A tüntetések margójára

Társadalom  |  2011. április 28.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A húsvéti alkotmányozással lezárult a Fidesz kormányzásának első szakasza. Kérdés, hogy a kialakult politikai térben milyen lehetőségei vannak a kollektív cselekvésnek, különösen a civil mozgalmaknak.

A bevett politológiai megközelítés szerint a politikai rendszer feladata az, hogy az állampolgárok érdekeit becsatornázza a döntéshozatalba. Az ebből kiinduló elemzések beszűkítik saját mozgásterüket: a különböző társadalmi aktorok – pártok, civil szereplők, állampolgárok – érdekeiből és azok egymáshoz való viszonyából indulnak ki. E megközelítés amellett, hogy morális aggályokat is felvet, szociológiailag is kétséges.

Ahogy arra Axel Honneth rámutat, a társadalmi mozgalmak nem annyira a puszta érdekközösség mentén szerveződnek, hanem sokkal inkább a közösként megélt sérelmek mentén. E belátás minden eleme egyaránt fontos. Az érdekkel szemben a sérelem minden esetben tudatosul, így a sérelemközösségen alapuló társadalmi csoportosulások, mozgalmak, pártok reális csoportnak tekinthetők, hiszen ezek tagjait közös tapasztalat kapcsolja össze. Ezzel szemben az érdekközösségen alapuló csoportok – minthogy az érdek nem feltétlenül tudatosul – nem tekinthetők reális csoportnak. Ez a különbség elsősorban az esetleges kollektív cselekvéskor válik fontossá. A reális csoportok sokkal nagyobb önszerveződési, mozgósítási potenciállal bírnak, tekintve, hogy van egy közös tapasztalati bázisuk, amelyre a tagok támaszkodhatnak.

A sérelmekről ugyanakkor fontos látni, hogy – az érdekekkel szemben, melyekről objektív becslés adható – szubjektív élmények. A sérelemmel járó rossz érzés minden esetben értelmezési feladat elé állítja az embert, hiszen a sérelem megszüntetéséhez első lépésben annak feltételezett okait kell azonosítani. Ez az értelmezés alapvetően társadalmi közvetítés segítségével történik: egyrészt a szocializáció során elsajátított, alapértékekre vonatkozó meggyőződések, másrészt a nyilvánosságban folyamatosan frissülő értelmezések révén. Ez azt jelenti, hogy egyfelől a különböző sérelmek közös, másfelől hasonló sérelmek eltérő értelmezést kaphatnak. Ebből fakadóan a sérelmek értelmezése az egyik legfontosabb terepe a mindenkori (identitás)politikáknak. A különböző társadalmi csoportok és pártok elsősorban azáltal tudnak híveket toborozni maguknak, hogy jól azonosítható sérelmekre, plauzibilisnek tűnő értelmezéseket és ezekből következő jóvátételi eljárásokat dolgoznak ki és terjesztenek.

A fentiek fényében belátható, hogy a különböző társadalmi csoportok és pártok kétféleképp tudják tömegbázisukat növelni: vagy a sérelmek újabb és újabb körének tematizálásával, vagy a régi sérelmek újszerű értelmezésével. Ez a két alternatíva egymástól merőben eltérő cselekvési stratégiát igényel. Míg az előbbi a sérelmek feltárását és megértését, utóbbi a rivális értelmezésekkel való vitatkozást irányozza elő.

Ha a fenti nézőpontból figyeljük az aktuális belpolitikai helyzetet, akkor sajátos kép tárul elénk. A parlament két régi tagja, a Fidesz és az MSZP évek óta hasonló stratégiát követve elsősorban arra törekszik, hogy a sérelmek értelmezésének olyan terét hozza létre, melyben minden sérelem egyazon politikai természetű okra vezethető vissza. Ez az ok pedig nem más, mint a rivális politikai párt döntéseinek összessége. Könnyedén belátható, hogy ezek a törekvések nem csupán azért rendkívül károsak, mert megosztják, egymással szembefordítják a polgárokat, hanem azért, mert kártékony illúziókat tartanak fenn.

