Magyarország 2011. április 25-én aláírt alkotmánya az alábbi szavakkal kezdődik: „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat: Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.” A politikai közösség tagjainak jogait, kötelességeit, alapvető értékeit és közös jövőképét megfogalmazó és rögzítő dokumentum a múltra való visszatekintésből nyeri erejét, a nemzet életének közösen elfogadott jogi-politikai szabályozása hangsúlyos történeti eredetre alapozva nyer jogosultságot.
Demokratikus politikai közösségek életét keretező alkotmányok történelmi legitimációba ágyazása nem feltétlenül elvetendő döntés. A nemzet, mint egyenlő jogokkal és kötelességekkel bíró, egymásért felelősséget vállaló polgárok közössége, hatékonyan határozhatja meg közösen vállalt értékeit és elérendő céljait olyan múltbéli eseményekhez kötve, melyeket meghatározónak tart e fontos értékek kimunkálása tekintetében. Nézzük tehát, mire lehet büszke a magyar!
Az alkotmány preambuluma István királyon kívül csupán három történelmi eseményről tesz említést. Mindhárom történés a közelmúlthoz kapcsolódik: 1944. március 19., a német megszállás napja, 1956, a Rákosi-diktatúra elleni felkelés dátuma, illetve 1990. május 2., az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának időpontja. Míg a két utóbbi valóban alkalmas arra, hogy mint a zsarnoksággal való szembeszegülés bizonyítéka, a nemzeti büszkeség tárgya legyen, a legelső, 1944-es dátumhoz sokkal inkább a nemzeti szuverenitás elvesztésének és a zsidóság deportálásának szégyene kötődik.
Mégis, e legkevésbé dicsőségteljes eseményt felidéző dátum tölt be kulcsszerepet az alaptörvény Nemzeti hitvallásként meghatározott előszavában. A nyilatkozat szerint 1944. március 19. a nemzeti szuverenitás elvesztésének napja, ami majd csak 1990-ben, az első posztkommunista országgyűlés megalakulásával ér véget. A szomorú 1944-es dátum előtt azonban az új alkotmány szerint nem történt semmi említésre méltó, semmi olyan, amire a nemzet büszke lehetne, kivéve az államalapítás eredendő eseményét. A német megszállás napja a nemzeti történelem két korszakát határolja el élesen egymástól: egyfelől az állami folytonosság korát, másfelől e folytonosság megtörésének évtizedeit. 1944-ig a „történeti alkotmány” óvó gondoskodása mellett folyamatosan zajlott a nemzet igazi történelme, sugallja a preambulum. E „történeti alkotmány” és az általa valamilyen misztikus módon kibontakoztatott valódi nemzeti történelem érvényének helyreállítását tekinti most saját tisztének a „húsvéti alkotmány”.
Az alaptörvény ugyanis szándékai szerint elsősorban antikommunista alkotmány, mely érvényét az 1949-es sztálinista alkotmány tagadásából származtatja: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.” Az új alkotmány történelemfilozófiai megalapozása döntően a szocialista diktatúrát igyekszik kizárni a magyar történelemből. A szocializmus ugyan megtörtént, állítja, ám valahol máshol, talán egy másik létsíkon, de semmiképpen sem a valódi nemzeti történelem mitikus és misztikus terein belül. Ebben a tekintetben a nyilasrezsim és a német megszállás előjátéknak tűnik csupán, az igazi diktatúra, a központi történet nyitányaiként nyernek értelmet. A nem nemzeti történelem karanténjának keretei közé szorításuk csupán azt a célt szolgálja, hogy bizonyítást nyerjen: az ideológiai alapú diktatúrák idegenek a nemzet valódi lényegétől. A magyarországi holokauszt, a társadalmi kirekesztés, a német birodalmi szövetség valamiféle földhözragadt történelmi valóságban megtörtént ugyan, ám a nemzet magasban zajló történelmében soha meg nem esett események.
Különös kronológia ez, mely nemzetközi jogi szempontból is érdekes kérdéseket vet föl. Amennyiben „hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”, elismeri-e az új alkotmány által meghatározott magyar állam a jogelődje által 1947. február 10-én kihirdetett párizsi békeszerződés érvényét, mely visszaadta a magyar kormányzat szuverenitását, megszüntetve a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnak a magyar közigazgatás fölött addig gyakorolt joghatóságát?
