A nyaralás ideje

Társadalom  |  2012. július 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A magyar háztartások európai átlagot alulmúló összeget tudnak nyaralásra fordítani. Kérdés: milyen tágabb társadalmi összefüggésekbe ágyazódik, ez az első látásra nem túl jelentős adat?

Július 12-én az Országgyűlés rendkívüli nyári ülésszakának utolsó ülésével hivatalosan is lezárult egy újabb eseménydús félév. A legtöbb politikusnak – így a miniszterelnöknek is – érthető módon „lemerült az akkumulátora”, ezért nyaralni indul. Mindez számunkra is lehetőséget teremt arra, hogy a napi politikai élet fajsúlyosabbnak tekintett eseményei helyett egy látszólag kevésbé komoly kérdést vizsgáljunk meg, a nyaralás tágabb társadalmi funkcióját.

A nyaralás a hétköznapok felfüggesztése, nemcsak abban az értelemben, hogy ilyenkor az ember munkájától eltérő tevékenységet folytat, de abban az értelemben is, hogy a hétköznapi gondok horizontja helyett is másra irányul a figyelem. A nyaralás ilyenformán kitüntetett idő, mely egy tágabb társadalmi összefüggésrendszerbe ágyazódik.

Ennek megértéséhez mindenekelőtt társadalomtörténeti perspektívába kell helyezni a jelenséget. A nyaralás mint szabadidő-töltési szokás elválaszthatatlan a munkamegosztáson és piacgazdaságon alapuló polgári társadalom kialakulásától. Az a sajátos igény ugyanis, hogy ne csupán a vallási ünnepek alkalmával egyfajta társadalmilag szabályozott „karneváli” vagy „megtisztulási” rituálé erejéig, hanem ettől eltérő, individualizált keretek között is megszakítsa a munka köré szerveződő hétköznapokat az egyén, a 19. századi polgárság körében jelent meg először, majd a 20. század második felére vált tömeges jelenséggé.

Ez az igény – akárcsak a szabadidőtöltés egyéb olyan formái, mint például a hobbi – értelmezhetetlen a személyes identitás konstrukciójának szintén ekkoriban megjelenő problémáitól. Egy olyan korban, amikor már sem a rendi, sem pedig a munkamegosztásban betöltött pozíció nem képes az identitás alapjaként szolgálni – vagyis arra a kérdésre választ adni, hogy „végső soron ki vagyok én, és mi értelme annak, amit csinálok?” –, csakis a szabadidő marad olyan terepként, ahol azt ki lehet alakítani. A nyaralás ilyenformán egyrészt – az elidegenített – munkával töltött idő ellentételezése, másrészt az önmagunkkal töltött idő lehetősége.

Az önmagunkkal töltött idő korántsem azonos az egyedül töltött idővel; hiszen az identitásra és az élet értelmére vonatkozó kérdések jelentős részben számunkra fontos másokkal közösen kerülnek megválaszolásra. Ez az idő abban az értelemben „önmagunkkal töltött”, hogy a magunkhoz való hozzáférés lehetőségét rejti magában: a hétköznapi életünk kihívásaira, gondjaira való reflexióét, céljaink és preferenciáink meghatározásáét.

Nyaralás során azáltal, hogy a munka megszűnik tevékenységeink szervezőereje lenni, légüres térben találjuk magunkat. Megszűnnek azok a külső kényszerek, amelyek egyébként többé-kevésbé kötött pályán tartják cselekvéseink egymásutánját. Ezek helyére kénytelenek vagyunk mi magunk belső kereteket létrehozni, eldönteni, hogy mit, miként és kikkel csináljunk. Ezen döntések és cselekvések sorozatában válaszolunk önkéntelenül az identitásra vonatkozó kérdésekre, és hozzuk létre végső soron önmagunkat.

Természetesen a legtöbb tevékenységhez hasonlóan a nyaralás sem magától értetődő tevékenység. Az, hogy mit, miként és kikkel érdemes csinálni ahhoz, hogy az életünk értelmére vonatkozó kérdésekre hétköznapjainkban is megnyugtató válaszokat találjunk, valójában nagyon is sajátos technikákat és sok gyakorlást igényel. Ebben az értelemben a nyaralás olyan kihívásokat tartogat, melyek megoldásához korántsem egyenlő eséllyel férnek hozzá a társadalom tagjai.

Az ilyen értelemben vett nehézségeket könnyen elképzelhetjük, akár a nyaralásra való képtelenséget munkával kifejező munkamániásra, akár a helyzetnek önmagát megadó unatkozóra, akár a folyamatos tudatmódosítással hárító figurájára gondolunk. Az, hogy ezek a nehézségek nem annyira szembeötlőek, elsősorban abból fakad, hogy az identitás kialakításának különböző terepein, így a nyaralásban sem hagyja teljesen magára az egyént a társadalom.

