Az eltévedt forradalmár

Társadalom  |  2010. november 1.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítése a mérlegelési képesség hiányát mutatja. Ez a beállítódás azonban szétfeszíti a konszolidált jogállam kereteit. Nem lehet egyidejűleg fenntartani a forradalmi dinamikát és az alkotmányos berendezkedést.

Az elmúlt héten hatalmas médiavisszhangot váltott ki az alkotmányossági vétóra adott – az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálásában testet öltő – kormányzati reakció. Van, aki szerint ez csupán logikus következménye az eddigi eseményeknek, van, aki szerint olyan esemény, ami indokolttá teszi, hogy „farkast kiáltsunk”, van, aki szerint erőpróba a fontosabb ügyek (magánnyugdíj, válságadó) előtt. Mindezek az értelmezések az ügy számos fontos aspektusát felvillantják. Ugyanakkor nem érintik annak egy további magyarázatra szoruló dimenzióját, jelesül azt, hogy az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítésére – egy újabb jogállami aktor kiiktatására – valójában nincs szüksége a kormánynak ahhoz, hogy akaratát keresztülvigye. Kétharmados stabil többsége birtokában nincs legitimációs szükséglete, és az Alkotmánybíróság szimpátiáját is élvezi. Ebben az értelemben a kormányzati reakció stratégiailag indokolhatatlan.

Az elemző számára a stratégiailag indokolhatatlan lépések a politikában mindig ijesztőnek hatnak. A morális előfeltételeket teljesen feladó – és ilyenformán leginkább előfeltétel-mentesnek tekinthető – machiavellista politikafelfogás sem nélkülözheti azt a premisszát, hogy a politikai aktorok olyan cselekvők, akik valamilyen célt a politikai játéktérben – a morális-demokratikus habitusuktól függően különböző – stratégiai cselekvésekkel próbálnak elérni. Ennek a premisszának az áthágása – vagyis ha kiderül, hogy egy politikai aktor nem igazodik a stratégiai cselekvés kereteihez – azért ijesztő, mert a politikai játékszabályok felől értelmezhetetlenné teszi a cselekvést, politikán kívüli szempontok alapján történő értelmezést tesz szükségessé.

Az, hogy egy politikus fittyet hány a stratégiai kérdésekre, több dolgot is kifejezhet. Fakadhat abból, hogy túlságosan elbízza magát, és úgy érzi, rendelkezik akkora hatalommal, hogy megengedhesse magának azt a lazaságot, hogy nem optimalizálja lépéseit, vagyis nem próbálja minimális potenciális veszteséggel elérni céljait. Fakadhat továbbá abból, hogy saját céljainak bűvöletébe kerül, a küldetéstudat egyfajta beszűkült tudatállapotába, és nem törődik az eszközökkel, csupán a célokkal.

E két beállítódás nem független egymástól. Az előbbi olyan politikai karakterre utal, aki elégedetten tekint végig abszolút hatalmán. Ez a karakter aligha látja a túlzott hatalmi koncentrációból fakadó veszélyt. Pedig a megkérdőjelezhetetlen hatalom elidegenít a valóságtól abban az értelemben, hogy arról kizárólag egyenlőtlen kommunikációs viszonyokban létrehozott képet fest. Ha valaki minden kommunikációs viszonyban uralmi pozícióban lévőként vesz részt, akkor egyedül marad. Minthogy ő senkihez sem igazítja világképét, viszont hozzá igazodik mindenki, egyre inkább bezárul saját jelentéseinek hálójába.

Ez az állapot sok szempontból hasonló az egyéb társadalmi zárványokba szorított emberek helyzetéhez. A különböző társadalmi stigmákat viselő emberek alárendelt kommunikációs szerepbe szorulnak. Ebből fakadóan soha nem az ő világértelmezésük érvényesül, ami annak elsorvadását eredményezi. Ilyenformán a túlzott hatalom a közös világtól, a szélsőségesen kevés hatalom a saját világtól zár el. Ami közössé teszi ezt a két állapotot, az a mérlegelésre való képesség hiánya. Minthogy egyik pozícióban sem merül fel a saját vagy a mások értelmezése közti választás lehetősége, mindkét eset sajátos beszűkült világértelmezéshez vezet.

