Engedetlenségtől ellenállásig: 2. rész

Társadalom  |  2016. május 28.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Mit tehetünk és mit kell tennünk, ha a kormányzat igazságtalan, antidemokratikus, jogfosztó? Folytatásban a Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás című kötet bevezetője.

Közvetlen cselekvés

A közvetlen cselekvés vagy a közvetlen akciók fogalmát gyakran használják a polgári engedetlenséggel hasonló értelemben, illetve a politikai érdekérvényesítés olyan intézményen kívüli eszközeire, amelyek polgári engedetlenséggel járnak. A fogalom eredeti (az anarchista politikai filozófiában kiérlelt) jelentése azonban több szempontból is élesen megkülönböztethető a polgári engedetlenségtől: nélkülözi annak önkorlátozó mozzanatát, nem feltétlenül nyilvános, és nem kell, hogy törvénysértéssel járjon. Továbbá, míg a polgári engedetlenségről szóló irodalomban lényegében konszenzus van az erőszakmentesség követelményével kapcsolatban,1 a közvetlen cselekvés fogalma nem foglalja eleve magában az erőszak (különösen a tárgyak elleni erőszak) elutasítását.

A polgári engedetlenség gyakorlója ugyan törvényt sért, de ezt oly módon teszi, hogy azzal „valójában a legmagasabb rendű törvénytiszteletről tesz tanúbizonyságot” – írja Martin Luther King.2 A közvetlen cselekvés eszméje nem támaszt ilyen elvárásokat, ezért kifejezetten a politikai berendezkedéssel szemben – vagy még inkább: arról tudomást nem véve – is gyakorolható. A közvetlen cselekvés gyakran éppen az önszerveződő társadalom utópiáját igyekszik kis léptékben alkalmazni és létrehozni: vagyis a célok és eszközök lehető legnagyobb összhangjával megjeleníteni és előrevetíteni egy kívánatosnak tartott alternatív társadalmi rendszert.3 David Graebert idézve, a közvetlen cselekvés „az igazságtalan hatalmi struktúrákkal szemben lényegében azt hangoztatja, hogy úgy kell fellépni, mintha máris szabadok lennénk”.4

Másrészt, a polgári engedetlenség elkerülhetetlenül kommunikatív, és így nyilvános cselekedet: célja, hogy felhívja a figyelmet egy olyan igazságtalanságra, amely a polgári engedetlenség gyakorlója szerint összeegyeztethetetlen a politikai közösség értékeivel. Természetesen a közvetlen cselekvésnek is lehet üzenetértéke és közvéleményt formáló ereje. Voltairine de Cleyre éppen azt hangsúlyozza, hogy mindig a „közvetlen akciók ébresztik rá az Emberi Lelkiismeretet, a tömegek lelkiismeretét a változás igényére […]. Mindig a közvetlen cselekvés kezdeményez és csap akkora lármát, amely ráébreszti a közönyösek népes táborát, hogy az elnyomás már elviselhetetlenné vált.”5 A közvetlen cselekvés azonban történhet titokban is, és – ezzel összefüggésben – anélkül, hogy a közvetlen akcióban részt vevők önként vállalnák tettük jogi következményeit. Ebben az esetben ugyanis nem feltétlenül a közvélemény vagy a döntéshozók informálása, vagy lelkiismeretük felkeltése a cél, hanem egy probléma vagy igazságtalanság közvetlen orvoslása.

Harmadrészt, a polgári engedetlenség definíció szerint valamilyen törvény (vagy más kötelező érvényű szabály) megszegésével jár, míg a közvetlen cselekvés lehet éppen törvényes is.

A következő három példa talán segít érzékeltetni a két fogalom közötti különbséget. Ha ellenezzük, hogy embertársaink egy része éhezik, és ezt nem úgy próbáljuk megoldani, hogy aláírásokat gyűjtünk, vagy úgy, hogy olyan pártra szavazunk, amelyről azt gondoljuk, hogy hatalomra kerülve a jóléti állam kiterjesztésével felszámolná az éhezést, hanem úgy, hogy társainkkal együtt élelmiszert gyűjtünk, ebédet főzünk, és azt kiosztjuk az arra rászorulóknak, akkor közvetlenül cselekedtünk. Ha az önkormányzat betiltja a nyilvános ételosztásokat, amit mi felháborítónak tartunk, mert azt gondoljuk, hogy mások minimális megélhetéshez való jogának felül kell írnia az önkormányzatok rendeletalkotási jogkörét, és csak azért is nyilvános ételosztást szervezünk, vállalva az ételosztást korlátozó jogszabályok nyílt megszegését és annak jogi következményeit is, hogy ily módon hívjuk fel a figyelmet szóban forgó jogszabályi tiltás igazságtalanságára, akkor polgári engedetlenséget (vagy azt is) gyakoroltunk.