Furcsa kronológia ez, melyben számos esemény, mintegy visszamenőleges érvénnyel, megszűnik megtörténtnek lenni. Ha valamilyen nehezen érthető, de mégiscsak döntőnek bizonyuló történeti folytonosság értelmében Magyarország megszállása és elnyomatása 1944. március 19-től 1990. május 2-ig tartott, akkor az 1946. február 1-jén a valóságban megteremtett Magyar Köztársaság valamilyen rejtélyes módon mégsem létezett. E mélyebb valóságban illúzió volt, akárcsak többpárti kormányai, demokratikus választójoga, esélyegyenlőséget és társadalmi integrációt célzó számos intézkedése. E képzelt történelemből eltűnik a magyar demokratikus politikai gondolkodás teljes hagyománya, Széchenyitől, Kossuthtól, Deákon és Eötvös Józsefen keresztül Jászi Oszkárig és Bibó Istvánig. Csalóka délibáb, látszólagos történés volt csupán 1989, az „Annus Mirabilis” számos eseménye is. Nem voltak tömegtüntetések, ellenzéki akciók, nem tárgyaltak társadalmi és politikai mozgalmak az állampárttal a hatalommegosztásról.
Sötét, nyomasztó vízió ez: a reménytelenség és a kiszolgáltatottság történelméé, melynek középpontjában a második világháborús nemzeti katasztrófa, a zsarnokság, jogfosztottság és tömeges, értelmetlen halál áll. Hiába igyekszik ezt a lidérces lázálmot enyhíteni a szabad Magyarországot 1956-hoz kötő kijelentés. Az októberi antisztálinista felkelés története a szabadságért és demokráciáért folytatott küzdelem felemelő érzésével egy időben, annak emlékétől elválaszthatatlanul idézi föl a bukás tragédiáját, a nagyhatalmi alkuknak való kiszolgáltatottságot, a rákövetkező kivégzéseket és a kádári megtorlás éveit. Az 1956-hoz kapcsolódó történelmi tapasztalatban eltéphetetlen szálakkal fonódott össze a szovjet tankokkal hősies harcot vívó „pesti srácok” képe, a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter vagy a forradalom mellett végig hitet tévő, csalárd módon elárult Nagy Imre emléke.
A preambulum történelmi víziója elveszi a magyaroktól a demokratikus részvétel és a társadalmi önrendelkezés, magyarán szólva a szabadság élményét. Megtagadja tőlük elsőként is az 1989-ben átélt eufóriát, amikor kézzelfoghatóan átélhetővé lett a zsarnoki rendszerek meghátrálása az emberek szabadságvágya és önrendelkezési igénye előtt. Megtagadja tőlük a megdönthetetlennek hitt diktatúrák látványos szertefoszlásának, nevetségessé válásának és összeomlásának valóban átélt tapasztalatát; a romániai karácsonyi forradalom, a prágai bársonyos forradalom és a Magyar Köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásának emlékét. E sötét történelmi látomás elveszi az emberektől a reményt, a hitet az újrakezdés, a sorsunk öntevékeny jobbra fordításának lehetőségében.
Ezért felejti el az alkotmány preambuluma a háború utáni magyar jogállam és demokratikus köztársaság kísérletét, melyet éppen az újrakezdés, vagyis a kiszolgáltatottság, a nyomor és igazságtalanság felszámolásának reménye hatott át. Ezért nem történik semmi a Szent István-i államalapítás és 1944. március 19. között. A nemzeti sors saját erőből történő megjavításának, a társadalmi részvétel lehetőségének és a szabadság reményének valódi történelmi tapasztalata nem része e felfogásnak: nem kap helyet benne a politikai közösség kiterjesztésének 1848–49-es élménye, sem az igazi kurucok – Rákóczi és Esze Tamás találkozásának – története. Az új alkotmány szándékai ellenére aligha a szabadság valódi történetéből fakad: igazi eredete sokkal inkább a rabság sötét mítosza.