Elsősorban a materiális termékek és kulturális élmények fogyasztása az, ami az identitás keresésének társadalmi terepeit kijelöli. Így válnak az önmagunkkal való lét dilemmái fogyasztási döntésekké: bizonyos értelemben az fejezi ki önmagam számára azt, ki vagyok, hogy nyaralás gyanánt kikkel és hova megyek, milyen termékeket fogyasztok, és milyen élményekre vadászok.

Sok társadalomkritikai gondolkodó szerint ezzel valójában paradox helyzetbe jutunk, a fogyasztás társadalmi felületét használva elvétjük az önmagunkkal töltött idő lehetőségét. Mások úgy érvelnek, hogy ennek valójában nincs alternatívája: azok a látszólag társadalomtól független tevékenységek, amelyek ennek alternatívájának tűnnek, nem mások, mint egy szofisztikált fogyasztási mintázat lenyomatai.

Akármelyik álláspontot fogadjuk is el, az világos, hogy a nyaralásnak kiemelt szerepe van a késő modern társadalmakban. Olyan kitüntetett terepként szolgál, ahol az önmagunkhoz való viszonyt, a számunkra fontos értékeket és az értelmes célokat tisztázhatjuk. Nem kis részben ezen tisztázás eredményei azok, amelyek hallgatólagosan értelmet adnak a hétköznapok munka által szervezett, rutinizált menetének.

Ilyenformán belátható, hogy a nyaralásnak sokkal jelentősebb funkciója van annál, amit első pillantásra gondolnánk. Úgy érdemes tekinteni rá, mint egy, a munkamegosztáson alapuló komplex társadalom specializált funkciójára. Noha önmagában kevéssé tűnik komoly dolognak, amiatt, hogy hiányában a hétköznapi élet értelme is veszélybe sodródik – ahogy azt empirikus kutatások is igazolják –, valójában mégis nélkülözhetetlennek tekinthető.

Mindennek fényében értékelhető az a trend, hogy nyaralásra nem csupán ténylegesen, de a tervek szintjén is az európai átlagot alulmúló mértékben tudnak a magyar háztartások fordítani. A különböző makrogazdasági és jogállamiságra vonatkozó hírek mellett persze ez a tény könnyen lehet, hogy eltörpül. Szociológiai értelemben azonban nagyon is jól kifejez egyfajta veszélyt.

Azon egyének esetében, akik a – késő modern társadalmakban bátran eleminek nevezhető – nyaralás iránti igényüket nem tudják kielégíteni, egyúttal nagyobb eséllyel találkoznak problémákkal a hétköznapi, munka által szervezett életükben is. Ez egyaránt öltheti az olyan, kevésbé szembetűnő patológiák formáját, mint amilyen az idegesség, türelmetlenség, frusztráció, vagy az olyan látványosabb, kitörésszerű jelenségét, mint amilyen a tavalyi angliai fogyasztáslázadás is volt.

Akármi legyen is a nyaralásmegvonás távolabbi következménye, a kormányzó politikai erők felelőssége aligha vitatható. A nyaralás abban az értelemben nem luxusfogyasztás, hogy csak a legtehetősebbek engedhetnék meg magunknak, hiszen viszonylag széles az a spektrum, amelyen belül a helyszínek és tevékenységek kiválaszthatók. Abban az értelemben viszont luxus, hogy csakis akkor áldoznak rá szívesen az emberek, ha a hétköznapi megélhetést egyébként hosszú távon biztosítva érzik.

Ez a fajta bizalom az, ami immáron hosszú évek óta egyáltalán nem adott. Mindezért persze korántsem csupán a jelenlegi kormány tehető felelőssé. Már 2007-ből – és könnyen lehet, hogy korábbról is – találunk olyan adatokat, hogy a hazai munkaerő-piaci helyzetet illető bizonytalanságérzet európai szinten kimagasló. Kétségtelen az is, hogy a 2008-as válság csak tetézte ezt az érzést. Ugyanakkor az is világos, hogy az elmúlt két év kormányzása, amelytől talán leginkább ezt a fajta biztonságérzetet remélték a választópolgárok, nemhogy enyhítette volna, de gyakran önellentmondó, kapkodó, ad hoc intézkedéseivel valójában növelte azt.

Ezzel többé-kevésbé alighanem a kormányzó pártok tagjai is tisztában vannak. Azt azonban talán kevésbé észlelik, hogy ezt a munkájukhoz kötődő nyugtalanító érzést egy nyaralás során nem lehet kipihenni. Az „akkumulátorok lemerülését” ugyanis ezúttal nem annyira a kimerítő, ám jól elvégzett munka okozta, hanem a 2010 óta tartó, jogállami szempontból aggályos és hatékonyság szempontjából is kérdéses kormányzás. Csupán remélhető, hogy nyaralása során a miniszterelnök és az érintett honatyák önmaguk olyan oldalához férnek hozzá, ami önkritikára és a jelenlegi irányvonal újragondolására ösztönöz. Ebben a szellemben kívánok jó pihenést mindenkinek!