Filozófusrágalmazás és irónia

Társadalom  |  2011. február 8.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az ironikus közbeszéd hagyománya tovább él a hazai sajtóban. A filozófusok elleni hadjárat vitájának tanulsága, hogy a humoros perspektíva nem helyettesítheti a morális kritikát.

Érdekes szóváltás zajlott le az index.hu hasábjain Bede Márton és Radnóti Sándor között. Előbbi – a tőle megszokott módon – ironikus pozícióból próbálta értelmezni a meghurcolt filozófusok ügyét, utóbbi viszont az ügyben érintettként annak ellenére utasította vissza az interpretációt, hogy az voltaképpen a hatalmat marasztalta el. Az alábbiakban nem a filozófusok meghurcolásának kérdéséhez szólok hozzá, annak szégyenteljes, ugyanakkor ijesztő mivoltára nagy tekintélyű személyek felhívták már a figyelmet. Ehelyett a vita kapcsán azt a kérdést vizsgálom meg, hogy miért is utasította vissza jogosan az ironikus olvasatot Radnóti. Ez a visszautasítás ugyanis általános problémára, a kizárólagossá váló ironikus közbeszéd demokratikus nyilvánosságbeli veszélyeire mutat rá.

Mary Douglas antropológus Rejtett jelentések című kötetében a tréfa társadalmi funkcióját vizsgálva ezt írja: „A társadalmi struktúra ideiglenes felfüggesztését jelenti, illetve inkább kisebb zavart kelt, amelyben a társadalom adott struktúrája kevésbé érvényes, mint valamely más struktúra.” Ebből az idézetből az ideiglenes jelzőt emelném ki. Jól ismert hétköznapi szituáció, hogy a zavarban lévő emberek valamilyen tréfával oldják a feszültséget, lendülnek át a zavar formáját öltő holtponton. A humor – egyebek mellett – e funkciója révén tölt be kiemelten fontos szerepet mindennapjainkban: amikor valami miatt megakad a normális ügymenet, az irónia segíthet a folytatásban, mégpedig azáltal, hogy ideiglenesen felfüggeszti a helyzet csődöt mondó normatív kereteit, kizökkenti a cselekvőket zavart okozó szerepeikből, kívül helyezi őket az együttműködést ellehetetlenítő helyzetértelmezésen. 

Az irónia azonban nem kritika. A humor nem kérdőjelezi meg magát a fennállót, inkább azt mondhatnánk, hogy sajátos módon jóvá is hagyja. A tréfa azt fejezi ki, hogy az adott pillanatban nem működnek azok a társadalmi intézmények és szerepek, amelyekhez rendszerint igazodunk. Az irónia azonban nem kínál fel alternatívát azok helyett, pusztán egy pillanatra hatályon kívül helyezi őket. Ezáltal pedig hallgatólagosan jóváhagyja, megváltoztathatatlanként fogadtatja el az adott intézményeket.

A hazai és más közép-kelet európai társadalmakban – történeti okok miatt – különös jelentőségre tett szert a nyilvánosságbeli irónia. A különböző XX. századi diktatórikus hatalmaktól való távolságtartás kifejezésének egyik központi fontosságú eszközévé vált. Mivel nem legitim hatalom rendelkezett a hétköznapi cselekvés normatív kereteiről, ezért folyamatosan ki kellett fejezni a kikényszerített keretektől való függetlenséget. A függetlenedési kísérlet 56 után nem ölthette a tényleges, általános, forradalmi hatalomkritika formáját, csupán a cselekvéshelyzetről cselekvéshelyzetre újra és újra megteremtett lokális irónia révén történő elhatárolódás gesztusáét. Ez a gesztus amellett, hogy az adott korlátozott lehetőségek között magában foglalta a lázadás mozzanatát, egyúttal beletörődést is kifejezett, amennyiben lemondott a tényleges kritikáról.

A kritikától az iróniához való visszavonulás a morál szempontjaitól az esztétikum szempontjaiig való hátrálásként értelmezhető. Az ironikus lemond arról, hogy komolyan felvesse a helyesség és igazságosság kérdéseit. E kérdés helyett a nevetségessé tevés esztétikuma válik megnyilatkozásainak mércéjévé. Minél frappánsabban sikerül bemutatnia a helyzet visszásságát, annál sikerültebbnek érezheti hozzászólását.

A rendszerváltás után az ironikus közbeszéd hagyománya – ahogy azt Bede Márton és sok más szerző írásai mutatják – tovább él. Azonban egy demokráciában e stratégia megítélése – ahogy azt Radnóti írása jelzi – korántsem egyértelmű. Amennyiben az irónia szempontjai kizárólagossá válnak, úgy a nyilvánosság kritikai funkciója könnyen veszélybe kerülhet. Egy olyan szabad nyilvánosságban, mint amilyen – az aggasztó tendenciák ellenére – a magyar, nem szabad eleve lemondani a moralitás szempontjairól. Ebben az esetben ugyanis magát a demokráciát ássuk alá, hiszen a morális kritika felfüggesztésével azt fejezzük ki, hogy mindegy, valójában bűnös-e az ember vagy sem.

Egy illegitim politikai rendszer látszatnyilvánosságában az általánossá váló ironikus gesztus érthető volt, hiszen maga a rendszer volt bűnös, és ez rányomta bélyegét a hétköznapokra is. Ezzel szemben egy demokráciában a kizárólagossá tett iróniának aggályos üzenete van. Azt fejezi ki, hogy a fennálló hatalmi viszonyokat továbbra sem érdemes komolyan venni, az igazságosság mércéihez való alkalmazkodás továbbra is lehetetlen, ezért a legtöbb, amit tehet az ember, az az, hogy a humor esztétikuma segítségével távol tartja magát azoktól.

Természetesen nem az irónia ellen szerettem volna érvelni, hanem kizárólagossá válásának veszélyeire próbáltam rámutatni. Az iróniának és az öniróniának nélkülözhetetlen helye van a demokratikus nyilvánosságban és a magánéletben egyaránt. Ha azonban az ironikus perspektíva kizárólagossá válik, és olyan esetekben is alkalmazzuk, amikor morális kritikára lenne szükség, az a demokráciáért folytatott mindennapi küzdelem feladását fejezi ki. Vagyis azt, hogy a fennálló viszonyok között nincs mód a tényleges kritikára, csupán az alávetett tehetetlen kacajára. Nem gondolom, hogy Magyarországon ma így állnának a dolgok. Ugyanakkor félő, hogy ha mégis ennek megfelelően cselekszünk, előbb-utóbb így fognak.