Állampolgári nevelés

Társadalom  |  2010. október 14.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A diákok parlamenti szerepjátéka és az árnyékszavazás innovatív európai ötletek. A hazai gyakorlat csupán az ismeretközvetítésre korlátozódik, a diákönkormányzatok pedig nem veszik komolyan a demokratikus működést.

A demokráciára nevelés és az állampolgári szocializáció folyamatának alapvetően két aspektusa különböztethető meg egymástól. Egyrészt egy ismeretanyag elsajátításának, tanulási folyamatnak tekinthető, másrészt bizonyos élmények személyes megtapasztalásának, beavatási rítusok sorozatának. Európa régebbi demokráciái az állampolgárok újabb és újabb nemzedékei számára igyekeznek mindkét tapasztalati forrást biztosítani. Az állampolgári ismeretek oktatása a középiskolai kurrikulum része, és több olyan érdekes kísérletről tudunk, amely beavatja a fiatalokat az állampolgári cselekvésbe.

Az első ilyen kísérlet a norvég parlamenti szimuláció, a MiniTing. Ez nem más, mint egy komplett parlamenti szerepjáték. Az oslói parlament közelében felépítették annak kicsinyített mását, amit középiskolai osztályok látogatnak. A diákok a parlamenti pártok profiljainak megfelelő csoportokra oszlanak, és a bizottsági munka különböző szereplőinek bőrébe bújva konkrét eseteket vitatnak meg. Ilyenformán nem csupán ismeretet szereznek a parlament működéséről, hanem a saját bőrükön tapasztalják a törvényhozási munka nehézségeit. Ezáltal az egész politikai élet más perspektívában tárul fel számukra: kézzelfogható valósággá válik. Nem valami távoli, átláthatatlan működésű, érthetetlen és éppen ezért kontrollálhatatlan dologként jelenik meg (mint amilyen Kafka kastélya), hanem hozzájuk hasonló emberek által működtetett szervezetként. Olyasvalamiként, amit alkalmasint ők is működtethetnének, ha ehhez támadna kedvük. Ez a tapasztalat aligha szerezhető meg másképp, mint első kézből, éppen ebben rejlik a szimuláció erőssége. A politikai tér ilyen értelemben vett „varázstalanítását” követően az állampolgárok sokkal kevésbé fogékonyak a csodát ígérő népvezérek demagógiájára, s ez a demokrácia szempontjából kulcsfontosságú képesség.

A második kísérlet a több európai országban ismert „árnyékszavazás”. Hollandiában, az Egyesült Királyságban, Lengyelországban és Finnországban néhány nappal a menetrend szerinti választások előtt próbaszavazást rendeznek a politikai választójoggal nem rendelkező középiskolás populáció körében. Ennek az eseménynek számos pozitívuma van. Mindenekelőtt kontrollált keretek között ráirányítja a figyelmet a szavazásra, lehetőséget teremtve ezáltal a választási kampány, a pártok és a politikai fejlemények közös megvitatására. A szavazás a gyerekek számára közösségi élménnyé válik, olyasvalamivé, amiről lehet és kell is beszélni. A szavazásról való kommunikáció pedig a választás deliberatív dimenzióját hozza felszínre: beemeli a nyilvánosságba a szavazási folyamatot, s ezáltal egy olyan nyílt, demokratikus állampolgári kultúra kialakulásához járul hozzá, amelyben a pártpreferenciák nem a racionális vitát kizáró érzelmi azonosuláson, hanem érvekkel védhető állásponton alapulnak.

Természetesen ezek a gyakorlatok önmagukban nem oldják meg a demokratikus nevelés valamennyi problémáját. Az említett nyugat-európai országokban például komoly nehézséget jelent a bevándorlók csoportjainak demokratikus integrációja. E téren való lemaradásunkat ugyanakkor jól jelzi, hogy nálunk az ilyen értelemben vett speciális kihívások híján is akad éppen elég hiányosság.

Magyarországon a Nemzeti alaptanterv része az állampolgári ismeretek oktatása, igaz, annak eredményességével kapcsolatban jelentős kételyek fogalmazhatók meg az empirikus vizsgálatok alapján. Egy 2008-as kutatás tanulsága szerint a különböző település- és iskolatípusban tanulók a hazai pártokra és az alkotmány ismeretére vonatkozó alapvető kérdésekre 26–51 százalékban adtak helyes választ. Ez azt jelenti, hogy még a legjobb eredményeket felmutató iskolákban is csupán a tanulók fele volt tisztában a kérdésekben felvetettekkel.

Ezt az önmagában sem túl rózsás helyzetet súlyosbítja, hogy az állampolgári nevelés és szocializáció másik aspektusának tekintetében a hazai gyakorlat még rosszabbul áll. A NAT Ember és társadalom című blokkját végignézve ugyanis azt tapasztaljuk, hogy az állampolgári nevelés csupán ismeretek közvetítésére korlátozódik. A demokratikus gyakorlatok átéléséhez szükséges terepek biztosítása tehát a szándék szintjén sem jelenik meg a kurrikulumban.

Adott ugyanakkor egy, az oktatási törvény által szabályozott lehetőség, a diákönkormányzat. Ez a relatív autonómiával és az iskola ügyeibe való beleszólási joggal rendelkező szervezet sok szempontból alkalmasnak tűnik arra, hogy keretet biztosítson a demokratikus ügymenet átélésére, gyakorlására. A kutatások azonban nem túl biztató eredményeket mutatnak. Az esetek csupán negyedében választják titkos szavazással a diákönkormányzat képviselőit. Az esetek felében nyílt a szavazás, további részében pedig vagy a tanár nevezi meg a jelölteket, vagy egyenesen dönt a képviselő személyéről. Belátható, hogy ilyenformán az esetek háromnegyedében a demokratikus eljárás csak jelentősen torzított formában vagy egyáltalán nem jelenik meg.

Tehát a fennálló keretek között is akad épp elég tennivaló. Már pusztán a rendelkezésre álló keretek optimálisabb kihasználása, a demokratikus gyakorlatok komolyan vétele is jelentős változásokat eredményezhetne. Éppen ezért sajnálatos, hogy az előző kormányzati ciklusokban nem volt érzékelhető igazán jelentős erre irányuló akarat, és nem túl biztató az sem, hogy a jelenlegi kormány oktatáspolitikai diskurzusában már meg sem jelenik ez a problémakör.

Tovább súlyosbítja a helyzetet a hazai iskolák félreértett politikai semlegessége. A rendszerváltás után a korábbi, erősen centralizált közoktatási rendszer szereplői elbizonytalanodtak. Világos demokratikus nevelési irányelvek híján, a legkisebb rossz elve alapján eljárva a politikum egészének az iskolából való hermetikus kizárását tűzték célul. E félreértett semlegesség szándékától vezetve maguk is akaratlanul hozzájárultak ahhoz, hogy a gyerekek a politikát ne a nyilvánosságban, a racionalitás mércéi szerint megvitatható ügynek tekintsék, hanem olyasvalaminek, amiről az iskolában nem illik beszélni, amivel „jobb vigyázni”.

Ha ezekben a kérdésekben szemléletváltás történne, az hosszú távon alighanem „forradalmi” változásokhoz vezetne, mert előmozdítaná a rendszerváltás óta hiányzó demokratikus kultúra elterjedését. Más kérdés, hogy célja-e ez bármely kormánynak.