Egymillióan, de hogyan tovább?

Társadalom  |  2011. október 29.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook-csoport tüntetéssorozata karakteres protestmozgalommá nőtte ki magát. Korántsem világos ugyanakkor, hogy megmarad-e annak.

Önmagában is beszédes az a tény, hogy az október 23-i fővárosi rendezvények közül a kormány eddigi munkájára nemet mondó – olyan különböző szerveződéseket, mint a TASZ, a 4K!, a Hallgatói Hálózat és az Egymillióan csoport, egységbe tömörítő – civil tüntetés mozgatta meg a legnagyobb tömeget. Ahogy egyre inkább kirajzolódnak azok az intézkedések, amelyek összességében egy antidemokratikus, társadalmi egyenlőtlenségeket növelő politikát körvonalaznak, úgy találja meg egyre jobban saját szimbolikus témáit a civil ellenzék is. Ebből fakadóan mostanra úgy tűnik, hogy a mozgalom kinőtte a 2010. őszi és a 2011. tavaszi megmozdulások gyermekbetegségeit.

Ez ugyanakkor korántsem jelenti azt, hogy megoldandó kihívások híján maradtak volna. Jelen pillanatban az tűnik a legfontosabb kérdésnek, hogy pontosan milyen közös politikai célokat tűzzenek ki maguk elé azok a különféle szereplők, akik egyaránt civilként álltak a tüntetés mögé. E tekintetben a – kormány intézkedéseinek bírálatában egységes – szónoklatok meglehetősen vegyes képet mutattak.

Legalább három különböző politikai cél fogalmazódott meg a felszólalásokban, melyekből nagyon különböző – sok szempontból egymásnak is ellentmondó – cselekvési alternatívák következnek. Az első, alapvető célkitűzés a protestálás. Annak kifejezése, hogy a kormányzati retorikával szemben – ami következetesen a kétharmados legitimációra hivatkozva a nemzeti akarat megtestesítőjeként állítja be magát – valójában sokan nem értenek egyet az elmúlt másfél évben hozott jelentősebb intézkedésekkel.

Ez a tiltakozás alighanem a legfontosabb vívmánya és eredménye a tüntetésnek. Azáltal ugyanis, hogy tömegek fejezik ki nemtetszésüket, a kormányzat – mind az ellenzékkel, mind az egyéb társadalmi szereplőkkel folytatott párbeszédet maximálisan elutasító – eddigi kommunikációs stratégiája egyre inkább tarthatatlanná válik. Azáltal, hogy világosan megfogalmazásra kerül, mely törvényekre, intézkedésekre és politikai törekvésekre mondanak nemet tömegek, megjelenik a nyilvánosságban egy – civil jellegéből fakadóan a pártpolitikai mezőlogikától független – hiteles ellenzéki hang, amelyet az államilag ellenőrzött sajtótól való függetlensége miatt nem lehet sem elhallgattatni, sem szó nélkül hagyni. Bár az országos – különösen az állami – televíziók mindent megtettek annak érdekében, hogy elbagatellizálják az eseményeket, a virtuális hálózatok mentén történő információáramlást ez aligha akadályozhatja, mivel a mozgalom célközönsége jellemzően nem ezeken a felületeken tájékozódik.

A kormány intézkedéseivel szembeni tiltakozást illetően a tüntetők között alighanem konszenzus volt, ami talán kevésbé mondható el a második és különösen a harmadik célkitűzésről. Több szónok is amellett érvelt, hogy a jelenlegi politikai pártok nem kínálnak reális választási alternatívát, és ezért – a civil tüntetés bázisán – a politikai elit megújítása, új politikai erő létrehozása lenne szükséges. A 4K! ezen túlmenően már hétfőn a tettek mezejére is lépett: új baloldali párt megalapítását jelentette be. Ezek a törekvések az előzővel szemben számos kérdést vetnek fel.

Egy protestmozgalom és egy pártpolitikai törekvés ugyanis eltérően viszonyul a politikai mezőhöz. Az előbbinek az a célja, hogy elérje konkrét intézkedések megváltoztatását, nem pedig az, hogy hosszú távon irányt szabjon a törvényhozásnak. Az utóbbinak az a célja, hogy a pártpolitikai küzdelmek szereplőjévé váljon, és szempontjait hosszú távon képviselje. Ez a két törekvés ellentétben áll egymással, nem csupán a tekintetben, hogy milyen szellemi és anyagi erőforrásokat igényel, hanem amiatt is, hogy miként viszonyul a fennálló pártokhoz. Míg egy protestmozgalom szövetségeseket keres a pártok között, akik segítségével az ellenzett intézkedések megváltoztathatók, addig egy pártpolitikai törekvésnek természetes riválisai a létező pártok.