Budapesten sok olyan ember foglal el üresen álló lakásokat, akiknek a jövedelme nem teszi lehetővé, hogy lakást vásároljanak vagy béreljenek – ez közvetlen cselekvés, aminek rejtve kell maradnia ahhoz, hogy működőképes legyen. A Város Mindenkié csoport aktivistái, amikor 2013 januárjában elfoglaltak egy üresen álló önkormányzati ingatlant, és ezt a nagy nyilvánosság előtt bejelentették, ezzel nem közvetlenül kívánták megoldani néhány konkrét rászoruló ember lakhatását, hanem közvetve kívánták előmozdítani általában a lakhatáshoz való jog ügyét azáltal, hogy felhívják a közvélemény figyelmét az önkormányzatok felelőtlen lakásgazdálkodására és a megfizethető lakhatás hiányára. Ez polgári engedetlenség volt.

Végül, a közvetlen cselekvés szép példája volt, ahogyan 2015 nyarán az állampolgárok országszerte átfestették vagy letépték azokat az óriásplakátokat, amelyek a kormányzat idegengyűlölő propagandáját szolgálták. Legtöbben csak annyit szerettek volna, hogy a lelkiismeretüket sértő plakátok eltűnjenek onnan, és közvetlenül cselekedtek ennek érdekében. Talán tettek óvintézkedéseket, hogy kilétük titokban maradjon, talán nem; de ha nem is futottak volna el a rendőrség elől, bizonyosan nem léptek fel kezdeményezően, hogy vállalják tettük jogi következményeit. Azok a budapesti aktivisták azonban, akik a letépett plakátdarabokkal a kezükben besétáltak a legközelebbi rendőrkapitányságra, biztosan polgári engedetlenséget követtek el – és a jogi következmények vállalásával nem csupán még nagyobb nyilvánosságot tudtak adni az ügyüknek, hanem azt is elérték, hogy a bíróság kimondja: nem követtek el szabálysértést, ami másoknak is bátorítást nyújthatott az engedetlenségük kifejezésére.

Együtt-nem-működés

Az együtt-nem-működés eszméje a hatalom azon elgondolására épít, amit valószínűleg Étienne de La Boétie fogalmazott meg először Az önkéntes szolgaságról szóló esszéjében (1554-ben): „annyi ember, annyi falu, annyi város, annyi nemzet nyögi olykor egyetlen zsarnok igáját, akinek nincs egyéb hatalma, mint az, amit ők maguk adtak kezébe, aki csak annyit tud ártani nekik, amennyit hajlandók eltűrni tőle”.6 „Szolgálni szűnjetek, és szabadok vagytok azonnal. Nemhogy megdönteni, megrendíteni sem kell; ne legyen támogatója, s mint önsúlyától a kolosszus, ha talapzata elvész, úgy omlik össze.”7

