ezelőtt cselekvésképtelennek éreztem magam az országomban, aminek művészként szerettem volna hangot adni. Kezdtem felismerni, hogy rengeteg dolog történik, csak úgy, a fejem fölött, miközben én nem teszek semmit. Így született a „Doing nothing” sorozat. Először februárban készítettem egy – talán cinikus – rádióperformance-ot (február 1., Francia Intézet rádiója, szerk.). Miközben tényeket, számadatokat sorolok – pl. minden harmadik percben megerőszakolnak egy nőt, ennyi és ennyi erdő tűnik el a Föld felszínéről óránként, s végül hogy évről évre Törökország az, mely leginkább semmibe veszi az emberi jogokat –, kérem a hallgatókat, hogy (mintha meditálnánk) akkor most lélegezzünk, engedjük, hogy a dolgok távozzanak tőlünk, mi csak maradjunk a pillanatban, ne gondoljunk semmire, ne tegyünk semmit. Ma már látom, hogy van értelme a közös fellépésnek, a tiltakozásnak.

Művészként félned kell(ett) a rendőrségtől?

Amiatt, amit a rádióban csináltam, nem. Volt azonban másik tervem is. Csendben, csak állni akartam meghatározó helyeken, és nem csinálni semmit – mindezt nem is annyira performance-ként, hanem a mindennapi életem részeként, havonta megismételve. Hallva a bíróságon megesett igazságtalan és képtelen ítéletekről, ahol annyi segíteni akaró ügyvédet letartóztattak, eldöntöttem, hogy az igazságügyi palota óriás nőszobrokkal díszített – s ettől olyan fallikusnak tűnő – új épületébe megyek. Meg kellett próbálnom ott állni, az igazságtalanságok tudatában, s megkísérelni, hogy nem csinálok semmit. Nem valamiféle mártírként, de szerettem volna olyan mélyre menni magamban, a nem cselekvésben, amennyire csak lehet, s reméltem, hogy ennek révén találok valamit. A cím: In between prayers – doing nothing. Számomra ez a realitás. Muszlim országban élek, az ima körülvesz. Néha fontos pillanatokban hallom meg, és békét érzek ki belőle – holott nem vagyok vallásos. Máskor meg fölgyűlik bennem a harag a rendszer, a patriarchátus, a nők elleni diszkrimináció ellen, és mérges leszek. Nem tudom ezt elkerülni. „I am between prayers.”

Mit tudnál mondani Kemal Atatürk és egykori reformjai vonatkozásában az eseményekről?

Atatürk számos előremutató dolgot hajtott végre. Beszüntette a szultanátust, egy új nemzetet épített, sokat tett azért, hogy a nők jogai ne legyenek idegen fogalmak Törökországban. Mai szemszögből, bizonyos emberek szerint, neki is voltak diktatórikus karaktervonásai. Tehát ünnepelték is, de kritizálták is, amiért erősen „törökösíteni” akarta az itt élő kisebbségeket. A nyelvet is újjá akarta formálni, hogy azon át is érezzük a török voltunkat.
Bizonyára volt ennek némi realitása, de olyan erőszakoltnak tűnt az egész. Sok ember szenvedett ettől, elsősorban a kisebbségek. A jelenlegi kormánypárt (AKP – Igazság és Fejlődés Pártja) fundamentális vallásos párt, az iszlám egyik ágát képviseli, mellyel természetesen más ágak elégedetlenek. Akárhogy is, ez a párt nyerte meg a választásokat 50 százalékkal. A törökök hisznek a muszlimoknak, de nem feltétlenül állnak a radikális iszlám pártján. Sok hívő adhatta hát rájuk a szavazatát, sokan a szegények közül, illetve a kapitalisták, akik kiegyensúlyozott gazdaságot és EU-csatlakozást akartak.
Az utóbbi 2-3 évben erősödött Törökországban az iszlám turizmus. Ahol lakom, egyre több fekete kendős nőt látni. Nem törökül beszélnek. Közel a lakásomhoz van egy libanoni étterem. Egy este ott vacsoráztam, és a számlát arab nyelven kaptam. Sokkolt a dolog. Hogy történhet, hogy az országom fővárosában nem tudom elolvasni a számlát? Ez is árnyalhatja mindazt, ami itt történik. Mindez látható az ízlés változásában, a ruházatban, és abban, miként fordul a kormánypárt egyre inkább Kelet felé.
Sokáig, azt hiszem, túl ártatlan vagy naiv voltam a politikai kérdésekben. Ezzel szembesítettem magam a performance-ban: nem csinálok semmit. Korábban nem hittem szociális, aktivista megmozdulásokban, de ez mára teljesen megváltozott. A performance-ról szóló szórólapot megosztottam a FB-n, és mentem, hogy ott álljak azok alatt a nőszobrok alatt (április 30., szerk.). Nem sokkal utána jött egy rendőr, megkérdezte, mit csinálok. Remegett a lábam, de igyekeztem tartani magam, hogy nem csinálok semmit. Később civil rendőr is jött. Elkérte a személyimet, s mikor olvasta a nevem, hallottam, hogy azt mondja a társának: a FB-n keresztül szervezkedtem. Erre én közöltem, hogy egyszerűen csak jeleztem, hogy itt leszek. A rendőr kért, hogy félre ne értsem őt. Udvarias volt. Aztán felhívták az apámat. Apám közölte vele, hogy a lánya művész, s nem csinál ott semmit. De aztán kérte, hadd beszélhessen velem, és kért, hogy menjek onnan, különben bajba kerülök. Kimentem az épületből, s még odakint további órákat álltam. A rendőr vizet hozott nekem, mondta, álljak az árnyékba. Láttam a szemében az együttérzést, hogy valahogy meg akar védeni. Sokan mások is jöttek, kérdezték, mi történt. Igazi szociológiai tanulmánynak lehettem a szemtanúja és alanya egyben! Nem hívtam a médiát, újságokat, csak egy barát rögzítette a performance-ot a telefonjával.