Ebből a – felszólalók számára egyébként jól láthatóan nem tudatosuló – ellentmondásból fakadóan az első és a második célkitűzés nehezen tűnik egymással összeegyeztethetőnek. A nagy tömegeket megmozdítani képes protestmozgalomnak a fennmaradás érdekében világosan meg kell különböztetnie magát minden pártpolitikai kezdeményezéstől, ahogy ezt egyébként a kezdetektől fogva képviselik az Egymillióan-tüntetések szervezői. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad együttműködnie pártokkal, vagy adott esetben támogatnia pártokat, pusztán azt, hogy saját maga nem tűzheti ki célul a párttá alakulást. Csak így maradhat ugyanis civil, vagyis független a pártpolitikai mezőlogikától. Ezen a ponton egy olyan döntési helyzet rajzolódik ki, melyet ideig-óráig el lehet fedni, ám hosszú távon aligha. A mérlegeléshez fontos, hogy lássuk, pontosan milyen esélyei és következményei vannak az egyik vagy másik stratégiának.

A protestmozgalomnak jelen pillanatban stabil tömegbázisa van, amely a következő években – különösen ha a kormány nem reagál érdemben a felvetett problémákra – jó eséllyel gyarapodni fog. Pusztán tiltakozó mozgalomként a maximális cél egyrészt a kormányzati politika megváltoztatására, másrészt – ennek elmaradása esetén – a választások befolyásolására korlátozódik. E törekvések kevésbé kockázatosak, viszont hatásukat tekintve korlátozottak.

A nagyobb hatás ígéretével kecsegtető pártalapítás ezzel szemben számos kockázatot rejt magában. Önmagában a társadalmi és anyagi erőforrások megteremtése rendkívül nehéz feladat. Pusztán alulról szerveződő mozgalomként jelen pillanatban meglehetősen kedvezőtlennek látszanak a körülmények. Ráadásul a jóval előnyösebb politikai klímában, hasonló stratégiával fellépő LMP példája azt mutatja, hogy a parlamenti országos politizáláshoz szükséges szakértői, aktivista hálózat fenntartásához nagyságrendileg más erőforrások kellenek. Ez alapján félő, hogy egy esetleges új bázisdemokratikus párt maximálisan abban reménykedhet, hogy – a felszólalók által nem túl konstruktív módon lesajnált – LMP erejével rendelkező formációvá növi ki magát.

És még e reményre sincsenek túl jó kilátásai. Mindenekelőtt azért, mert még annyira sincs kiforrott eszmei mondanivalója, mint az LMP-nek. Az ilyen irányú beszédek alapvetően megmaradtak a részvételi demokrácia általános követelésének és egy részleteiben ki nem fejtett baloldaliság szintjén. Másodszor pedig azért, mert megbecsülhetetlen, hogy azok közül, akik a protestmozgalomban szívesen részt vesznek, hányan lennének olyanok, akik egy pártalapítási törekvés mellé is odaállnának.

Ahogy az a tüntetésen is elhangzott, a protestálók alapvetően civilek, és többségükben azok is kívánnak maradni. Ennek megfelelően lelkesedésükre és aktivizmusukra ideig-óráig lehet számítani, ám egy üzemszerű párt működtetéséhez ez aligha elég. Ezzel a problémával minden alulról szerveződő pártnak szembe kell néznie, ami – ahogy az LMP példája is mutatja – cseppet sem egyszerű.

A párttá alakulásnál is ambivalensebb a megítélése annak a – legnyíltabban a tüntetés záróbeszédében hangoztatott – célkitűzésnek, hogy ne csupán új pártpolitikai szereplőt hozzanak létre, hanem gyökeresen változtassák meg az egész politikai közéletet. Mindazokon a nehézségeken és kételyeken túlmenően, amelyek már egy új párt alapításában is benne rejlenek, egy ilyen törekvéssel kapcsolatban számos további aggály is felmerül.

A „nagy újrakezdés” toposza az utóbbi időkben sokat vesztett hagyományos nimbuszából. Korántsem világos, hogy miben is állna egy ilyen megújulás. Ehhez kapcsolódóan az is érthetetlen, hogy milyen reményeket fűznek a szervezők a tavasszal „közfelkiáltással megválasztott” árnyékállamfő intézményéhez. Másfelől nem csupán irreális, de nem is kívánatos, hogy a fennálló politikai szereplőkkel való kiegyezés nélkül új politikai rend alakuljon ki. Mégpedig elsősorban azért, mert ez egyúttal azt is jelentené, hogy az őket támogatók szempontjait is figyelmen kívül hagynák. Ha valamire szükség van a hazai politikai életben, az nem egy újabb újrakezdés, hanem a fennálló folytatására tett kísérlet, nem egy újabb tiszta lap, hanem a már elkezdett javítgatása.

A pártpolitikai és az átfogó közéleti reformtörekvéseket természetesen különböző mozgalmak teljesen legitim módon tűzhetik zászlajukra. A politikai paletta demokratikus pártokkal való bővülése önmagában is alapvető érték. Azzal is nehéz vitatkozni, különösen a pártot nem választó szavazópolgárok arányát látva, hogy új formációk létrehozása, illetve a régiek radikális megújítása nagyon is időszerű. Azonban attól óvakodni kell, hogy ezek a törekvések rátelepedjenek az ígéretesen kibontakozó protestmozgalomra, és így veszélybe sodorják azt. Jelen pillanatban ugyanis igen nagy szükségünk van az ilyen mozgalmakra.