A hatalomnak ezt az elgondolását vallotta Thoreau, amikor azt írta, hogy ha „az alattvaló megtagadja az engedelmességet, s a közhivatalnok leköszön az állásáról, a forradalom megvalósult”,8 Tolsztoj, aki abban látta az emberiség feladatát, hogy „szabadítsa fel magát az alól a csalás alól, amely azt mondja, hogy az emberi ha- talomnak engedelmességgel tartozik”,9 és Gandhi is, aki (éppen Tolsztojra hivatkozva) azt írta 1909-ben, hogy „a saját rabszolgáink vagyunk, nem a briteké. Ezt bele kellene vésni az elménkbe”.10 Gandhi szerint az erőszakmentes ellenállás „azon az örök maximán alapul, miszerint egy nép kormányzása csak addig lehetséges, ameddig az akár tudatosan, akár öntudatlanul jóváhagyja, hogy kormányozzák”.11 Az együtt-nem-működés tehát a kormányzás elengedhetetlen feltételének, a kormányzottak együttműködésének a megvonásával gyakorol nyomást a kívánt politikai vagy társadalmi változások elérése érdekében – ezt hívja Frances Fox Piven a „kölcsönös függésben rejlő hatalomnak” vagy – az együttműködés felmondásának következményeire utalva – a felfordulás hatalmának. Ez azért is fontos, mert a politikai befolyásolásra alkalmas erőforrások – a munkásmozgalom és a feminista mozgalom hosszú küzdelmeinek eredményeként immár egyenlően elosztott választójog kivételével – kirívóan egyenlőtlenül oszlanak meg az osztálytársadalmakban. Mindannyian szavazhatunk, és a szavazatunk elvben ugyanannyit ér, de a gazdasági tőke politikai befolyássá alakításának számtalan módja miatt a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek tipikusan – a politikai szabadságjogok formális egyenlősége ellenére is – politikai egyenlőtlenséghez vezetnek. Piven azonban amellett érvel (és ezt bármely nagyváros alacsonyan iskolázott és alulfizetett szemétszállító munkásai néhány nap alatt demonstrálják is, ha sztrájkba lépnek), hogy az együttműködés felfüggesztésében rejlő hatalom lehetősége aránylag egyenlően oszlik meg a társadalomban.

Az együtt-nem-működés járhat törvénysértéssel és így polgári engedetlenséggel – például az adófizetés megtagadása esetén. Emiatt börtönözték be Thoreau-t, de az adófizetés megtagadása az indiai gandhiánus mozgalomnak és a brit szüfrazsett mozgalomnak is fontos eszköze volt. Teresa Billington esszéje utal Dorothy Frances Montefiore nőjogi aktivistára, aki a századforduló éveiben a nők választójogtól való megfosztása elleni tiltakozásként, „a képviselet nélküli adóztatás: zsarnokság” jelszavával megtagadta az adófizetést, és a hatósági végrehajtóktól való védelem érdekében elbarikádozta magát a házában, ami így a szüfrazsett-tüntetések szimbolikus helyszínévé vált. Szintén törvényt sértettek azok a nők, akik úgy fejezték ki az állampolgári együttműködésük felmondását, hogy az 1911-es nagy-britanniai népszámláláskor elbújtak a számlálóbiztosok elől, mondván, ha a nők nem számítanak, ne is számolják meg őket.12 A kapitalizmus korai időszakában – a sztrájkjog kivívását megelőzően – gyakran a sztrájkoló munkások is törvénysértést követtek el (és nagyrészt éppen a törvénysértő eszközök felvállalásának volt köszönhető a sztrájkjog intézményesítése).

Az együtt-nem-működés azonban lehet teljesen törvényes is: például bizonyos termékek bojkottja vagy – mint Deák Ferenc passzív ellenállásának esetében – a hivatalviselés elutasítása esetén. A sztrájk, ami az együtt-nem-működés klasszikus esete, a sztrájkjog intézményesülését követően egy köztes helyzetet foglal el a törvényesség szempontjából, amennyiben bizonyos keretek között törvényesnek számít, de azokon kívül törvénytelennek, vagy legalábbis szabálysértőnek – mint például a Tanítanék Mozgalom által 2016. március 30-ára meghirdetett „polgári engedetlenség” esetében, ami egyórás figyelmeztető sztrájkot foglalt magában.

A hűtlenség kötelessége című írásában Gandhi úgy fogalmaz, hogy „a polgári engedetlenség az együtt-nem-működés szükséges velejárója. Azzal támogatunk a leghatásosabban egy kormányzatot, ha engedelmeskedünk az intézkedéseinek és rendeleteinek. Egy gonosz kormányzat soha nem érdemel efféle engedelmességet. Az engedelmességgel részeseivé válunk a gonoszságnak. Egy jó ember tehát teljes szívéből ellenáll egy gonosz rendszernek vagy kormányzatnak.”13 A polgári engedetlenség innen közelítve tehát egy speciális esete az együtt-nem-működésnek: ami az adóalany szempontjából az adófizetés megtagadása, a közhivatalnok szempontjából a hivatalviselés elutasítása, a bérlő szempontjából pedig a lakbérfizetés megtagadása,14 az a fogyasztó szempontjából az áruk bojkottját, a munkások szempontjából a munkavégzés szüneteltetését (vagyis a sztrájkot), az állampolgár szempontjából pedig a törvényeknek való engedelmesség megtagadását jelenti.