A május végi események után több ezer ember ment az utcára a közösségi médiának köszönhetően. Miközben a rendőrök az embereket támadták, miközben a vállamon magam is megsérültem, a hivatalos média az egészből semmit sem mutatott. Anyám pingvineket nézett a tévében. A kormány hazugsága, a veszély növekedése politikailag is egyre hangsúlyosabbá tette azt, ami a Gezi parkban és a téren történt. Kisebb csoportok kezdtek feltűnni, jobboldaliak, baloldaliak, a PKK (kurd terrorista szervezet – a török állam hivatalos álláspontja szerint). A fák védelmétől a kormány lemondatásának szándékáig jutott az ügy.

Hogyan reagáltak a külföldön élő törökök a honi eseményekre?

Sok támogatás érkezett külföldről tiltakozások, írások formájában. Én magam az újságíró szerepébe kerültem. Kint voltam a téren az otthon gyártott gázmaszkomban. Megtapasztaltam, hogy miközben barikádok vették körül a valódi harctérré váló teret, „odabenn” egészen jól működő közösség alakult ki. Pl. a napi imájukat végező, radikálisan vallásos törökök körül védőgyűrű alakult. Minden támadás után, reggel, megtisztítottuk a parkot. Sose volt a tér ilyen tiszta és békés. Mikor a PKK és egy nacionalistább csoport megjelent, felforrósodtak ugyan a viták, de nem torkolltak agresszivitásba. Ez nekem azt mutatta meg, hogy mindannyian tudnánk együtt létezni.
Újratanultuk, hogy lehetünk ismét szociális lények.

Mi történt később? Mit lehetett tudni a többi városban zajló eseményekről?

Felcsaptak olyan vélemények, hogy míg mi csak partizunk, éljük az életünket a parkban, addig más városokban emberek halnak meg. Hogy mindez valós emberektől származik, vagy puszta provokáció, nem lehetett tudni. Általában jellemző, hogy a válaszainkat a művészet és a humorérzék hatja át. Bármi történt, az rögtön önmaga karikatúrájába fordult át, vagy dal lett belőle… S ez az, ami igazán rázóssá tette a talajt a politikusok és a rendőrség talpa alatt. Nem tudták, hogy harcoljanak a tréfával. Ez haragot szül. A harag – az a megértésemen túl van. Láttam a két szememmel, ahogy egy rendőr vízágyúval támadt egy kerekes székes férfira. Tanúja voltam, hogy egy másik rendőr úgy rúgott fejbe valakit, mintha csak labdát passzolna. Négy embert vesztettünk el, egy diák ismerősöm még mindig lélegeztetőgépen van, egy közeli táncos barátomat a fején sértette meg a vízágyú… Elnézést, de korábban hasonló hírek hallatán nem voltam tudatában annak, mi történik azokkal, akik – talán illegálisan – harcolnak a jogaikért. De amikor a jogtalanságok a közvetlen környezetedet érintik, ha azokat a saját testeden érzed, akkor nem akarod föladni. Este, mielőtt kidugod a fejed az ablakon – ami nem jó ötlet, mert a könnygáz mindent beterít –, megnézed a FB-t, aztán kapod a gázmaszkot, és mész… fegyver nélkül.

Arról beszéltél elsősorban, hogy mi ellen küzdöttetek, nem pedig hogy miért…

Igen, eljött az a pillanat, amikor felismertük ezt. Befejeztük a harcot a kormányfő, a rendszer ellen, de ezzel együtt kezdtek föléledni a követeléseink, különösen azáltal, hogy a parkban megtapasztaltuk egy alternatív létezés lehetőségét, ami utópiaként élt bennünk. Fölmerült a kérdés, hogyan lehetne fenntartható ez a fajta együttműködés. Nekünk, embereknek a parkban és a Taksim egyesületeknek azonos alapra kellett helyezkednünk. Mint korábban említettem, még a rendőri támadás előtt mintegy 300 ember – építészek, egyesületek képviselői, művészek – a parkban tartottak egy fórumot. Oké, hogy elfoglaltuk a teret, hogy élünk itt, de mit tehetünk? Rengeteg ötlet összegyűlt. A fórum előtt is voltak világos követelések, mint hogy vissza akarjuk kapni a parkunkat, ígéretet akarunk arra nézve, hogy nem lesz itt se bevásárlóközpont, s hogy a katonai laktanyákat sem rekonstruálják, illetve hogy a letartóztatottakat elengedik, és befejeződik az erőszak. A kormányfő azonban hosszú ideig nem ismerte fel, mi történik, s a tüntetőkről mint fosztogatókról (looters) beszélt. A tévé pedig továbbra is hallgatott…

