Demokrácia és közöny

Társadalom  |  2010. szeptember 11.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A választók többsége nem érzi problémának, hogy a kormányerők szisztematikusan leépítik a demokratikus politikai berendezkedést. Ennek meghatározó oka, hogy hétköznapi formális viszonyainkat olyan öntudatlan beidegződések szervezik, amelyek a Kádár-rendszer elnyomása miatt jöttek létre.

A tavaszi választások óta számos elemzés látott napvilágot a kormány intézkedéseinek antidemokratikus tendenciáiról. Ezek között egyaránt találhatók a demokrácia végét vizionálók és kevésbé borúlátóak. Mindeközben az a szempont gyakran háttérbe szorul, hogy a Fidesz–KDNP demokratikus választásokon jutott hatalomra, és – ahogy az önkormányzati választások előrejelzései alapján megbecsülhető – jelenleg is élvezi a szavazók többségének támogatását. A folytonos támogatás azt fejezi ki, hogy valójában a társadalom többségi akaratának megfelelő döntések születnek a parlamentben. Ez a jelenség pedig legalább annyira aggasztó, mint maguk az antidemokratikus intézményi átalakítások. Hiszen azt tanúsítja, hogy a választók többsége nem érzi problémának, hogy szisztematikusan aláássák azt a demokratikus politikai berendezkedést, amelynek keretei között egyébként ők is kifejezésre juttathatták akaratukat. Márpedig amíg ez így van, addig önmagában a kormányzat antidemokratikus intézkedéseinek nyilvánosságbeli kritikája sem válthat ki jelentős hatást a választópolgárok körében, és ennyiben nem érheti el célját. Ennek megfelelően különösen fontossá válik az intézményi átalakulások alkotmányjogi, filozófiai kritikája mellett az a kérdés, hogy milyen szociológiai okokra vezethető vissza a választók demokráciával szembeni közönye.

Közhely, hogy Magyarországon igazán soha nem volt lehetőség arra, hogy demokratikus állampolgári kultúra alakuljon ki. Rövid időszakoktól eltekintve, alattvalói kultúrára kényszerítette polgárait a XX. század összes politikai rendszere. Így sokan azt mondják, hogy az lenne a különös, ha ilyen múlttal harcos demokraták laknák az országot. Ez a kép azonban leegyszerűsítő. Az államszocializmus időszakát elemző számos szociológus – például Hankiss Elemér – feltárta azokat a mechanizmusokat, amelyek a 70-es évektől létrehozták a hivatalos pártideológiától eltérő alapokon szerveződő „második társadalmat”. Mivel a második társadalom a központi ideológiától függetlenül szerveződött, ezért azon tevékenységek, közösségek terepévé vált, amelyek a rendszerváltás után a polgári társadalomba való átmenet bázisául szolgáltak. Így lett például a rendszerváltás után robbanásszerűen elszaporodó kisvállalkozások bázisa a második gazdaság, a „maszekolás”. Első látásra úgy tűnik, hogy hasonló lehetőség nyílt volna a demokratikus állampolgári kultúra számára is, hiszen a második társadalom keretei között, a kisebb közösségek szintjén megtapasztalhatóvá vált a demokratikus viszonyok legfontosabb élménye, az uralommentes közös cselekvés. Húsz évvel a rendszerváltás után azonban kijelenthető: ezek a szórványos tapasztalatok nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a rendszerváltás után egy demokratikus állampolgári kultúra talajául szolgáljanak.