Erőszakmentes ellenállás

A kötetben közölt írások közül leginkább Martin Luther King Zarándokút az erőszakmentességhez című esszéje és Gandhi írásai adják az erőszakmentes ellenállás összefoglaló elemzését. A fogalom értelmezésével kapcsolatban – ahogyan azt Gandhi és King egyaránt hangsúlyozzák – az a legfontosabb, hogy annak mindkét elemét egyaránt tekintetbe vegyük: az erőszakmentes ellenállás egyrészt erőszakmentes, másrészt ellenállás. Ezért is volt olyan fontos mindkettőjüknek, hogy a fogalmat megkülönböztessék a „passzív ellenállástól”, amely Gandhi szerint olyan mértékben különbözik az erőszakmentes ellenállástól, „mint az Északi-sark a Déli-sarktól”.15 Martin Luther King szavaival: „A »passzív ellenállás« kifejezés gyakran azt a hamis benyomást kelti, mintha ez a »semmittevés módszere« lenne, amelynek során az ellenálló csöndben és passzívan beletörődik a gonoszságba. Mi sem áll távolabb az igazságtól. Míg ugyanis az erőszakmentes ellenálló valóban passzív abban az értelemben, hogy nem alkalmaz fizikai erőszakot az ellenfelével szemben, addig azonban elméje és érzelmei tekintetében végig aktív, és folyamatosan igyekszik meggyőzni ellenfelét, hogy téved. A módszer fizikailag passzív, de lelkileg nagyon is aktív. Nem az ellenállás passzív hiányát jelenti, hanem aktív, erőszakmentes ellenállást a gonosszal szemben.”16

Az erőszakmentes ellenállás békés, amennyiben elutasítja az erőszak alkalmazását, ugyanakkor nem a „társadalom békéjének” – tehát a társadalom zavartalan működésének – a megőrzését jelenti. Ezt fejezi ki a társadalmi igazságosságért küzdő angolajkú mozgalmaknak az a népszerű jelszava, miszerint „No justice, no peace!” – vagyis addig nem lesz béke, addig „nem hagyjuk békén” a döntéshozókat, amíg nem lesz igazság, amíg nem szolgáltatnak igazságot a társadalom kárvallottjainak. Ahogyan azt a birminghami börtönből írt klasszikus levelében kifejti, Martin Luther King szerint az erőszakmentes közvetlen akció „olyan válság és olyan teremtő feszültség létrehozására törekszik, amely rákényszeríti a tárgyalást hosszú idő óta elutasító közösséget, hogy szembenézzen a problémával”.17 Ez gyakran kifejezetten konfrontációt és „provokációt” jelent: King szerint „szükségünk van az erőszakmentes provokációra annak a társadalmi feszültségnek az előidézéséhez”, amely felébreszti a közvélemény lelkiismeretét, és amely bizonyos helyzetekben elengedhetetlen az érdekérvényesítés csendes, megszokott formáinak a lehetővé vagy eredményessé tételéhez is.

Azt is érdemes kiemelni az erőszakmentes ellenállás eszméjével kapcsolatban, hogy az „erőszakmentesség” nem általában utal az erőszak hiányára. Az erőszakmentesség Gandhi és Martin Luther King által vallott filozófiája a gyakorlatban olyan módszerek tudatos alkalmazását jelentette, amelyek nélkülözték ugyan az erőszakot az ellenállók részéről, viszont gyakran vezettek ellenük elkövetett erőszakhoz. A tanúságtétel és az áldozatvállalás természetesen a polgári engedetlenségnek is lényeges eleme, itt azonban gyakran többről van szó, mint egy előállításról vagy egy szabálysértési bírságról.

