Az első csapás: a három dobás | Szuverén

Az első csapás: a három dobás

Társadalom  |  2010. szeptember 11.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az új Országgyűlés egyik első törvényhozási terméke a büntetőjogi csomag volt, középpontjában az úgynevezett három csapással. A jelentős szigorítást célzó törvénymódosítások a megtorlást, az elszigetelést középpontba állító büntetőpolitika jegyében fogantak, és az előző kormány alatt megindult súlyosbítási politikát viszik jóval tovább.

A három dobás néven elhíresült büntetőjogi tétel és a 2003-as eltörlés után visszaállított „középmértékes” büntetéskiszabás erős szakmai kritikákat váltott ki. Fleck Zoltán jogszociológus, M. Tóth Balázs jogász, Kerezsi Klára kriminológus és két jogvédő szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért fogalmazott meg egyöntetű kritikát az előterjesztett csomaggal szemben. A figyelmet elsősorban a három dobás kötötte le, mert a középmértéket egyszer már bevezették. Utóbbi lényege, hogy a büntetéskiszabásnál a büntetési tételek középpontjából induljon ki a bíró, amikor mérlegeli az enyhítő és súlyosbító körülményeket – és ne az alsó tételből.

A tévesen három csapásként lefordított büntetőjogi koncepció a populista büntetőpolitika kaliforniai produktuma. A helyesen három dobás elnevezés a baseballból származik: az ütőjátékosnak három esélye van elütni a labdát (hit), a harmadik sikertelen ütés után (strike) kiesik – azaz out. Az 1994-ben népszavazás nyomán bevezetett „three strikes and you’re out” egy gyermekgyilkosság sokkjának hatására megszavazott törvény volt. Lényege, hogy két erőszakos vagy más komoly bűncselekményt elkövető személyt a harmadik elítélése után automatikusan életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor is, ha utóbb csekély súlyú bűncselekményt követett el. Magyarán a bíró szerepét a bűn elkövetésének megállapítására redukálják, a büntetéskiszabás szinte automatizmussá válik. A kaliforniai törvény különösen kritikus eleme, hogy nem csak az erőszakos bűntényekre alkalmazandó.

Három irány szálazható szét a magyar törvénycsomaggal szembeni kritikákból: kriminológiai, büntető-, valamint alkotmányjogi. A képviselői indítványként benyújtott törvényjavaslathoz nem készült előzetes hatástanulmány, és a törvény indoklásából is csak egy konkrétumot lehet kihámozni: a választói akaratnak, a társadalmi érzületnek kíván megfelelni a Büntető törvénykönyv szigorítása. A nagyobbik kormánypárt frakcióvezetője korábban a radikálisan romló közbiztonsággal magyarázta hasonló tartalmú javaslatát. Ez az indok most kimaradt az indoklásból. Ennek oka a jogvédő szervezetek és a megszólaló szakértők véleménye alapján az lehet, hogy ellentétben áll a tényekkel. A rendszerváltást követő, időlegesen romló bűnügyi helyzet után a felderített bűncselekmények száma (és kiemelten az emberöléseké) csökkenő tendenciát mutat. Az éves 600 ezerről mára 400 ezerre apadt a felderített bűncselekmények mennyisége. Többen rámutattak: vannak az országnak olyan régiói (tipikusan a legszegényebbek), ahol a vagyon elleni bűncselekmények mennyisége (lopás) valóban magasabb az átlagnál. Ezekre a vétségekre azonban semmilyen hatása nem lesz az erőszakos bűncselekmények ellen kitalált három dobásnak.

A kidolgozatlanságról sokat elárul, hogy a hazai túlterhelt börtönállapotok szóba sem kerülnek a törvény indoklásában, holott az egyetlen biztos következmény a börtönlétszám felduzzadása lesz. A története legnagyobb büntetési krízisét átélő Egyesült Államok a legjobb példája ennek, ahol 100 ezer lakosonként 730 fogvatartottat tartanak nyilván, míg ez a szám Franciaországban 88, Angliában pedig 145 körül van. A magyarországi létszám néhány éve még 165 volt. A kritikusok egybehangzó állítása: a már most 122 százalékos túlterheltséggel küzdő börtönrendszerünk fenntarthatatlanná válhat a jövőben. A középmértékű büntetéskiszabás visszaállítását feltételezhetően az enyhének tartott bírói gyakorlat magyarázza. Fleck Zoltán egyszerűen fiktívnek nevezi azt a feltételezést, hogy enyhék lennének az ítéletek.