Ahhoz, hogy e várt átalakulás elmaradását megértsük, az államszocializmus társadalmi berendezkedését kell szemügyre vennünk. A második társadalom ugyan létrehozott egy, a hivatalos ideológiától független teret, amely a 80-as évekre egyre több szállal kapcsolódott a hivatalos társadalom tereihez, azonban mindvégig a személyes kapcsolatok hálózatára korlátozódott. Így nem tudott olyan általános társadalomszervező erővé válni, amelyre tetszőleges kapcsolatokban támaszkodni lehetett. Minthogy a hivatalos rend nem volt legitim, a nem hivatalos viszont nem volt általánosítható, ezért az ismeretlenek közti hétköznapi kapcsolatokat a Kádár-rendszerben a kölcsönös bizalmatlanság és a szolidaritás hiánya határozta meg. A politikai rendszerváltás egy olyan társadalomra szakadt rá, amelynek legtöbb tagja hozzászokott ahhoz, hogy nem alkot közösséget automatikusan minden polgártársával, vagyis nincs oka sem arra, hogy minimális mértékben mindenkiben megbízzon, sem arra, hogy minimális mértékben mindenki iránt felelősséget érezzen. Ez a hosszú évek alatt formálódó beállítódás a politikai rendszerváltással nem tűnt el egyik napról a másikra, hiába szűnt meg az a struktúra, ami létrehozta. Így a kezdeti eufória után alapvetően továbbra is meghatározta az ismeretlenek közti hétköznapi viszonyokat, amelynek hatása mindmáig érzékelhető.

A tovább élő beidegződések fokozatosan újratermelték az eredeti struktúrát, a társadalom megkettőződését. E tekintetben az államszocializmusban rögzült cselekvési elvárások erősebbnek bizonyultak az új politikai berendezkedésnél. Mivel a hétköznapi cselekvéshelyzeteket a bizalmatlanság és az egyéni érdekkövetés stratégiái határozták meg, ezért továbbra is szükség volt olyan megkülönböztetésekre, amelyek bizalmat és szolidaritást tudnak teremteni. A Kádár-rendszerben a központi hatalomhoz való viszony bírt ezzel az erővel: a hatalommal szembeni oppozíció, a második társadalomhoz tartozás kifejezése képes volt arra, hogy az általános bizalmatlanságot felülírva, lokálisan bizalmat és szolidaritást generáljon. A rendszerváltás után a szabad, demokratikus politikai berendezkedés vált az első társadalom szervezőelvévé. Az „új második társadalom” így ehhez képest formálódott, különféle ideológiák mentén. Ezek az ideológiák szervezték meg a politikai szekértáborokat, tényleges – a kapcsolathálózatok szintjén kimutatható – törésvonalat hozva létre a magyar társadalmon belül.

A közös ideológiai álláspont hasonló funkciót tölt be napjainkban, mint a Kádár-rendszerben a hatalomhoz való viszony: bizalmat és szolidaritást generál. Azzal a fontos különbséggel, hogy míg a rendszerváltás előtt egy külsődleges hatalmi kényszerre adott reakcióként jött létre, addig a rendszerváltás után immár nem a külsődleges hatalomból fakad, hanem egy olyan belső késztetésből, ami végső soron arra vezethető vissza, hogy a demokráciához nélkülözhetetlen általános bizalom és szolidaritás minimuma mindmáig nem alakult ki a társadalomban. Az államszocializmusban a második társadalom a túl nagy elnyomást ellensúlyozta, a rendszerváltás óta viszont a szabadságot. Vagyis korábban emancipáló szerepet töltött be, mára viszont teherré vált.

Mindezek fényében a demokráciával szembeni közöny is más megvilágításba kerül. Nem egyszerűen arra vezethető vissza, hogy Magyarországon nincs hagyománya a demokratikus állampolgári kultúrának. Abból fakad, hogy továbbra is olyan öntudatlan beidegződések szervezik hétköznapi formális viszonyainkat, amelyek a Kádár-rendszer elnyomása miatt jöttek létre. Ezek a beidegződések a rendszerváltás óta maguk termelik újra azt a cselekvési logikát, amely az általánosság helyett egy jól azonosítható tulajdonsághoz, az ideológiai preferenciához köti a bizalom és szolidaritás feltételét, és egyúttal a demokrácia általános értékei helyett a szekértáborok partikuláris értékeit részesíti előnyben. Ilyenformán összefoglalóan azt lehet mondani, hogy az antidemokratikus jelenségekkel szembeni közönyt az általános bizalom és szolidaritás minimumának hiánya okozza. Ennek megváltoztatása alighanem legalább olyan fontos eleme a demokratikus átmenetnek, mint a demokrácia intézményi feltételeinek biztosítása.