„Az erőszakmentesség a gyakorlatban tudatos szenvedést jelent”18 – vallotta Gandhi, aki az erőszakmentes ellenállók áldozatvállalásában és önként vállalt szenvedésében az ellenfél és a közvélemény meggyőzésének példátlanul hatásos eszközét látta.19 Gandhi számára az erőszakmentesség igazolja a személyes meggyőződésre alapozott politikai cselekvést annak tükrében, hogy senki sem tudhatja biztosan, hogy mi az igazság. Ha a szatjágrahí – a gandhiánus erőszakmentes ellenálló – kiáll azért, amit igaznak hisz, és téved, akkor ezzel kizárólag magának okoz szenvedést. Másik oldalról közelítve viszont az önként vállalt szenvedés biztosítja, hogy az erőszakmentes ellenállást csak olyan célok érdekében alkalmazzák, amelyekért a szatjágrahík hajlandók megszenvedni.20 Az önként vállalt szenvedés így mutatja az erőszakmentes ellenállók őszinteségét és elszántságát. King ebben a tekintetben alapvetően Gandhi követője volt, amennyiben azt vallotta, hogy „a meg nem érdemelt szenvedés megváltó erejű”, és óriási lehetőségeket rejt magában a nevelésre.21 Az együttműködés felfüggesztésén keresztül ható nyomásgyakorlás mellett tehát Gandhi és King szerint az áldozatvállalás és annak közvélemény-formáló, mobilizáló ereje az erőszakmentes ellenállás egyik fontos hatásmechanizmusa.

Joel Olson az észak-amerikai rabszolgaság ellen küzdő abolicionista mozgalom politikai retorikájának és stratégiájának elemzésével az erőszakmentes ellenállás egy másik lehetséges hatásmechanizmusára hívja fel a figyelmet. Az igazságtalanság leküzdése érdekében nem feltétlenül a politikai ellenfeleinket kell meggyőznünk, hanem azokat kell cselekvésre bírnunk, akik elvben egyetértenek velünk – ez Thoreau esszéinek is az alapvető üzenete. Martin Luther King pedig arról írt a birminghami börtönben megfogalmazott levelében, hogy talán nem is a fehér faj felsőbbrendűségét hirdető terrorszervezet, a Ku-Klux-Klan a legnagyobb akadálya a feketék egyenjogúságának, „hanem a mérsékelt fehérek, akik több odaadással viseltetnek a »rend«, mint az igazságosság iránt”.22 Az abolicionista mozgalom erőszakmentes volt, ugyanakkor konfrontatív, provokatív, és az igazságosság kérdésében nemcsak megalkuvást, hanem kompromisszumot sem ismert. A radikális abolicionista aktivistáknak ezt a kompromisszumképtelenségét hívja Olson „demokratikus fanatizmusnak”. Ennek a stratégiának szerinte az volt a célja, hogy a politikai mezőt „barátokra” és „ellenségekre” osztva, és az igazságtalanság ügyét folyamatosan napirenden tartva, „a vétkesek közt cinkos, aki néma” elve alapján nyomást gyakoroljon a középen állókra, a mérsékeltekre, a bizonytalanokra annak érdekében, hogy hitvallásra késztesse őket.

Arra pedig Teresa Billington hívja fel a figyelmet a brit szüfrazsett mozgalom „militáns” módszereinek az elemzése során, hogy nem csupán az eddig tétlen támogatók mozgósítása szolgálhatja az elérni kívánt társadalmi változásokat, hanem – közvetve – az ellenzők túlzó reakciói is.23 Billington amellett érvel, hogy a nőjogi mozgalom „régi, csendes módszerei” hatástalannak bizonyultak mind a társadalom bizonytalan, kétkedő vagy a nők egyenjogúsítását csak mérsékelten ellenző részével, mind a nők elnyomása mellett elkötelezett részével kapcsolatban. Ezek az eszközök, érvel Billington, az „előbbieket nem érik el, az utóbbiakat nem hergelik fel. És akármilyen furcsán is hangozhat, azt szeretnénk, hogy a keserű, előítéletes és esztelen ellenzők megszólalásra és cselekedetekbe hergeljék magukat. A drámai tüntetések, amelyek életre hívják a szókimondó ellenzéket, gondolatokat ébresztenek az öntudatlan ellenzőkben. Ebben a frissen tudatra ébredt állapotukban szomjúhozzák az érveket és az információkat. Ekkor megtérésük felgyorsul vagy befejeződik, éppen az irracionális, maszkulin bigottaknak köszönhetően”.24

Az erőszakmentes ellenállás különböző hatásmechanizmusai éppúgy, mint annak különböző – noha fentebb külön-külön ismertetett – eszközei többnyire együtt és egymást erősítve fejtik ki hatásukat. Jó példa erre az a híres montgomeryi buszbojkott, amely Rosa Parks korábban említett polgári engedetlenségével vette kezdetét. Ami ezután következett, a város tömegközlekedésének a bojkottja, az együtt-nem-működés volt, és a mozgalom szervezői nem szánták polgári engedetlenségnek. Végül mégis azzá vált, miután Alabama állam egy 1921-es törvénye alapján eljárást indítottak a mozgalom szervezői ellen, Martin Luther King és társai pedig önként feladták magukat, hogy bebörtönözzék őket. Mindeközben pedig a város fekete közössége kiterjedt autómegosztó rendszert működtetett a tömegközlekedés kiváltására, ami pedig közvetlen cselekvés volt.