Belátható, hogy ez a beszűkült perspektíva szoros összefüggésben áll azzal a másodikként említett beállítódással, amely egyfajta vakhitben gyökerezik. Az ilyen erős, megingathatatlan meggyőződések nem ritkák a forradalmárok között. A francia forradalom, a XIX. századi szabadságharcok és a XX. századi átalakulások története számos ilyen főszereplőt megemlít. A konszolidáció évei viszont annál kevesebbet.

Orbán Viktor kapcsán mindennek különös jelentősége van. Az elmúlt évtizedben számos olyan – nemritkán nemtelen, denunciáló – jellemzés látott napvilágot politikai ellenfelei tollából, amely személyében foglalkozott az akkori volt miniszterelnökkel. Ezek a jellemzések amellett, hogy a híveket felháborították, és az érzelmileg túlfűtött ellenfelek igényeit kielégítették, éppen túlzó jellegük miatt kevéssé tűntek hitelesnek az elfogulatlan szemlélő számára. Most, hogy Orbán Viktor hatalomra jutott, lehetőséget kapott arra, hogy tetteivel bizonyítsa a karakterrajzok tévedéseit.

Ijesztő mivoltuk okán sokak számára úgy tűnik, az alkotmánybírósági konfliktushoz hasonló túlkapások azt mutatják, hogy a miniszterelnök éppen elszalasztja ezt a lehetőséget, és tetteivel a legrosszabb félelmeket igazolja. Az elsietett ítéletalkotástól azonban óva intenék mindenkit. A félelmek túlságosan rövidre zárhatják a gondolatmenetet, és ellehetetleníthetik a tényleges megértést.

Ha a bemutatott szempontok alapján tekintünk az alkotmánybírósági konfliktusra, megállapíthatjuk, hogy nem Orbán Viktor démoni jellege, hanem egy teljesen másfajta feszültség áll annak hátterében. Úgy tűnik, Orbán Viktor továbbra is sokkal inkább karizmatikus forradalmár, mintsem megfontolt, konszolidációra képes politikus. Jól láthatóan a forradalmi díszletek között mozog igazán otthonosan. Ezt bizonyítják az 1989-es tapasztalatok, és feltehetően ez fejeződik ki abban is, hogy 2006 óta folyamatosan igyekszik mesterségesen fenntartani egy pszeudoforradalmi dramaturgiát. Ezért értelmezi a kétharmados többséget a „Nép” korlátlan felhatalmazásaként, és ezért tekinti – akár a demokratikus értékeknél is fontosabb – szent küldetésnek politikai céljait.

Ez a beállítódás azonban szétfeszíti egy konszolidált jogállam kereteit. A forradalmi beállítódást és dinamikát, valamint az alkotmányos berendezkedést nem lehet egyidejűleg fenntartani. Az alkotmánybírósági konfliktus és a hozzá hasonló esetek pontosan ennek a paradoxonnak a jelei. Válságtünetek, amelyek abból fakadnak, hogy egy forradalmár akarata és cselekvési logikája érvényesül egy nem forradalmi történelmi pillanatban.
Belátható, hogy hosszú távon ezek a paradoxonok nem tarthatók fenn. Uniós elnökként biztosan nem lesz lehetőség e szerep továbbvitelére. A forradalmárnak a nem forradalmi időkben előbb-utóbb mennie kell. Nyitott kérdés, hogy ez Orbán Viktor távozásával vagy önmérsékletével valósul-e meg, amelyre úgy tűnik, jelen pillanatban leginkább neki magának van hatása.