Az a törekvés, hogy a sérelmeket egyetlen forrásból fakadó okokra vezessék vissza, kártékony mindenekelőtt azért, mert felszámolja a – szükségképpen sokrétű – problémákkal való őszinte szembenézés lehetőségét. Kártékony továbbá amiatt, mert azt a képzetet erősíti, hogy a politikai rendszer mindenható, vagyis képes arra, hogy a sérelmeket megszüntesse. Ez pedig nem csupán amiatt veszélyes, mert – tekintve, hogy a kormány a legjobb esetben is csak korlátozott mértékben tudja érvényesíteni szándékait – hamis, hanem azért is, mert passzivitásra ösztönzi az egyéneket.

Könnyen belátható ugyanakkor az is, hogy ez a stratégia miért előnyös a régóta parlamentben lévő pártoknak. A sérelmek értelmezésének egydimenziós tere lehetővé teszi a politikai játszmába újonnan belépni akarók ellehetetlenítését. Amennyiben ugyanis sikerül átfogó értelmezési keretbe beágyazni a felmerülő sérelmeket, úgy kontrollálhatóvá válik az értelmezés folyamata, és ezen keresztül kontrollálhatóvá válnak a kollektív cselekvés keretei is. Az új politikai erőknek ebben az esetben csak akkor van mozgásterük, ha sikerül olyan sérelmeket feltárniuk és tematizálniuk, amelyek a sérelmi narratívák homogén terében nem értelmezhetők.

A Jobbik elsősorban azokat a sérelmeket igyekezett a politikai mezőbe becsatornázni, amelyek – szimbolikusan és ténylegesen – a „piacgazdaság peremvidékén” keletkeznek. Ezek a sérelmek egyfelől a fenyegető elszegényedésből, leszakadásból, továbbá a már leszakadt társadalmi csoportokkal való konfrontációból fakadnak. A Jobbik jó érzékkel észlelte, hogy a többi párt nem kínál hiteles megoldási javaslatot e sérelmekre, lévén a pártok számára vakfoltban maradnak a piacgazdaság belső ellentmondásai. Ugyanakkor ezzel a felismeréssel gyalázatos módon visszaélt, amikor a lehető leggátlástalanabbul próbálva politikai tőkét kovácsolni belőle, a problémák eredetét különböző – elsősorban etnikai – csoportokra hárította. Ezáltal kétszeresen becsapja szavazóit. Egyrészt aktívan tevékenykedik a partikuláris konfliktusok etnikai általánosításán és elterjesztésén. Másrészt pedig semmiféle megoldást nem kínál a tényleges problémákra: a piacgazdaság zavaraira és az ebből fakadó konfliktusokra.

Az LMP olyan sérelmek mentén alapozta meg bázisát, amelyeket az állampolgári cselekvést a négyévenkénti választásra korlátozó képviseleti demokrácia problémái okoznak. A párt elsősorban azokat a ma is egyre nagyobb számban  megtalálható polgárokat célozta meg, akik magával a rendszerváltás után kialakult politikai közélettel elégedetlenek. Sok szempontból a rendszerváltás utáni politikai tér kudarcának váltak szimbólumává a 2006-os események. E sérelmek talaján állva az LMP egy civil mozgalom mentalitását próbálja képviselni a parlamenti keretek között. Ebből azonban sajátos szerepkonfliktusok fakadnak. Az LMP önkéntelenül is hozzájárul a sérelmi narratívák homogén terének újratermeléséhez azzal, hogy részt vesz az eredetileg Fidesz–MSZP polaritás által meghatározott vitákban. Továbbá azáltal, hogy működésében igyekszik hű maradni civil társadalmi gyökereihez, kevésbé tud világos gazdasági-politikai elveket képviselni és ezáltal kevésbé képes a hatékony parlamenti mezőharcra.