A montgomeryi buszbojkott története egyúttal nem csupán az erőszakmentes ellenállás különböző eszközei, hanem az erőszakmentes ellenállás és a politikai érdekérvényesítés intézményes formái közötti összjátékra is kitűnő példa, amennyiben a buszbojkottot végül az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága segítette győzelemre azzal, hogy alkotmányellenesnek nyilvánította a tömegközlekedés szegregációját előíró helyi jogszabályokat. Noha a kötetben közölt szövegek a politikai érdekérvényesítés rendhagyó formáiról szólnak, az erőszakmentes ellenállás különböző formái és a képviseleti rendszer nyújtotta lehetőségek kihasználása, a pártszervezés vagy a stratégiai jogvédelem a gyakorlatban inkább kéz a kézben járnak egymással.

Ahogyan arra az anarchista Emma Goldman is felhívta a figyelmet, „az univerzális választójog maga is közvetlen cselekvésnek köszönheti a létezését”.25 Susan B. Anthony polgári engedetlensége – amelynek során még a nők választójoggal való felruházása előtt részt vett az 1872-es választásokon, és emiatt előállították – részben éppen arra irányult, hogy az ügyében indult eljárásban a bíróság kimondja a nők választójogtól való megfosztásának alkotmányellenességét. Teresa Billington tanulmányából pedig az is kiderül, hogy a brit szüfrazsettek oly módon igyekeztek nyomást gyakorolni a Liberális Pártra, hogy kampányt indítottak a jelöltjeik ellen a választásokon. Gandhi amellett, hogy az indiai függetlenségi mozgalom polgári engedetlenségi kampányainak a fő teoretikusa és szervezője volt, egyúttal egy párt – az Indiai Nemzeti Kongresszus – vezetője is. A fekete polgárjogi mozgalomban alkalmazott erőszakmentes ellenállás pedig tekinthető egy olyan politikai stratégiának, amelynek az volt a célja, hogy a déli államok hatóságaival való konfrontáción keresztül teljes brutalitásában tárja az ország közvéleménye elé a fekete amerikaiakat sújtó elnyomást, és így gyakoroljon nyomást a szövetségi kormányzatra, a Legfelsőbb Bíróság határozatainak kikényszerítése és a faji diszkriminációt hathatósan tiltó új jogszabályok meghozatala érdekében.26

Ahogyan az erőszakmentes ellenállás különböző módszerei közül, úgy a politikai érdekérvényesítés intézményes és intézményeken kívüli, közvetlen és közvetett eszközei közül is az adott politikai berendezkedés kényszereinek és lehetőségeinek a keretei között kell felelősen választanunk. A kötetnek – az erőszakmentesség hangsúlyozásán kívül – nem célja állást foglalni az igazságtalanság elleni küzdelem itt bemutatott különböző megközelítéseinek bármelyike mellett, legfeljebb abban az egyetlen kérdésben, hogy az igazságosság előmozdításához minden bizonnyal egyaránt szükség lesz engedetlenségre és kitartó, szívós szervezőmunkára.27

 

1. Kivételként lásd LANG, Berel: Civil disobedience and nonviolence: a distinction with a difference. Ethics, vol. 80. (1970) No. 2. 156–159. SMART, Brian: Defining civil disobedience. Inquiry, vol. 21. (1978) No. 1–4. 249–269. ZINN, Howard: Disobedience and Democracy: Nine Fallacies on Law and Order. Cambridge, South End Press, 2002. Persze kérdés, hogy a „tárgyak elleni erőszak” olyan szimbolikus eseteit, mint pl. a dél-afrikai brit gyarmatokon élő indiaiak számára előírt azonosító kártyák vagy a sorkatonai behívólevelek elégetését, vagy a Nemzeti Választási Iroda táblájának az épületről való lefeszítését erőszaknak kell-e tekintenünk (és ha annak kell tekintenünk, akkor ennek ellenére is igazolhatónak tartjuk-e).

