Az arab világban lezajló változások átfogó értelmezésére bizonyára még korai lenne kísérletet tenni. Annyit azonban már meg lehet állapítani, hogy a líbiai események elütnek mind az egyiptomiaktól, mind a tunéziaiaktól. Aki nyomon követte Kadhafi nyilatkozatait, reakcióit, annak aligha lehet kétsége afelől, hogy a líbiai tüntetők szabadságharcot vívnak egy – beszámíthatóságát tekintve labilis – diktátorral szemben. Ezek az események bár távol vannak tőlünk térben, a média közvetítése miatt mégis megérintenek minket. Látjuk és halljuk a harcokról szóló híradásokat és azok kikerülhetetlen velejáróit: a menekülés és kétségbeesés képeit. Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: mi dolgunk van ezekkel a történésekkel?

Csaknem száz évvel ezelőtt, a spanyol polgárháború idején egy ilyen kérdés válaszlehetőségei között szerepelt a „szabadcsapatok” szervezése is, manapság azonban egy olyan demilitarizált társadalom esetében, mint a magyar, ennek nincs realitása. Így maradnak a humanitárius segítségnyújtás különböző formái: segélyszállítmányok küldése, illetve a menekülő civil lakosság befogadása. Előbbi lehetőség alighanem a leginkább súrlódásmentes formája a segítségnyújtásnak, hiszen akár egyszerű pénzügyi tranzakció keretében is végrehajtható. Nem véletlen, hogy a nemzetközi humanitárius mozgalmak elsősorban ezt a segítési formát kínálják fel a civilek számára.

A másik lehetőség, a menekültek befogadása sokkal több kérdést vet fel – adott esetekben olyanokat is, melyek kényelmetlen önvizsgálatra késztetik az embert. Mihez kezdene az ország a nyelvet nem beszélő, főképp alacsony képesítésű menekültekkel? Ki gondoskodna róluk, hol laknának, és mit csinálnának? Nincs-e elég nehéz sorsú ember Magyarországon, előbb nem rajtuk kellene-e segíteni? Még hosszan sorolhatnánk a kérdéseket, melyek segítenek a megelőlegezett elutasítás racionalizálásában.

Azonban az ilyen kérdések makacsak. Nem könnyű megszabadulni az – akár virtuálisan – átélt szenvedés tapasztalatának hatása alól. Az ilyen tapasztalat kötelez. Ezért figyelhető meg, hogy hétköznapjainkban számos olyan technikát fejlesztünk ki, amelyek segítségével nem hagyjuk a tapasztalatot megszületni. A szenvedést ilyenkor nem mint szenvedést észleljük, hanem mint – alkoholizmus, lustaság, deviancia stb. eredményeként – „megérdemelt sorsot”. Egy beláthatóan legitim szabadságharc áldozatai esetében azonban ezek az öntudatlanul alkalmazott stratégiák csődöt mondanak. A kétségbevonhatatlanul ártatlan emberek szenvedésének tapasztalata olyan rést nyit, melyen át a szenvedők mint szenvedők mutatkoznak meg. Könnyen lehet azonban, hogy ezt a perspektívát önkéntelenül kiterjesztjük azokra is, akiknek a szenvedését eddig egy magyarázat segítségével megnyugtató módon el tudtuk fedni. Éppen ezen felkavaró lehetőség miatt rendszerint gyorsan igyekszünk betömni az ilyen réseket.

Most azonban még ne tegyük. A líbiai események ránk vonatkozó kérdéseiből sok olyasmit tanulhatunk, ami messze túlmutat a menekültkérdésen. Magyarország szeretné magát autonóm, kreatív, az emberi jogokat és a szabadságot forradalmak sorában védő országnak látni és láttatni. Egy kormány sem mulasztja el retorikájában felemlegetni ezt az örökséget a nemzeti ünnepekkor. A közelgő március 15. alkalmával alighanem ismét nagy ívű beszédek hangzanak el, amelyek mindezt tartalmazzák. Ez az ünnep azonban másmilyen is lehetne. Mégpedig azért, mert ezúttal nem csupán a megemlékezésre kínálkozna lehetőség, hanem a cselekvésre is.

Kis országként rég nem volt már tényleges esélyünk arra, hogy világtörténelmi eseményekben cselekvőként vehessünk részt. Az Európai Unió soros elnökeként Magyarországnak egyedülálló esélye lehetne erre. Az ország úgy tudná kihasználni a lehetőséget, hogy világosan állást foglal az EU-ban felhangzó menekültellenes hangokkal szemben, és és az emberi jogokra hivatkozva próbálna nyomást gyakorolni. Persze ahhoz, hogy egy ilyen fellépés hiteles lehessen, pozitív példával kellene elöljárni. Ez nem csupán a jelenlegi menekültügyi eljárások jogsértő elemeinek kivizsgálását és megszüntetését igényli, hanem a menekültek befogadására tett vállalást is jelent.

Rászorulókon segíteni önérték. Épp ezért menekülők befogadása értelemszerűen nem igényel külön indoklást. Az emberi jogoknak és a szabadságnak kitüntetett jelentőséget tulajdonító államnak ebben a szellemben eljárni az alapértelmezett norma. Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy e politikának ne lennének járulékos hasznai. Abban az esetben, ha Magyarország elkötelezné magát egy ilyen szemléletű politika mellett, akkor jócskán csökkenthetné az utóbbi hónapokban felhalmozott demokratikus presztízsveszteségét. A menekültek befogadásának emellett az országot alkotó állampolgárok számára is fontos tanulsága lenne. A menekültekkel való, állami szinten kifejezésre juttatott szolidaritás a szenvedéssel való szembenézés üzenetét hordozza magában: arra tanít, hogy a szenvedést nemcsak elfedni lehet, hanem enyhíthetünk is rajta. E lecke elsajátítása pedig nélkülözhetetlen az egymással szembeni felelősségvállaláson nyugvó demokratikus állampolgári kultúra kialakulásához. Ennek hiányában marad a hétköznapok szemlesütése és a március 15-i ünnep üres melldöngetése.