A két intézménnyel szembeni legkomolyabb büntetőjogi kritika, hogy korlátozza az egyéniesítés alapelvét. A törvényhozó nem képes hatékonyan megítélni egyéni eseteket, különösen azt, hogy milyen mértékű büntetés szolgálja legjobban a legitim célokat. Az elkövető egyéni szempontjainak, a bűnelkövetés indokainak mérlegelésére és a megfelelő büntetés kiszabására csakis a bíró képes. Ezt bizonyítja az egyszer már elbukott középmértékes szabály is: a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatilag kibújt a szabály alkalmazása alól, mert az nem szolgálta a büntetés céljait. Tanulságos az az ügy, amelynek eredményeképpen a Legfelsőbb Bíróság és azt követve a többi bíróság nem alkalmazta a korábbi szabályt. Egy nő, aki akarata – és fogamzásgátló szerek – ellenére terhes lett, a szülés után végzett újszülöttjével. A munka nélküli, hátrányos helyzetű vidéki nő esetében semmilyen büntetési célt nem szolgált volna a társadalomtól való még hosszabb idejű elzárása, ezért a bíróság három és fél év szabadságvesztést szabott ki, miközben a törvény szerint minimum öt év járt volna. M. Tóth Balázs szerint komoly az esélye annak, hogy a bíróságok most is hasonlóan járnak el.

Nyitva maradt a kérdés, hogy a három csapás alkotmányellenesen korlátozza-e a bírók függetlenségét. A korábbi középmértékes szabályról az Alkotmánybíróság 2002-ben kimondta, hogy nem alkotmányellenes. A mostani törvény bírálói viszont éppen erre a határozatra hivatkoznak, amely leszögezte: a bírói mérlegelés önmagában is alkotmányosan védendő. „A büntetőjogi szankciórendszer alakításában, éppen a büntetés mértékének megállapítása tekintetében a jogalkotó mérlegelési joga mellett a bírói mérlegelés lehetőségének alkotmányos értéket is hordozó és ezért védelmezendő szerepe van. Az egyéniesített büntetéskiszabás és ezen keresztül az alkotmányosan is igazolható preventív büntetési célok érvényre juttatása ugyanis ténylegesen csak ezen keresztül valósulhat meg” – állapította meg az Alkotmánybíróság. Az egyéniesítés emellett azt is biztosítja, hogy a büntetési tételek ne váljanak kegyetlen, embertelen, megalázó büntetéssé.

Mivel a korábbi szabályozásban a középmértékes büntetéskiszabás elve csak irányt mutatott a büntetést kiszabó bíró számára, ezért nem eredményezte a bírói mérlegelés elvonását. A három dobás ezzel szemben egyértelműen túlmegy az igazodási pont jellegen, amikor három, halmazatban elkövetett, személy elleni bűncselekmény esetén drasztikusan megemeli a büntetés felső határát. A húsz évet elérő szabadságvesztési tétel esetén pedig a bírónak automatikusan életfogytiglani büntetést kell kiszabnia. Itt tehát a törvény teljesen megszünteti a bírói mérlegelést. A személy elleni erőszakot elkövető többszörös visszaesők eseteiben szintén automatikus életfogytiglani szabadságvesztést kell kiszabnia a bírónak. A TASZ és a Helsinki Bizottság alkotmányellenesnek tartja a három csapást. Utóbbi bejelentette, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul a törvénymódosítás megsemmisítéséért.

Az új kormányzat első büntetőjogi szigorítását tehát nem igazolják empirikus adatok, és egyetlen várható hatása a börtönlétszám megemelkedése. A kétes közérdeken alapuló és az alkotmányos, valamint büntetőjogi elvekkel bajosan összeegyeztethető három dobás és középmértékszabály nehéz helyzetbe hozza az ítélkező bírákat.