Be kell-e tiltani a szélsőséges pártokat?

Társadalom  |  2013. november 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A szélsőjobboldali Arany Hajnal párttal szembeni görög kormányzati fellépést követően újra előttünk az aggasztó kérdés, amely látszólag eltűnt a hidegháború végén: antidemokratikus pártoknak van-e helyük a liberális demokráciákban?

Igaz, a liberális demokráciákat érte fenyegetés a kommunizmus 1989-es összeomlása óta, de leginkább külföldi terroristák részéről, akik nem akarnak politikai pártot alapítani és beülni a parlamentbe. Szóval a kérdés az, hogy indokolt-e betiltani a demokratikus keretek között versenyezni kívánó szélsőséges pártokat, vagy éppen a szólás- és egyesülési szabadság ilyen korlátozása ássa alá a demokratikus kereteket?

A legfontosabb, hogy a kérdés megválaszolását csak pártsemleges intézményekre bízhatjuk, mint például az alkotmánybíróságok, és nem más pártokra, melyek vezetőit mindig kísérti, hogy megszabaduljanak a versenytársaktól. Sajnos az Arany Hajnallal szembeni fellépés (melynek eddigi utolsó eleme az állami támogatás parlamenti megvonása) inkább a görög kormány érdekein múlott, és kevéssé tarthatjuk megfontolt, pártatlan döntés eredményének.

Első látásra a demokratikus önvédelem legitim célnak tűnik. Ahogy Robert Jackson, az USA Legfelső Bíróságának bírája (aki Nürnbergben amerikai főügyész is volt) fogalmazott: az alkotmány nem „öngyilkossági paktum”. Ezt a véleményt osztotta Aharon Barak izraeli főbíró is, hangsúlyozva: „A szabadságjogok nem a nemzet pusztulásának oltára.”

Ám túl sok demokratikus önvédelem azt eredményezheti, hogy végül nem marad védendő demokrácia. Ha a nép tényleg fel akar hagyni a demokráciával, ki akadályozhatná meg? Egy másik amerikai főbíró, Oliver Wendell Holmes mondta egyszer: „Ha a polgártársaim a pokolba akarnak menni, segítek nekik, mert ez a dolgom.”

Úgy tűnik tehát, hogy a demokráciák akkor is el vannak átkozva, ha tiltanak, és akkor is, ha nem tiltanak. Vagy a huszadik század legnagyobb hatású liberális filozófusa, John Rawls emelkedettebb hangján: ez feltehetően egy olyan „gyakorlati dilemma, amit a filozófia egyedül nem képes megoldani”.

A történelem nem szolgál egyértelmű tanulságokkal, bár sokan az ellenkezőjét gondolják. Visszatekintve nyilvánvalónak tűnhet, hogy a weimari köztársaság megmenthető lett volna, ha a náci pártot időben betiltották volna. Ezt példázza Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere híres gúnyolódása a hatalom törvényes megkaparintása (Machtergreifung) után: „Mindig a demokrácia egyik legjobb vicce marad, hogy halálos ellenségeinek biztosította azokat az eszközöket, amelyek a megsemmisülését okozták.”

Csakhogy a betiltás nem szüntette volna meg a német nép kiábrándultságát a liberális demokráciából, és egy autoriter rezsim így is létrejöhetett volna. Az a helyzet, hogy Nyugat-Németország az 1950-es években betiltotta a neonáci és a kommunista pártot, ezzel szemben néhány állam – különösen Dél- és Kelet-Európában, ahol a pluralizmus visszaszorítása eredményezte a diktatúrát – pont ellentétes tanulságot vont le a történelméből. Ez az egyik oka, hogy például Görögországban nincs törvényi szabály a pártbetiltásról. Görögország eredményesen próbálja lebontani az Arany Hajnalt, ami azt mutatja, hogy végül a legtöbb demokrácia meg akarja húzni a határvonalat valahol. De pontosan hol is kellene meghúzni a határt?

Fontos felismerni, hogy a határvonalnak már azelőtt jól láthatónak kell lennie, mielőtt a szélsőséges pártok kibontakoznak. Ha a jog uralmát fenn kívánjuk tartani, akkor az önvédő demokrácia nem jelenhet meg ad hoc módon vagy önkényesen. Vagyis a betiltás kritériumait előzetesen rögzíteni kell. Egy tiltási ok, úgy tűnik, univerzálisan elfogadott: ha egy párt erőszakot alkalmaz, elősegít vagy legalábbis megenged. Nyilvánvalóan idetartozik az Arany Hajnal szerepe az athéni bevándorlók elleni támadásokban. Ugyanakkor kisebb a konszenzus a gyűlöletkeltő és a demokratikus alapértékek lerombolására törekvő pártok megítélésében, különösen azért, mert számos szélsőséges párt Európában azt próbálja hangsúlyozni, hogy egyáltalán nincs ellenére a demokrácia, épp ellenkezőleg: a „népért” küzd.

Ám azok a pártok, amelyek igyekeznek kirekeszteni vagy alávetett sorba taszítani a „nép” egy csoportját – például a bevándorlókat és leszármazottaikat –, a demokrácia alapértékeit sértik meg. Még ha a megjelenését és mondanivalóját tekintve neonáci Arany Hajnal nem is keveredett volna erőszakba, a komoly társadalmi és gazdasági zavarok idején tanúsított szélsőségesen bevándorlóellenes és győlöletre uszító megnyilvánulásai miatt jó eséllyel rászolgált volna a betiltásra.

A bírálók csúszós lejtőre figyelmeztetnek. Például könnyen rásüthető a „rasszista” bélyeg arra, aki nem ért egyet a kormányzat bevándorlási politikájával, és ez végül a szólásszabadság csorbításását eredményezheti. Ezért elengedhetetlen olyasféle teszt alkalmazása, mint a klasszikus amerikai „clear and present danger”. Marginális pártokat, melyek nem kötődnek politikai erőszakhoz, és nem keltenek gyűlöletet, valószínűleg a legjobb békén hagyni, akármilyen ízléstelen is a retorikájuk.

Más megítélés alá esnek viszont a hatalomhoz közeli pártok, még akkor is, ha betiltásuk elsőre antidemokratikusnak tűnhet (elvégre nekik már képviselőik lehetnek a parlamentben). Egyik híres ítéletében az Emberi Jogok Európai Bírósága jóváhagyta a török Jólét Pártja betiltását, holott az a kormánykoalíció meghatározó tagja volt.

Mítosz, hogy a betiltás mártírt csinál az extrém pártok vezetőiből. Nagyon kevesen emlékeznek arra, hogy kik vezették a háború utáni német neonáci és kommunista pártot. A mainstream pártok nem mindig tudják oly módon kifogni a szelet a szélsőségesek vitorlájából, hogy átveszik néhány kifogásukat és követelésüket. Ez néha működik, néha nem – de mindig játék a tűzzel.

A pártbetiltás nem járhat a szélsőségesekre szavazni hajlamos állampolgárok elhallgattatásával. Az ő aggodalmaikat meg kell hallgatni és vitatni, és a tiltás mellett indokolt újabb és újabb erőfeszítéseket tenni az oktatás és tájékoztatás terén, hangsúlyozva például, hogy nem a bevándorlók okozták Görögország kálváriáját. Meglehet, az ilyen intézkedések támogatásként tűnhetnek fel, de egyedül a nyilvános diskurzussal kerülhető el, hogy a szélsőségesek ellenfelei maguk is a szélsőségesekre hasonlítsanak.

(Tóth Gábor Attila fordítása)

A fordítást a Project Syndicate engedélyével közöljük.