2. KING, Martin Luther: Levél a birminghami városi börtönből. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 176.

3. A közvetlen akciók „prefiguratív” politikájáról lásd EPSTEIN, Barbara: The politics of prefigurative community: the non-violent direct action movement. In: SPRINKER, Michael – DAVIS, Mike (eds.): Reshaping the US Left: Popular Struggles in the 1980s. London, Verso, 1998. 63–92. JORDAN, Tim: Activism!: Direct Action, Hacktivism and the Future of Society. London, Reaktion Books, 2002. 53–79. DAY, Richard: Gramsci is Dead: Anarchist Currents in the Newest Social Movements. London, Pluto Press, 2005. 19–45.

4. GRAEBER, David: Mi az a közvetlen cselekvés? In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 96.

5. DE CLEYRE, Voltairine: Közvetlen cselekvés. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 86.

6. BOÉTIE, Étienne de La: Az önkéntes szolgaságról. A zsarnok ellen. Ford.: Újfalusi Németh Jenő. Bp., Helikon, 1990. 8.

7. BOÉTIE, i.m. 12–13.

8. THOREAU, Henry David: A polgári engedetlenség iránti kötelességről. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 38.

9. TOLSZTOJ, Lev: Az újkor vége. Bp., Egyetemi Nyomda, 1945. 22.

10. GANDHI, Mahatma: The Essential Writings of Mahatma Gandhi. IYER, Raghavan (ed.). New Delhi, Oxford University Press, 2006. 75–76.

11. GANDHI, i.m. 302.

12. MAYHALL, Laura E. Nym: The Militant Suffrage Movement: Citizenship and Resistance in Britain, 1860–1930. New York, Oxford University Press, 2003.

13. GANDHI, M. K.: A hűtlenség kötelessége. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 125.

14. A magyarországi lakbérsztrájkok történetéhez lásd UDVARHELYI Éva Tessza: Az igazság az utcán hever. Válaszok a magyarországi lakhatási válságra. Bp., Napvilág Kiadó, 2014.

15. GANDHI, M. K.: A szatjágraha elvei. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 117.

16. KING, Martin Luther: Zarándokút az erőszakmentességhez. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 164.

17. KING, Martin Luther: Levél a birminghami városi börtönből. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 172.

18. GANDHI, A kard tana. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 122.

19. Lásd Gandhi Az önként vállalt szenvedés meggyőzőereje című írását a Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás című kötetben.

20. BONDURANT, Joan Valerie: Conquest of Violence: The Gandhian Philosophy of Conflict. Berkeley, University of California Press,1969. 33.

21. KING, Martin Luther: Zarándokút az erőszakmentességhez. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 165.

22. KING, Levél a birminghami városi börtönből. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás,176.

23. A brit szüfrazsett mozgalom (pontosabban annak egyik szárnya egy adott időszakban) a politikai érdekérvényesítés erőszakos eszközeit is alkalmazta, Billington elemzése azonban akkor is releváns, ha azt csak az ellenállás erőszakmentes módszereire vonatkoztatjuk.

24. BILLINGTON, Teresa: A szüfrazsettek militáns politikája. In: Polgári engedetlenség és erőszakmentes ellenállás, 71.

25. GOLDMAN, Emma: Anarchism: What it really stands for. In: SHULMAN, Alix Kates (ed.): Red Emma Speaks. An Emma Goldman Reader. New York, Open Road, 2012. 76.

26. HILL, Lance: The Deacons for Defense: Armed Resistance and the Civil Rights Movement. The University of North Carolina Press, 2004.

27. Ez utóbbiról szól a könyv testvérpárja, A hatalom társadalma vagy a társadalom hatalma. A közösségszervezés alapjai című kötet, amely Sebály Bernadett és Vojtonovszki Bálint szerkesztésében, ezzel egy időben jelent meg, szintén a Napvilág Kiadó gondozásában.

 

Köszönöm Tóth Gábor Attilának és Zubek Adriennek az írásban foglaltak átgondolásához nyújtott segítségüket.

(Az írás első része itt olvasható. A kötet facebook-oldala itt található - szuverén.hu.)