Szomorú, hogy a harc még ma is tart, csak már a park mögött. Gázbombákat dobnak épületekbe, folynak a letartóztatások, azt mondják, elfogják azokat, akik a FB-n írtak. Letartóztattak mintegy 70 ügyvédet, akik védték ezeket az embereket, s doktorokat, akik segítséget nyújtottak a sebesülteknek. A rendőrség még a kórházakat is gázzal árasztotta el! Ez elfogadhatatlan. Ilyet még háborúban sem csinál az ember.

Lehet a Taksim téri eseményeknek bármiféle köze a Wall Street-i Occupy mozgalmakhoz?

Mint mondtam, egészen mostanáig nem igazán foglalkoztam politikával, de amennyire én tudom, a török eseményeknél építészek, egyesületek, ügyvédek arra tettek kísérletet, hogy megóvjanak egy parkot, egy teret. Ezenfelül nem vagyok kompetens a kérdésben. Számomra fontosabb az, ami velünk történt, a parkban, ahogyan egymáshoz kapcsolódtunk.

Budapestre mint a TTT (Teachers Teaching Teachers) nemzetközi táncprogram egyik résztvevője érkeztél. Mi módon tudtál dolgozni a törökországi események alatt szerzett tapasztalatoddal a tanári workshop alatt?

Az érdeklődésünk középpontjában az állt, hogyan taníthatnánk jobban művészetet. Én nagyon komplex háttérrel rendelkezem. Szociológus, mozgásterapeuta, masszőr és táncos vagyok. Jelenleg a PhD-mat írom. Mindannyiunkat érdekelt, hogy – félretéve a hierarchiát – milyen különböző tanítási formákat leshetünk el egymástól. Akárcsak a parkban, itt is próbáltunk felállítani egy tanítási modellt. A művészet tanítása mellett tisztában kell lennünk azzal a transzformációval is, amin az egyén végigmegy. Ez hasonló a közösség átalakulásához, ahogy azt megtapasztalhattuk a forradalom alatt. Én a most folyó eseményeket forradalomnak hívom, mert forradalmi tett, mikor az emberek fölmennek a színpadra, és azt mondják, helló, idenézzetek, itt vagyunk. Tréningezek fiatal művészeket, hogy önreflektívebbek, informáltabbak lehessenek, hogy képesek legyenek magukat olyannak elfogadni, amilyenek, ahogyan másokat is. A hét során mindezzel dolgoztunk. Reggeltől este nyolcig. Aztán hazamentem, de akkor sem tudtam aludni. Nem aludtam az elmúlt három nap. Folyton a gépem előtt ülök, híreket kapok a családomtól, és próbálom azokat továbbadni. Boldogan olvastam, hogy egy barátom, Erdem Gunduz ott, a helyszínen egy másik formáját valósította meg a csendben állásnak. Ő persze látott engem, de az általam megvalósított performance mondandóját ő a legjobb pillanatban új kontextusba helyezte. Valójában ő teljesítette ki azt a nyilvánosság szintjén, amit én nem tudtam megvalósítani az egyén lehetőségeként.

Mit kell(lene) egy művésznek tennie egy törökországihoz hasonló szituációban? Elég a koncepciózus művészi performance?

Még ha valaki szándékosan nem is akar reflektálni a történtekre – merthogy kevésbé koncepciózus alkotó – a külső történések akkor sem hagyják változatlanul a művészetét. Én például folytatni fogom azt, amit Budapesten, egy táncjam keretében elkezdtem: békére hívom föl az embereket. Csendben állok, hogy először is megtaláljam a belső békét. Tényleg nyugodtnak kell maradnunk. Számtalanszor megtapasztaltam, ahogy Erdem is, hogy ha nyugodt maradsz, tisztábban tudsz kapcsolódni a szükségleteidhez, az igazadhoz, az érzéseidhez, és ezzel másokat is meg tudsz érinteni. Én ezt februárban elkezdtem. Nyugodt maradtam az igazságügyi palotánál, és nyugodt akkor is, mikor a Taksim téren a rendőrség könnygázzal támadott. Két héttel később a diákjaim, a kollégáim folytatták az állást, s mindenkit békére hívtak. Most állunk, s én nem vagyok egyedül. Eljön az idő, mikor a mi csendes és nyugodt állásunk hangos politikai erőként megváltoztatja az országunkat. Tanultunk az eddigiekből. Mindez időbe telik, de türelmesek leszünk. Sokat szenvedtünk, s tisztában vagyunk azzal, hogy még többet fogunk, de akkor sem adjuk fel.