Ebbe a politikai térbe léptek be új szereplőként a közelmúltban azok a – nem csupán pártfüggetlen, de nem ritkán pártellenes – civil csoportok, amelyek először a médiatörvény, majd az új alkotmány ellen szerveztek demonstrációkat. Úgy gondolom, ezek a tüntetések mára túlmutatnak szűkebb tematikájukon, és egyre inkább a kormányzati politikával és az azt körüllengő hangulattal szembeni kritika kifejezésének fórumaivá válnak. Ebben a szerepükben azonban – feltéve hogy a mozgalom szervezői ezt felvállalják – alighanem elkerülhetetlen, hogy reflektáljanak a politikai erőtér fent felvázolt kereteire, és szembenézzenek a cselekvési alternatíváikkal.

Egyfelől azt kell tisztázniuk, hogy pontosan mik azok a sérelmek, melyek mentén meg kívánják szervezni magukat, másfelől azt, hogy milyen értelmezési keretbe ágyazzák a sérelmeket. Ami az értelmezési keretet illeti, a civil megmozdulások legfontosabb stratégiai feladatának látom a sérelmek értelmezésének egydimenziós terét illető kritika képviseletét. Csakis e kritika talaján van lehetőség a pártok által képviselt, egymáshoz képest meghatározott, totalizáló ideológiáknál hitelesebb magyarázatok kidolgozására. Csakis a politika cselekvési képességét eltúlzó és a problémák komplexitását elfedő beállítódástól megszabadulva van lehetőség a sérelmek potenciális megoldására és egy önvizsgálattal párosuló, őszinte társadalmi párbeszéd beindítására.

A tüntetések erősen ingadozó létszáma világossá teszi, hogy pusztán a közjogi kérdések nem képesek megfelelő tömegbázist megmozgatni. A törvényességi és alkotmányossági aggályok önmagukban nem válhatnak sérelemmé, mert ezek ritkán tapasztalhatók meg közvetlenül. Tehát a sérelmek körének felülvizsgálatára van szükség. A sérelmek közé tartoznak mindenekelőtt azok, amelyeket a parlamenti pártok egyáltalán nem tematizálnak, vagy nem tematizálnak hitelesen. Ezekre maguknak a pártoknak a működéséből következtethetünk: idetartoznak egyfelől az egyes pártok politikája által okozott sérelmek, a pártok által folytatott egydimenziós értelmezési folyamat által okozott sérelmek és a pártok által lényegében véve képviselet nélkül hagyott csoportok problémái.

Az egyes pártok által okozott sérelmek között megemlíthetők egyfelől a várható megszorítások áldozatainak sérelmei, másfelől a szélsőjobboldali politika által megbélyegzett csoportok sérelmei. A pártok interakciójának áldozatai bizonyos értelemben maguk a választópolgárok, hiszen olyan paternalisztikus hatalmi rendszer erősödhet meg, melyben az állampolgárok alapvetően passzív szerepre vannak kárhoztatva. (Mindennél jobban kifejezi ezt az alkotmányozási kérdőívek pszeudopárbeszéde.) A pártok által képviselet nélkül hagyott csoportba elsősorban a piacgazdaságon kívül rekedt, mélyszegénységben élők tartoznak. Tekintve, hogy ezek a csoportok a kapitalista társadalmak szükségszerű részei, a velük való szolidaritás természetének tisztázása nélkülözhetetlen feladat.

Továbbá elkerülhetetlen, hogy a szerveződő civil mozgalmak szembenézzenek az LMP szerepkonfliktusaival is. Tisztázniuk kell, miként oldják fel azt a dilemmát, hogy egyszerre kell a sérelmi narratívák homogenizált terében érvényesülniük és e tér lebontásán munkálkodniuk.

Úgy gondolom, hogy egy tömegbázist maga mögé állítani szándékozó civil mozgalomnak mindezekre a kérdésekre érzékenynek kell lennie, és lehetőség szerint koherens magyarázatot kell adnia rájuk. Egy ilyen magyarázat kidolgozása nem könnyű feladat, hiszen kivételes társadalomtudományos felkészültséget és reflexivitást igényel. A várható hozadéka miatt mégis érdemes együtt dolgozni rajta.